2011. április 15., péntek

Nagyböjt ötödik hetének péntekje


Nagyböjt ötödik hetének péntekje


De Veuster Damján József szerzetes áldozópap emléknapja


Nagyböjt harmincnyolcadik napja


Szorongatnak, Uram, könyörülj rajtam!

Ragadj ki az ellenség kezéből,

És ments meg azoktól, akik üldöznek engem.

Uram, ne hagyd, hogy szégyent valljak,

Hiszen téged hívlak!


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, bocsásd meg, hogy emberi gyengeségből vétkeztünk, és oldozd fel jóságosan bűneink kötelékét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Multa bona opera ostendi vobis ex Patre meo.”

(János 10. 32b.)

„Sok jótettet vittem végbe köztetek Atyám nevében.” Vetette, a mi Urunk Jézus Krisztus azoknak a zsidóknak a szemére, akik egy alkalommal követ ragadtak, hogy megkövezzék őt, amiért szerintük ember létére Istenné tette magát. Történetileg a mai evangéliumi szakasz közvetlenül megelőzi Lázár betániai feltámasztását. Mind ennek azért van jelentősége, mert így ebben az összefüggésben jól láthatjuk, hogy a názáreti Mester lelkében milyen folyamatok mentek végbe, mi játszódott le lelkében, amely még sem gátolta meg abban, hogy újabb mindennél nagyobb csodát hajtson végre a zsidók előtt. Azt is érzékelni lehet ebben az összefüggésben, hogy talán késlekedésének is lehetet ez oka, mert lelkét azért minden bizonnyal megviselte az7 a tudat, hogy saját népének tagjai követ ragadnak ellene, ő ellene, aki valóban csak jót és csodákat tett eddig velük. Az biztosan nyilvánvalóvá vált számára, hogy a kiválasztott zsidó nép, a saját népe nem ismeri el istenségét, és nem is fogja elismerni azt soha tehet ő bármilyen nagy csodát, vagy fantasztikus dolgot a szemük láttára, mert azok csak az embert akarják látni, Istennek még a látásától is félnek bűneik súlyossága miatt. Természetesen Jézus Krisztus azzal is tisztában van, hogy istenségének teljes kinyilatkoztatását csak kereszthalála és harmadnapon történő feltámadása hozza meg. De ennek előkészítése, ennek bejelentése már ekkor is érezhető volt mind szavaiban, mind tetteiben. Az elmúlt napokban olvasott és hallgatott állításai, hogy Istentől jött, vagy az, hogy előbb létezett, mint maga Ábrahám, pedig csak harmincegy pár éves, sőt, hogy egynek tudja magát Isteni Atyjával, ezek mind olyan nehezen értelmezhető állítások, amelyek elfogadásában a zsidók elbuknak. A zsidó nép, de még néhány annak vezetői közül is ennek ellenére megérezték a názáreti Mester rendkívüliségét, mégis a szemük csak a hús-vér ember látta, ezért káromkodásnak vélték ezeket az állításokat, olyan határtalan merészségnek, hogy ember létére nem átall magának isteni jogokat követelni. Az ószövetségi, mózesi törvény szerint már pedig az ilyet állító embert súlyosan meg kellett büntetni ezért ragadtak kezükbe követ. Ők tehát az ószövetségi szentírásban szereplő szavakat vették alapul, nem pedig azokat a bizonyítékokat, amelyek szemük láttára keltek életre szinte naponta Jézus Krisztus csodálatos tetteiben és mindenekfelett álló szeretetében. Ez az oka annak, hogy maga Jézus Krisztus is az ószövetségi szentírásból idéz szavakat. A 81. zsoltár a nép vezetőiről azt mondja, hogy „istenek” vagytok, mert Isten közvetlen megbízásából ítélkeztek, és érdekes módon ezt senki sem tartotta káromlásnak köreikben. Azt már persze, hogy is vehették volna észre, hogy isteni megbízatásuk véget is ért abban a pillanatban, ahogy éltek ezzel a jogukkal, mert tetteik semmiben sem hasonlítottak Isten tetteihez, de mg az emberi mértéket sem ütötték meg. Ezzel szemben Jézus Krisztus tettei viszont minduntalan arról tanúskodtak, hogy az Atya valóban őbenne van, és ő pedig az Atyában. A Megváltás története és misztériuma azonban nem úgy volt megtervezve, hogy ott és akkor kell meghalnia, hanem úgy, hogy annak még később kell bekövetkeznie. Ezért Jézus Krisztus kiszabadítja magát a dühöngő zsidók kezéből és tanítványaival együtt útnak indul, visszatér arra a helyre, ahol nyilvános működése elkezdődött a Jordán folyón túlra. Életünkben nekünk is igen sokszor szükségünk van arra, hogy amikor kicsit összezavarodunk, akkor lelkünk nyugalmának helyreállítása érdekében vissza kell térnünk a kezdetekhez, hogy ismét erőt tudjunk meríteni a további harchoz, küzdelmekhez. Ezért megy vissza a Jordán folyóhoz, ahol annak idején Keresztelő Szent Jánostól a keresztségben részesült, és ahol a Szentlélek galamb formájában reá szállt és megjelölte őt, mint Isten Egyszülött Fiát. Jézus Krisztus ellen fellázadó zsidók tömege már olyan nagy, hogy érezte küldetésének végéhez érkezett, Szent János evangélista éppen ezért fontosnak tartja kiemelni, hogy az emberek hittek Jézus Krisztusban, azaz küldetése eredménnyel járt. Igaz, ami igaz ezek a benne hívő emberek nem voltak ekkor még túl sokan, csupán néhány ezren, a több tízezer hitetlennel szemben, akik viszont ekkor már egyértelműen az azonnali halálát akarták. A küldetés mindenképpen sikeresnek volt mondható, mert célja, hogy megismertesse az emberekkel az igaz Istent, és megmutassa számukra Isten Országának megvalósulását megtörtént. Hívei, követői valóban e három év alatt némi bepillantást nyerhettek a valódi Isten gondolkodásába, és megismerhették azt ahogy az érez, és nem az, amit róla emberek a könyveke leírtak, mert a kettő szöges ellentétben állt egymással. A zsidó vallási vezetők, a farizeusok és írástudók, akik letéteményesei kellett volna, hogy legyenek mindennek azonban súlyos kudarcot vallanak ezen a területen. Jézus Krisztusnak az Atyáról és önmagáról tett kijelentései váltak később vádpontjaivá. Elítélésekor egyedül csak ebbe kapaszkodva képesek vádat emelni ellene. Természetesen tudja ezt ő is pontosan mégsem titkolja, vagy kendőzi el isteni származását, amely a kereszten mutatja meg mind a számunkra, mind az elítélői számára a valódi arcát. Krisztusban szeretett Testvéreim! A keresztény katolikus embert, a fájdalom és az üldözés órájában, az Istenbe vetett bizalom segíti át minden megpróbáltatáson. Aki következetes hűséggel az Evangéliumot akarja élni, az igazságot védelmezni, és jót tenni, az nem fogja elkerülni a Jézus Krisztussal szembenálló világ ellenállását. Ha Jézus Krisztus az embert, keresztje által üdvözítette, akkor úgy léphetünk az üdvösség útjára és úgy működhetünk közre a világ üdvösségének művében, ha mi magunk is hordozzuk saját keresztünket. Jézus Krisztus mindig tudatában van annak, hogy ő az Isten Fia, s úgy néz ki, hogy ezt az emberekből kiűzött gonosz szellemek is tudják, s Péter vallomása pedig azt mutatja, hogy az apostolok számára is egyre világosabbá válik ez a tény. Jézus Krisztus tanítását hallgatva és csodáit látva joggal gondolhatják sokan, hogy igazak Jézus Krisztus állításai arra vonatkozóan, hogy Isten az ő Atyja. A főpap előtt is megvallja, hogy ő az Isten Fia. Haláláig ragaszkodik ehhez az igazsághoz, még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy még az Atya is magára hagyta őt a szenvedésben. Az Atyának való végsőkig kitartó engedelmessége és halála minden kételyt eloszlat. A kereszthalált látva a százados megvallja, hogy valóban Isten Fia. A kereszt az Isten Fiában való hitünk igazi forrása. Ő pedig a keresztet itt hagyta nekünk, hogy soha ne múlt időben beszéljünk róla, tanításáról, hanem mindig úgy, mintha most is köztünk élne, mert köztünk is él. Halála számára nem volt elég ok arra, hogy elforduljon az emberektől, sőt azt mondta, hogy az Atya se rója fel nekik bűnül, amit tesznek, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Ő azonban, mivel Isten mindig pontosan tudta és ma is tudja, hogy mit tesz: „Sok jótettet vittem végbe köztetek Atyám nevében.”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, a szent áldozat, amelyben részesültünk, legyen állandó oltalmunkra, és minden rosszat űzzön messze tőlünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 14., csütörtök

Nagyböjt ötödik hetének csütörtökje


Nagyböjt ötödik hetének csütörtökje


Schiedami Szent Lidvina stigmatizált szűz emléknapja


Nagyböjt harminchetedik napja


Krisztus az új szövetség közvetítője,

Akinek el kellett szenvednie a halált,

Hogy a meghívottak elnyerjék az

Örökké tartó örökséget.


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, bízva reméljük irgalmadat. Esedezve kérünk, állj mellettünk, és oltalmazz jóságosan. Bűnöktől megtisztult lelkünket tartsd meg a megszentelt élet útján, hogy ígéreted szerint egykor elnyerjük mennyei örökségünket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Si quis sermonem meum servaverit, mortem non videbit in æternum.”

(János 8. 52b.)

„Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.” Mondja a mi Urunk, Jézus Krisztus egy alkalommal, amikor a zsidóknak tartott beszédet az ünnepek alkalmával Jeruzsálemben, a főtemplomban. Az elmúlt napokban folyamatosan ezeket a tanítási szakaszokat hallgathattuk, amelyekben egyértelműsődni látszik, hogy az ellentét, amely kialakult a názáreti Mester és a zsidó nép vezetői között, akik a mai evangéliumi szakaszban annyira felháborodnak tanításán, hogy nem átalkodnak követ emelni rá. Csakhogy a Megváltás történetét a Mennyei Atya nem úgy írta meg, nem úgy tervezte meg, hogy az Egyszülött Fia itt és akkor haljon meg, hanem úgy, hogy annak a zsidók legfőbb ünnepén a Húsvét alkalmával kell ezt elszenvednie értünk. Mégis a mai evangéliumi szakasznak mégis el kellett érkeznie az üdvösség történetében, hogy a Messiás ki tudja mondani ezeket a szavakat: „Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.” Azért van erre rendkívül nagy szükség, mert hirdetésének, tanításának ez a lényege. A három év, amelyet utazással töltött el a zsidók lakta vidéken éppen ezt szolgálta, hogy ezt az egy mondatot el tudja fogatatni népének lelkében. A tanítás, amelyet elmondott, hogy azt evangélistái meghallják, megjegyezzék és később, miután ő már meghalt értünk, leírják, hogy a későbbi nemzedékek ugyanúgy olvashassák és tanulhassák, mint Jézus Krisztus kortársai. Sőt, már az ószövetségi vallás is Isten örök ígéreteire épült, de ezeket a zsidó nép vezetői az írástudók és a farizeusok inkább a népük mindáron való fenntartására értelmezték. Népük és leginkább népük vezetőinek hatalmának és vezető helyének fenntartására igyekeztek felhasználni, hogy uralmukat legalizálják, bebetonozzák, átmentsék még utódaikra is. Isten, aki nekik adta örök ígéreteit, nem ezért adta nekik, nem ez volt a szándéka, és hogy ezt tudomásukra hozza, tudta nem elég még egy prófétát leküldeni közéjük, nem elég egy harcos angyalt leküldeni hozzájuk, hogy megijessze őket, hanem az kell, hogy Egyszülött Fiát elküldje hozzájuk, hátha annak szavára megtérnek és áttérnek az újszövetség útjára. Ezért aztán Jézus Krisztus nem is a nép vezetőihez jön, nem is a főpapjaikhoz, hanem az egyszerű és egyes emberekhez, hozzájuk szól, mert Isten nekik akarta ajándékozni az örök élet adományait. Mindezt azért tehette meg, mert isteni személyisége miatt örök élete volt, és embersége részesedett az isteni életben, amit feltámadása által tett nyilvánvalóvá. Mindent elkövet Testvéreim, Jézus Krisztus azért, hogy megmagyarázza a zsidó nép vezetőinek, hogy miért is jött közéjük, de minden magyarázata ellenére azok nem képesek felfogni istenségét. Azt az istenséget, amit az Atyától kapott, és éppen ezért előbb volt Ábrahámnál, sőt éppen emiatt még Ábrahám reménye is őbenne valósult meg. Nem is történhetett másként, hiszen minderről csak egyedül ő adhatott kinyilatkoztatást a számunkra. Krisztusban szeretett Testvéreim! Nemcsak az akkori kor zsidó embere, hanem a mai kor modern gondolkodású embere is szinte teljes értelmetlenséget tanúsít, amikor a feltámadásról, illetve az örök életről hall. Érdekes módon ezek a kérdések mégis sokat foglalkoztatják az embereket, sokkal jobban, mint például a születés misztériuma, amelyről éppen olyan keveset tudunk, amely éppen annyira felfoghatatlan számunkra, mint a halál, a feltámadás, és az örök élet. Minden ember ugyanis csak arról képes véleményt alkotni, amit életében képes megtapasztalni, meglátni, meghallani, megérezni. A földi életbe az ember egyszerűen csak beleszületik, a kezdeti időkről, alig van fogalmunk, alig van élményünk és tapasztalatunk. Ugyanígy a halál is, amit utolér bennünket, attól kezdve nem tudunk róla semmit elmondani, mert hirtelen egy másik világba csöppenünk bele. Az örök élet, tehát az, ami a földi ember élete után következik, de nem fért bele elképzeléseikbe, gondolkodásukba. Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy vajon miért nem gondolkodtak az örökéletben? A magyarázat épp olyan egyszerű, mint maga a kérdés. Azok az emberek, akik tudják, hogy életük milyen módon zajlik le, akik tudják, hogy minden kifelé mutat látszat ellenére, valójában velejéig romlottak, azok persze, hogy nem gondolkodnak az örök életben, mert pontosan tuják, hogy az számukra nem létezik és nem is fog létezni, bűneik, szándékosan elkövetett vétkeik miatt. Már pedig, ha ők a zsidó nép vezetői nem is reménykedhettek az örök életbe való bejutásban, akkor úgy vélték, hogy az egyszerű embereket olyan irányba terelik, hogy azok ne is higgyenek abban, hogy oda bárki bejuthat egyszerű földi halandó létére. Ebben az élethelyzetbe érkezik bele Jézus Krisztus, és nem a zsidó vezetőkhöz megy, hanem az egyszerű emberekhez. Az egyszerű embereknek pedig csak egyetlen módon tudja felnyitni a szemét még pedig azzal, hogy Jézus Krisztus feltámadása szétszakítja az emberi gondolkodás beszűkült korlátait, és ezáltal feltárja előttük az örökké tartó élet esélyét. Mindazok, akik hittel elfogadják, hogy az Atyának hatalma volt ahhoz, hogy Fiát, Jézus Krisztust feltámassza a halálból, azok szilárdan el is hiszik azt, hogy Istennek hatalma van ahhoz is, hogy az embereknek új életet adjon, azaz feltámasszon minket majd az örök életre. Testvéreim, Jézus Krisztus minden szava, minden tanítása: igazság és élet. Aki következetesen kitart Isten szavának hallgatásában és megtartásában, az egyre mélyebben és egyre világosabban felismeri az abban rejlő igazságot, megszabadul a bűntől és annak legsúlyosabb következményétől, a haláltól. Az emberi üdvösségünk kikötője, horgonya Isten örök szava. Az én Atyám az, aki megdicsőít engem – mondja Jézus Krisztus a mai evangéliumban. De vajon a mi életünk megdicsőíti-e Jézus Krisztust? Vallásos életünk és elkötelezettségünk legfőbb célja a magunk üdvössége. Azért imádkozunk, azért bánjuk meg és ismerjük be bűneinket a szentgyónásban, hogy az üdvösségre jussunk. Az üdvösség és az örök élet kenyerét vesszük magunkhoz, amikor szentáldozáshoz járulunk. De emellett ne feledkezzünk el arról, hogy hitből fakadó cselekedeteink egyúttal az Atyát dicsőítik. Minden jócselekedetünk, amit a szegényeknek, a rászorulónak, az elesetteknek teszünk, Isten dicsőségéről tanúskodik. A mi dicsőítésünk nem teszi nagyobbá Istent, de valóban lelkünk üdvösségünkre szolgál. A mai elmélkedés mottójának választott mondat, pedig lebegjen ott mindennapjaink pillanataiban, mintha csak a homlokunkra lenne írva, de nem kívülről, hanem belülről, így elolvashatjuk naponta: „Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, magunkhoz vettük üdvösséges ajándékaidat. Kérjük irgalmadat, hogy ez a szentség, amellyel földi életünkben táplálsz, tegyen minket az örök élet részeseivé. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 13., szerda

Nagyböjt ötödik hetének szerdája


Nagyböjt ötödik hetének szerdája


I. Szent Márton pápa emléknapja


Nagyböjt harminchatodik napja


Dühödt ellenségeimtől megszabadítottál,

A lázongók fölé emeltél,

S kimentettél a gonosz férfi kezéből,

Uram.


Könyörögjünk!

Istenünk, áraszd híveid szívébe kegyelmed világosságát, hogy bűneinket megbánva neked szenteljük magunkat. Adj nekünk istenfélő lelkületet és hallgasd meg jóságosan esedezésünket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Amen, amen dico vobis : quia omnis qui facit peccatum, servus est peccati.”

(János 8, 34.)

„Bizony, bizony mondom nektek: mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek.” Fordult szavaival a mi Urunk, Jézus Krisztus egy alkalommal a benne hívő zsidókhoz, akik már-már úgy érezték, hogy mindent tudnak, mindent értenek, és hogy teljes egészében megértették Isten országát, és Egyszülött Fiának minden szavát. A názáreti Mester jól érzékelte bennük az elbizakodottságot, az önteltséget, és ezért kritikus szavakkal igyekezett azokat visszabillenteni a helyes kerékvágásba. Szent János apostol evangéliumában az első század végén Jézus Krisztus kilétét és tanítását sokszor igencsak elvont fogalmakkal érzékelteti. Felmerül bennünk ilyenkor annak a gyanúja, hogy valósággal úgy érezzük, hogy ezekben az evangéliumi szakaszokban, amelyeket elénk tár nem is annyira Jézus Krisztus vitatkozik korának zsidóival, hanem sokkal inkább az evangélista korának Egyháza vitatkozik az akkor élő zsidókkal, és pogányokkal, de mindig azokról a kérdésekről, amelyek Jézus Krisztussal kapcsolatban mindig döntőek voltak. Nyilvánvaló és nem cáfolható az a tény, hogy ez így lehetett, már csak azért is, mert minden kor, minden nemzedéknek meg kell küzdenie a zsidókkal és a pogányokkal. Ez pedig Testvéreim, így van a mai világban is. Talán maga Jézus Krisztus sem gondolta volna, hogy tanításai, példabeszédei ilyen hatással lesznek az emberiségre. Az optimisták, a hívők úgy is gondolhatták volna, hogy Jézus Krisztus tanítása olyan elsöprő erejű lesz, hogy néhány évszázaddal később már minden ember, e képen fog élni és gondolkodni. A pesszimisták, a nem hívők méltán gondolhatták úgy, hogy néhány évszázad múltán már emlékezni sem fognak ezekre a tanításokra és példabeszédekre. Ezzel szemben mi történt, mi történik, és mi fog történni? Az Krisztusban szeretett Testvéreim, hogy Jézus Krisztus tanítása állandó harcot, állandó igazolást igénnyel minden benne hívő embertől. Tanításait nem lehet úgy kezelni, mint a múlt eseményeit és történeteit, mert azok annyira élethűen és valóságosak, hogy minden nemzedék életére, gondjára, bajára és örömeire ugyanúgy ráillik. Tanúságot kell tennie róla minden nemzedéknek, minden embernek egyenként, nem elég a régiekre, a szentekre hivatkozni, mindenkinek külön-külön bizonyságot kell tennie hitéről, és hovatartozásáról. Még pedig azért, mert ő az igazság, aki lelki szabadságot hoz az embereknek, de azt nem általánosságban hozza el, hanem egyénre szabottan mindenkinek a saját életébe, a saját lelkületébe, ahogyan az befogadni képes ezeket az isteni erényeket. Láthatjuk a mai evangéliumi szakasz alapján, hogy a zsidó vezetők vele szemben tévedésben és hazugságban vannak, éppen ezért a bűn szolgái. Csakhogy azt is nagyon jól és pontosan látjuk és érzékeljük, hogy még a hívei között is mennyi, de mennyi olyan ember van, aki félre érti és félre magyarázza tanításait. A szabadság nem egy-egyszerű elhatározás. A szabadság nem csak az, hogy azt teszünk, amit akarunk, odamegyünk, ahová akarunk! Nem! A szabadság az, ha úgy élünk és gondolkodunk, hogy Isten gyermekei maradunk és nem a sötétség hírnökei. Jézus Krisztus egyértelműen ebben az evangéliumi szakaszban kimondja a zsidók számára, hogy nem az fogja üdvözíteni őket, hogy ők Ábrahám leszármazottai, a kiválasztott nép tagjai, hanem csak az igazság elfogadása és megélése az egyetlen olyan dolog, amely üdvösségre vezetheti őket. Ábrahám sem azért igazult és üdvözült, mert zsidó volt, vagy azért mert gyűlölt valakit, hanem mert tiszta szívéből hitt Istennek, aki csodákkal és jövendölésekkel nyilatkoztatta ki magát. Ugyanezt tette Jézus Krisztus is látható és kézzelfogható módon a kiválasztott nép tagjai számára, de azok nem látták, nem hallották és nem is értették meg őt, mert a szívük tele volt sötétséggel. A zsidók nem csak az Atyát vetették el, hanem a Fiút is, ahogyan a példabeszédben a szőlőművesek megölik az örököst csak azért, hogy egyedül övék lehessen a szőlő és ne kelljen többé senkinek sem számot adniuk tetteikről. Szent János apostol persze nemcsak evangéliumában, hanem minden írásában is nagy jelentőséget tulajdonit az igazság fogalmának, amely nem első sorban Istenre vonatkozik, hanem Isten kinyilatkoztatott Igéjére, Jézus Krisztusra, az ő Egyszülött Fiára, akinek odaadta az egész világot és benne vele minden embert. Jézus Krisztus pedig azt az igazságot hirdeti, amit az Atyától hallott, s amelyet az Atya reá bízott. Az üdvösségre hívó isteni igazság hirdetését tekinti egyetlen és legfontosabb küldetésének, egyértelműen kijelenti, hogy ő az igazság. Szent János apostol abban látja az Ószövetség és az Újszövetség közti különbséget, hogy az előbbi írásos, külső törvényekben közvetítette, hirdette Isten akaratát a választott nép számára, ezzel szemben az újszövetségi időkben viszont Jézus Krisztus személyében, belső lelkületében válik megismerhetővé, követhetővé a teljes igazság, amely elvezet minket a mennyei Atya szeretetéhez. Ez pedig már nem a kiválasztott népnek szól, hanem minden embernek, aki magáévá akarja tenni, belsőjébe akarja fogadni ezt az igazságot. Az üdvösség evangéliumának egyik legjelentősebb eleme, hogy Jézus Krisztus azért jött el a világba, hogy kiszabadítson minket a bűn szolgaságából. Szabadságra hív meg bennünket, azaz arra, hogy szabadon döntsünk Isten ránk vonatkozó tervéről. A szabad döntés lehetőségét Jézus Krisztus kegyelme adja meg nekünk, általa jutunk el Isten fiainak igazi, lelki szabadságára. Jézus Krisztusban olyan bensőséges kapcsolatba tudunk kerülni az Atyával, amelyet már nem bénít meg a félelem, a bűn, vagy az önző emberi természet. Jézus Krisztus felszabadít minket, hogy bátran Atyánknak merjük szólítani Istent, felemeljük hozzá lelkünket, hiszen Ő is ilyen félelem nélküli kapcsolatot szeretne velünk kialakítani és fenntartani. Mindezt nem csak hogy az akkori világ zsidói nem értették meg, de még nagyon sok mai modern, fejlett gondolkodású ember sem képes felfogni, ezért a szolgaság ma is éppen olyan elterjedt, mint abban a korban. Fennhangon szóval hirdetjük szabadságunkat, mindentől való függetlenségünket, közben pedig éppen ez a tudat veri bilincsbe az emberek millióit. Mindennap szembesülünk ennek a borzasztó és elrettentő képével a világban a médiákon keresztül. A világot és az egész emberiséget átszövi a bűn és a lelketlenség. Testvéreim, szinte fáj, hogy mennyire igazak Jézus Krisztus ma felhangzó szavai a mi életünkben is: „Bizony, bizony mondom nektek: mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek.”


Imádkozzunk:

Istenünk, gyógyítson meg minket a szentáldozás, tisztítsa meg szívünket a bűntől, és részesítsen örök oltalmadban. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 12., kedd

Nagyböjt ötödik hetének keddje


Nagyböjt ötödik hetének keddje


Gót Szent Szabbász vértanú


Nagyböjt harmincötödik napja


Ó ég Ura, megint harmadszorra,

Erőtlenül leroskadsz a porba,

Hóhéraid könyörtelen vernek,

Vonszold tovább iszonyatos terhed.


Könyörögjünk!

Kérünk, Istenünk, adj nekünk hűséget szolgálatodban, hogy napjainkban egyre többen és egyre buzgóbban kövessenek téged. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Quo ego vado, vos non potestis venire.”

(János 8, 21c.)

„Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Jelenti ki a mi Urunk, Jézus Krisztus a sátoros ünnep alkalmával a farizeusoknak Jeruzsálemben. A sátoros ünnep alkalmával nagyon sok zsidó tartózkodott a fővárosban, és így nagyon sokan hallották is a názáreti Mester szavait. Sőt nem csak hallották, hanem nagyon sokan hittek is benne annak ellenére, hogy nem volt könnyű megérteni szavainak a mondanivalóját, de előadása, fellépése olyan energikus, olyan ellenállhatatlan volt, hogy mindenkit, aki csak hallgatta magával ragadta, és eltöltötte lelkét hittel. Érdekes, azaz ellentét is, hogy János evangélista a Jeruzsálemben lejátszódó vitákkal mutatja meg, bizonyítja be, hogy az ellentét Jézus Krisztus és a farizeusok között miként mélyül el egyre visszavonhatatlanabbul. A nép előtt, ünnepek alkalmával száll szembe a farizeusokkal, amikor annak a legtöbb szem és fültanúja van. Jézus Krisztus nyíltan és visszavonhatatlanul megbélyegzi őket, mármint a farizeusokat hitetlenségük miatt. Megátalkodottságuk tetőfokára hágott ebben a szentírási szakaszban, hiszen Jézus Krisztus meggyőző, eléjük tárt bizonyítékait gondolkodás nélkül visszautasították. Ezért is mondja nekik, hogy meghalnak bűneikben. Valóban így van, de nemcsak a farizeusok esetében, hanem minden olyan ember esetében, aki visszautasítja a hit legapróbb szikráját is, akik nem hajlandók elismerni Isten mindenható jelenlétét és egyedül csak a maguk és az ember tudásában, tökéletességében bíznak. Ők abban reménykednek, hogy majd elmúlik ennek a názáreti Mesternek az ideje, letűnik majd a csillaga és próféciáinak még homálya is elporlad az idő tengerében. Minden ebbe vetett reményük ellenére, Jézus Krisztus ügye azonban nem tud meghiúsulni, az idő nem hogy feledést hozna tanításaira, hanem sokkal inkább, mint a futótűz úgy terjed tovább az egész pogány világban. Éppen ez a jövő az, amely majd feloldja az itt keletkező feszültségeket és a hit bimbói virágba szöknek az emberek lelkében. A jel olyan egyértelmű lesz, és olyan csalhatatlan, mint egykor a pusztában Mózesnek a rézkígyója. Ha Jézus Krisztust, majd felemelik a keresztfán, mint a rézkígyó olyan kel lesz, hogy aki csak reá tekint egyetlen lopott pillantással is, az nem fog meghalni, hanem örök élete lesz, mert Ő akkor elkezdi magához vonzani mindazokat, akik hisznek benne. Ez a Megváltás, ez a Messiási küldetés teljes lényege, Jézus Krisztus áldozatának eredménye. Viszont kell hozzá az ember is, kell hozzá az ember hitének szikrája, mert az a zsidó, aki Mózes kígyójára önteltségében nem volt hajlandó feltekinteni, mert nem hitte, hogy az megmentheti az életét, az meg is halt azon nyomban a kígyómarásoktól. Viszont, ha mi emberek hittel és tisztalélekkel feltekintünk erre a Golgotai keresztre, akkor elnyerhetjük vele az örökéletet. Ugyanakkor Krisztusban szeretett Testvéreim, pontosan tudjuk, sőt érezzük is azt, hogy ez nem elég. Nem elég csak egyszer feltekinteni a keresztre, mert attól még nem jutunk minden hit titoknak a birtokába. A teljes hit befogadása és megélése elképzelhetetlen egyetlen pillantás alatt, hosszú-hosszú évek lelkigyakorlata szükséges ahhoz, hogy mindig egy kicsivel, egy arasznyival közelebb kerüljünk a teljes világossághoz. Ezért fontos, hogy Jézus Krisztus tanítását mind többször hallgassuk és értelmezzük. Gondoljunk csak arra, hogy korának zsidó népe látta csodáit, látták gyógyításait, mégis milyen kevesen fogadták el, hogy ő az Isten Fia. Képzeljük csak el, hogy a mai modern korban milyen kevesen hisznek abban, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia volt. Igaz, hogy az akkori kiválasztott nép ezt ugyan ebben a formában nem mondta ki, s még apostolai és tanítványai is csak igen lassan jutnak el ennek felismerésére. Arról már nem is beszélve, hogy mennyi időnek és eseménynek kell eltelnie ahhoz, hogy arra vegyék a bátorságot, hogy megvallják nyíltan ebbéli hitüket. Akkor mégis felismerték Jézus Krisztus cselekedeteiben Isten országának jeleit. Nekünk Testvéreim mindez nem adatot meg, nekünk a Szentírásban és annak szavaiban kell hinnünk, és azokban a tanúkban, akik igazolták a Mester égi származását. Eközben a zsidó vallási vezetők olyan jeleket követelnek tőle, amelyek istenségét sokkal egyértelműben, sokkal látványosabban igazolják, ő azonban nem hajlandó isteni képességeit arra használni, hogy hitetlen emberek előtt azzal igazolja visszavonhatatlanul származását. Állásfoglalásukkal a hitetlenség bűnét választják, Testvéreim mi ne essünk ebbe a hibába. Mi keresztény katolikus hívek engedjük, hogy a mi Urunk beavasson minket a megváltás titkába, és elindítson minket a bűntől való megszabadulás útján. Mi ne neki tegyük fel a kérdést: „De hát ki vagy te?” Hanem sokkal inkább magunknak tegyük fel a kérdést, de hát mi kik vagyunk? Kik lehetünk Isten és az ő Fia nélkül ebben a mulandó és fájdalmas világban? Testvéreim, aki nem hisz a megfeszített Jézus Krisztusban és nem adja oda magát neki, az nem nyerheti el az üdvösséget. Ugyanis az ember a kereszt áldott jelében nyerte el a megváltást. A szent kereszt nem jelkép, hanem a legnagyobb valóság: a Keresztből születik a keresztény élet, a Megfeszített ad életet a kereszténynek, és a megkeresztelt hívő csak az Úr keresztjéhez tapadva és kínszenvedése végtelen érdemeiben bízva, nyerheti el az üdvösséget. A mennyei Atya elküldte Jézus Krisztust, aki mindig azt hirdeti és teszi, amit rábízott az Atya. Természetes, hogy az Atya tetszését találja ebben az engedelmességben, amint ezt az emberek előtt is nyilvánvalóan kifejezi, amikor Jézus Krisztus megkeresztelkedik a Jordán folyó vizében. Mi akkor válhatunk a mennyei Atya kedves gyermekeivé, ha életünkre úgy tekintünk, mint amit Isten követségében kell leélnünk. Azt kell megmutatnunk az embereknek, hogy a Lélek segítségével végrehajtható az Atya terve a világban. Azt kell hirdetnünk, hogy a megváltó Krisztus minden ember számára elhozta a bűntől való szabadulás lehetőségét. Arról kell tanúságot tennünk, hogy Jézus Krisztusban, az Isten Fiában mutatkozik meg leginkább az Atya minden ember felé kiáradó irgalma és szeretete, Isten nem elítélni, hanem üdvözíteni akar minket. A megfelelő élettel, a megfelelő hittel és alázattal oda kell eljutnunk mindannyiunknak, hogy halálunk óráján nekünk Jézus Krisztus ne azt mondja, mint a jeruzsálemi farizeusoknak, hogy: „Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Hanem azt mondja nekünk, amikor kinyitja nekünk a Mennyei Atya országának ajtaját: „Az én Atyám házában sok hely van!”


Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk: add, hogy állandóan azzal törődjünk, ami a tiéd, és így mindig méltók legyünk mennyei ajándékaid vételére. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 11., hétfő

Nagyböjt ötödik hetének hétfője


Nagyböjt ötödik hetének hétfője


Krakkói Szent Szaniszló vértanú püspök emléknapja


Nagyböjt harmincnegyedik napja


Az út mentén könny virágok nyílnak,

Jeruzsálem leányai sírnak,

Ó nem elég itt a sírás-rívás,

Megtört szívet keres a Messiás.


Könyörögjünk!

Istenünk, a te mérhetetlen kegyelmed gazdagon elhalmoz minket minden áldással. Kérünk, vezess át bennünket a régiből az új életre, hogy készen találj, amikor megnyitod előttünk dicsőséges mennyei országodat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Qui sine peccato est vestrum, primus in illam lapidem mittat.”

(János 8, 7b.)

„Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van.” Jelenti ki figyelmeztetően a mi Urunk, Jézus Krisztus a körülötte álló farizeusoknak és írástudóknak, akik egy házasságtörésen ért asszony vezettek eléje azzal a hátsó szándékkal, hogy próbára tegyék, és aztán vádolhassák a törvények be nem tartásával. A mai történetnek különösen fontos mondanivalója, és lényege van a számunkra. Mennyivel könnyebb lenne a helyzet, ha egy ártatlanul megvádolt asszonyt vittek volna a názáreti Mester elé, mint az ószövetségi olvasmányban Dániel könyvében szereplő Zsuzsannát. Itt azonban szó sincsen erről, hiszen az evangélista ki is hangsúlyozza számunkra, hogy rajta kapták, hogy tetten érték az asszonyt, miközben házasságtörést követett el, amely abban az időben egy nő számára igen súlyos vétségnek számított, és halálbüntetés járt érte. Azonban éppen az a fordulat az, amely ezt a történetet kivételessé teszi, mert annyira hangsúlyozza Jézus Krisztus irgalmas lelkületét, hogy sokkal inkább Lukács evangéliumába illene, nem is annyira ide. Kiválóan szemlélteti azonban azt a tényt, hogy Jézus Krisztus nem azért jött emberi alakban a földre közénk, hogy ítélkezzék felettünk, hanem azért, hogy felhívja figyelmünket arra, hogy eljön, majd az ítélet ideje is, de nem itt a földön, hanem majd a halálunk után. Azért jött, hogy a bűnös embereket bűnbánatra, és megtérésre bírja még életükben nehogy haláluk után a lelkük szenvedje meg ennek elmulasztását. Ennek ellenére nem teszi meg a farizeusoknak és írástudóknak azt a szívességet, hogy elnéz a bűnös bűnei mellett, hogy fellazítja a házassági hűséget, hanem inkább kiemeli a férfi és a nő egyenlő felelősségét, ami az ószövetségi mózesi törvényből hiányzott. Jézus Krisztus reakciója teljesen meglepi az öntelt zsidókat, még akkor sem hagynak fel a próbatétellel, amikor már bűneik fel vannak írva a föld porába. Látva makacs önteltségüket, komoly figyelmeztetést vág a fejűkhöz, hogy az dobja rá az első követ, aki bűn nélkül van. Jézus Krisztus úgy fogalmaz, hogy abban egyikük sem találhat kivetni valót. Ki sem ejti száján, hogy ne bántsátok, hanem azt mondja, hogy az dobjon követ, aki teljesen ártatlan. Az összes zsidó vezető megszégyenülten elkullog, miután szembesült saját bűneivel. A férj, és a tanúk sem dobják az asszonyra a követ, pedig az ő joguk lett volna a törvény szerint. A mai világban még sokkal több kődobáló van, mint abban az időben, pedig akkor szokás volt és ma már nem. Ennek ellenére a bűnös ember lelkületében most is benne van, hogy a legjobb másokat megbüntetni, mint önmagunk büntetését elnyerni. Zsidó taktika azóta is a világon, hogy a legjobb védekezés a támadás. Ezzel szemben Jézus Krisztus egészen mást hirdetett, e történetnek éppen ez a lényege: Jobb tehát a bánat és a kiengesztelődés útját keresni, mint azonnal a halálos ítéletet valakire kiszabni. A mai modern világban is az ítélkezés a bíróságok feladata, igaz nem mindig állnak a helyzet magaslatán, és ez a módszer sokkal inkább a zsidókéhoz hasonló szívtelen és lelketlen, addig az amerikai gyakorlat, ahol esküdtek döntenek talán sokkal emberibbnek tűnik. Az ember lelkületében benne él az ítélkezés, sokszor legfőképpen az előítélet alkalmazásának a kényszere. Kétezer éve, hogy Jézus Krisztus meghirdette az isteni irgalmasság titkát, és mégis azóta született meg az ember lelkében a fogat-fogért elve is. A vádlók kegyetlen véres tekintete, és a kivégzésre készülődők irgalmatlan pillantásai közepette egyedül, magányosan csak Jézus Krisztus néz irgalommal a bűnös asszonyra. A többiek tekintete a gondolkodás nélküli biztos kínhalált jelenti, Jézus Krisztusé viszont az életet jelenti az asszony számára. Krisztusban szeretett Testvéreim, szokás azt mondani, hogy amit nem tudunk adni, azt nem is vehetjük el. Nem mi adjuk az életet magunknak, vagy embertársainknak, de még a gyermekünknek sem, csupán közreműködünk annak létrejöttében. Életet egyedül Isten tud adni, így egyedül csak neki van joga azt el is venni. Születésünkkor azonnal meg is kapjuk a halálos ítéletünket, hogy az kinek mikor jön el, annak csak Isten a tudója, és megmondhatója nem pedig az ember. Ha Jézus Krisztus irgalommal nézi a bűnöst, a szava a megbocsátást hirdeti számára, akkor nekünk még sokkal inkább megbocsátónak kellene lennünk, mert a vétkek mindig Isten ellen szólnak. Ez az irgalmas tekintet, sokkal erősebb a gyilkos szándéknál, Isten megbocsátása erősebb az emberi brutalitásnál és kegyetlenségnél. Jézus Krisztus nem kíván részletes beismerő vallomást, nem kíván senkit senkivel szembesíteni, nem akar senkit megalázi annál, ahogy magukat az emberek megalázzák. Feltétel nélkül adja a megbocsátást, s gyógyítja meg a lélek sebeit. Mindebből pontosan értenünk kell Testvéreim, hogy a megbocsátást nem a bűnös ember beismerése és megbánása érdemli ki, hanem az Isten szeretetéből fakad mindenki számára. Jézus Krisztus felemeli a bűnös embert, és újabb lehetőséget ad neki, hogy harcoljon a bűnei ellen. Mert miről is szól az életünk, amely csupa küzdelem, csupa harc a jó és a rossz között. Ahogy ott nem volt bűntelen ember, úgy ma sincs a világon olyan, aki kijelenthetné magáról, hogy bűntelen és követ emelhetne embertársai ellen. Egyedül Jézus Krisztus, az Isten Egyszülött Fia volt bűntelen a földön élők között. És mégis megölték a zsidók az ártatlan bárányt. Ő azonban még saját halálát sem rótta fel nekik bűnül, hiszen azt mondta a keresztfán Mennyei Atyjának: „Nem tudják, hogy mit cselekszenek.” Minden szentgyónásban elhangzik számunkra Jézus Krisztus intő szava: menj, de többé ne vétkezzél! Nagyböjt ideje a megtérés ideje, bizalommal állhatunk Jézus Krisztus elé. Bizalommal még akkor is, ha újra és újra visszaesünk bűneinkbe, pedig mindig és mindig megfogadjuk, hogy többé nem vétkezünk. Sokszor feltehetnénk magunknak a kérdést, hogy vajon miért olyan kevés ember járul szentgyónáshoz? Nehogy azt higgyük egy pillanatra is, hogy talán azért, mert nincsen bűnük! Egyáltalán nem, sőt, sokkal inkább azért nem gyónnak, mert tudják, hogy úgy sem tudják megállni, hogy vissza ne essenek a bűneinkbe. És miért nincs még sem igazuk? Azért, Testvéreim, mert ezeknek az emberek a lelkéből a bűnbánat is hiányzik. Hiányzik az a tudat, hogy szembe kelljen nézniük vétkeikkel, ezért sokkal egyszerűbbnek tűnik nem is foglalkozni vele. Jézus Krisztus is mondhatta volna első elesése után, hogy ugyan már miért kelljek fel és erőlködjek tovább, amikor úgyis újabb elesés lesz a vége? Testvéreim törekednünk kell arra, hogy bűntelenek legyünk, nem könnyű ezt elérni a mai világban, de legalább legyen meg bennünk a jóravaló hajlam szándéka, és ha vissza is esünk minden jó szándékunk ellenére, higgyétek el, hogy érdemes felállni és tovább menni az üdvözülés útján. Isten irgalmával mindig felemel bennünket a porból, kiemel bennünket a bűnből. Talpra állít bennünket és új úton indít el az üdvösség felé. Jusson eszünkbe, Testvéreim, amikor megszólunk valakit tettei, gondolatai miatt, hogy mit is mondott a mai evangéliumban Jézus Krisztus a jeruzsálemi zsidó vezetőknek: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van.”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, áldott szentséged megerősített minket, Add, hogy bűneinktől újra meg újra megtisztulva egyre közelebb jussunk hozzád Krisztus követésének útján. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!


2011. április 10., vasárnap

Udvardy György a Pécsi Egyházmegye püspöke



Udvardy György a Pécsi Egyházmegye új megyéspüspöke


A Szentatya, XVI. Benedek pápa Excellenciás és Főtisztelendő Udvardy György, ez ideig marazanae-i címzetes püspök, esztergom-budapesti segédpüspök urat pécsi megyéspüspökké nevezte ki.

Udvardy György 1960. május 14-én született Balassagyarmaton. 1985. június 15-én szentelték pappá Esztergomban. 1985-től káplán volt Érsekvadkerten, majd 1988-tól 1990-ig Csitáron plébánosként szolgált. 1990 és 1993 között Rómában folytatott tanulmányokat. 1993-tól 2003-ig hitoktatási felügyelő.

1997–2004 között a PPKE Hittudományi Kar Levelező Tagozatának tanára, és 1998-tól a PPKE Hittudományi Karának docense 2004-ig. Ugyanezen időben a Társadalmi-Oktatási-Kulturális Szakterület püspöki helynöke.

1999-ben pápai káplán címet kapott. 2000-től az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára. 2003-04-ben plébános Budapest-Erzsébetvárosban. 2003-tól érseki általános helynök és vagyonkezelő az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében, valamint 2004-től az Országos Hitoktatási Bizottság elnöke.

2004. január 24-én marazanae-i c. püspökké és esztergom-budapesti segédpüspökké nevezte ki a Szentatya. 2004. február 21-én szentelték püspökké Esztergomban.

Budapest, 2011. április 9.

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Titkársága


Hívom a családokat 2011-4



Hívom a családokat a Család évében, 2011 áprilisában – Bíró László püspök

Egymáséi leszünk.


A régebbi időkben, amikor a fiatalok párválasztását sok körülmény és sok emberi elhatározás befolyásolta, amikor a kölcsönös vonzalom és a szerelem csak másodlagos szerepet játszott, a jegyesség a házasság felé vezető út egy jelentős állomása volt. Ha azok, akiknek a jóváhagyása nélkül a házasságot megkötni nem lehetett, úgy látták, hogy elérkezett az idő a házasságkötés szándékának nyilvánosságra hozatalára, megrendezték az eljegyzést, a fiatalok gyűrűt váltottak, és hosszabb-rövidebb ideig a nyilvánosság előtt mint jegyespár – menyasszony és vőlegény – szerepeltek. Ezzel a két ember egymás iránti elköteleződését is kinyilvánította; ha ez ellen vétettek, az – általában – a jegyesség felbomlásához vezetett. Volt ennek az időszaknak tehát próbaidő jellege is, de arra is szolgált, hogy a házasulandók egymást jobban megismerjék, és házasságra való érettségük beteljesedjen.

Napjaink civilizált társadalmában az eljegyzés veszített jelentőségéből, többnyire formasággá vált. Nincs ugyanis jelentősége annak, hogy valaki eljegyzett menyasszony vagy vőlegény. A fiatalok, elhatározva, hogy összeházasodnak, egymást menyasszonynak-vőlegénynek tekintik; rokonaik, ismerőseik előtt – akár volt hivatalos eljegyzés, akár nem – úgy mutatkoznak együtt, mint leendő házasok. Az eljegyzés manapság inkább ünnep, mint állomás a házasság felé vezető úton. Akik azonban nem tulajdonítanak jelentőséget a jegyességnek, legtöbbször a házasságot sem veszik komolyan, a házasságot sem tekintik életre szóló döntésnek.

Idézzétek fel a saját jegyességeteket, és hasonlítsátok össze a szüleitek, nagyszüleitek jegyességéről hallott történetekkel! Miben láttok változást?

A házasság az egész életre szóló szövetség, elhivatottság, nem az életben bekövetkező alkalmi találkozások egyike. Felbonthatatlan, mert a házasulandók élethivatásukat egymásban, életük teljes összefonódásában találták meg. Az élethivatás pedig nem lehet ideiglenes. Amikor két ember kapcsolata odáig fejlődik, hogy érzik, tudják, hogy életüket kölcsönösen a másiknak ajándékozva teljesedhetnek ki, amikor az egymásnak történő elajándékozást önként elfogadják, akkor – formaságok mellőzésével is – „menyasszonnyá”, ill. „vőlegénnyé” válnak. Ők egymást „eljegyezték”, rátették egymásra a „csak tiéd vagyok” jegyét, és mostantól kezdve azon munkálkodnak, hogy együtt, egymással legyenek boldogok. Ez életre szóló feladat, életük végéig munkálkodniuk kell ezen.

Korunkban nem okoz gondot két fiatalnak együtt mutatkozni, akkor is, ha még nem jegyesek. Nem is jelent sem polgári, sem egyházi értelemben valamilyen különleges státust jegyesnek lenni. A jegyesség a jegyespárnak fontos, az ő életük egy fontos szakasza; a próbatétel, a kegyelem és a gyarapodás ideje, amely erőt merít a keresztségből és a házastársi elhivatottságból. A gyűrűk közösség előtt történő megáldása egy igeliturgia keretében szépen hangsúlyozza a jegyesség jelentőségét, ezért az Egyház támogatja a fiatalok ilyen igényét.

Hogyan tudtok gyermekeiteknek segíteni a párválasztásban és „az igazi” melletti elköteleződésben? Milyen szerepe van ma a szülőknek az eljegyzés létrejöttében, megszervezésében?

A próbatétel abban ál, hogy a jegyesek képesek-e az isteni gondviselés által felkínált jeleknek engedelmeskedni. Ezek objektív, tőlük független jelek, az ő szabad akaratuktól függ, követik-e a jelek révén kapott útmutatást. Akarják-e igazán felismerni hivatásukat, vagy pedig hagyják magukat a pillanatnyi benyomások és véletlenek révén sodortatni? Hűségesek tudnak-e maradni a felismert hivatáshoz, akkor is, ha ezért küzdeni kell, áldozatot és lemondást vállalni? Tévedés lenne a próbatételt próbálkozásnak, kísérletezésnek tekinteni. A házasságot, a végleges és visszavonhatatlan elköteleződést nem lehet „kipróbálni” egy visszavonható és még nem véglegesített kapcsolatban, még akkor sem, ha az már a jegyességig jutott. Ha a jegyesség kísérlet, a kísérleti eredmény semmit sem mond az egészen más feltételek között majd létrejövő házasság sikeréről. Az elhivatottság, a hivatás pedig nem döntés kérdése, hanem adottság, Isten velünk való szándéka. Dönteni arról kell, hogy keressük hivatásunkat, és ha megtaláltuk, akkor követjük szavát.

A jegyesség – azért, mert a keresztség és a házasság szentsége öleli körül, és mert benne működik az Isteni Szeretet – kegyelmi idő, egy titokzatos folyamat. A kegyelem teszi képessé a jegyeseket jegyességük és a házasságra való felkészülésük teljes ideje alatt, hogy megértsék: szerelmük nem csupán emberi és nem teljességgel profán esemény. Így megérthetik, hogy találkozásuk Isten velük kapcsolatos tervének része, megbizonyosodhatnak abban, hogy Isten egymásnak rendelte őket, késztetést éreznek egymás és saját maguk jobb megismerésére és önmaguk meghaladására, azaz maguknak az erényekben való tökéletesítésére. A jegyesség ideje a párbeszéd és az érés, a felelősségvállalás és a hitben való elmélyedés, a gyarapodás és Isten mindenhatósága megtapasztalásának a kitüntetett időszaka.

A jegyesség Isten adománya és nem csupán átmeneti időszak, hanem a házasság szentségére való előkészület ideje is. A Szentlélek jelen van, és közreműködik a maga „csodáival”, hogy előkészítse és megvalósítsa a házasság szentségét. A jegyesek manapság általában igen elfoglaltak, a kevés egymással töltött időt szívesen fordítják kikapcsolódásra, szórakozásra. Pedig nagy haszonnal jár, ha találnak időt közös imádkozásra, a Szentírás olvasására, elmélkedésre. A hitben való gyarapodásukra fordított idő százszorosan megtérül a későbbi házas éveik során.

Hogyan tudtok segíteni a fiataloknak az isteni gondviselés által felkínált jelek felismerésében? Idézzetek fel eseteket, melyekben nem-hívő és hívő fiatalok kapcsolatából tartós, termékeny keresztény házasság lett!

A szerelembe esés – szerelem, jegyesség, házasság – szenvedélyből indul ki, amely a szememben vonzerővel ruházza fel a másik személyét, illetve kimondatja velem a másikra az „igent” (sokszor ez a két dolog eleinte összefonódik), ez viszont egyet jelent azzal, hogy a másikkal jót akarok tenni, és ezzel magamnak is jót teszek. A szeretet dimenziója és ezen belül a férfi-nő kapcsolat, a szerelem, a jegyesség, illetve a házasság dinamizmusa, az én nagy iskolája. A jegyesség idején ráébredünk, hogy többé nem mondhatjuk: én, anélkül, hogy te. Ez a te iskolája, vagyis annak a feltétele, hogy azt mondhassam: én; hogy átérezzem a másik személy súlyát és helyét a saját életemben.


Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke


Nagyböjt ötödik vasárnapja


Nagyböjt ötödik vasárnapja


Bolognai Boldog Márk szerzetes emléknapja


Nagyböjt harmincharmadik napja


Szolgáltass nekem igazságot, Istenem,

Az istentelen néppel szemben védd ügyemet,

Ments meg a gonosz és álnok emberektől,

Mert te vagy az én megmentő Istenem.


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, segíts minket, hogy életünkben az a fáradhatatlan szeretet vezessen, amellyel Krisztus szerette a világot, és halálra adta értünk magát. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Ego sum resurrectio et vita.”

(János 11, 25b.)

„Én vagyok a feltámadás és az élet.” Mondja a mi Urunk, Jézus Krisztus Mártának, amikor tanítványaival megérkezik látszólag késve Betániába, és Márta sírva, teli fájdalommal eléje jön, hogy szemére hányja neki, hogy nem jött időben segíteni Lázárnak, a barátjának, akit meggyógyíthatott volna. A mai napon a Szent Péter bazilikában főpapunk bevonul a szentélybe. Az ember szemében keserű az a szenvedés, amit az áldozati oltáron el kell majd szenvednie, de Isten gondolata szerint dicső szenvedés. Míg a középkor, melynek szelleme inkább a zsolozsmában nyilatkozik meg, a „passio amara”-ról elmélkedik, addig a keresztény ókor,és a szentmise ennek az alkotása a „passio gloriosa”-t látja és magasztalja. Csak a szentleckét kell végigelmélkednünk, hogy azután a liturgia fényében lássuk meg Krisztus szenvedését és mondhassuk: ez valóban boldogságot szerző „passio beata” volt. Tehát míg egyébként együtt érezve részvéttel enyhítjük a „fájdalmak férfijá”-nak szenvedéseit, a szentmisében vegyük körül a kereszt trónján uralkodó királyunkat és kövessük hívását, hogy vegyünk részt papságában és áldozatában, adjuk oda a szent misztériumban vele együtt életünket az Atyának. A mai nap Testvéreim kicsit olyan, mint egy temetési nap, amikor egy közeli hozzátartozónkat búcsúztatjuk. A kereszteket fekete lepel takarja, a zsoltár, amely felhangzik a szentmisében, azaz a zsoltár, amelyeket temetések alkalmával szoktunk énekelni. Csak annyiban különbözik a mai nap azoktól, hogy ma nem egy konkrét ismerősünket gyászoljuk, hanem Lázáron keresztül sokkal inkább önmagunkat. Ma Lázárral együtt mi is meghalunk, meghalunk azért, hogy Jézus Krisztus odajöjjön a sírunkhoz és barátjának, testvérének nyilvánítson minket, hogy szeméből könny csorduljon ki értünk. Odajön lelkünk kapujához, amelynek innenső oldala még sötétségben van, de odaát a másik oldalon már az örök élet fényei ragyognak. Szent János apostol evangéliuma szerint az Ige azért lett emberré, hogy életet és világosságot hozzon. A világosság volt a témája az előző vasárnapi evangéliumnak is. A mai részletben pedig Jézus Krisztus úgy áll előttünk, mint a feltámadás és az élet, a halál legyőzője. De más hitbeli kérdések is felmerülnek ugyanakkor bennünk is ezeket a sorokat olvasva, vagy hallgatva. Jézus Krisztus vajon miért nem felel azonnal Lázár betegségének hírére? Miért engedi vajon, hogy a baj úgy elhatalmasodjon, hogy majd Isten annál jobban megdicsőüljön? Amikor jelen van, amikor megérkezik még a barátaitól is először hitet követel. De egyben azt is megmutatja, hogy együtt tud érezni emberi fájdalmainkkal. Sőt megengedi a megpróbáltatást, mert az erényeket csak nehézségek között lehet felfedezni magunkban, és csak miután felfedeztük azt követően leszünk képesek azt életünkben gyakorolni. Élek. Már több mint négy évtizedet éltem. Akiket ismerek, akik életemhez tartoznak, már sokan vannak odaát, talán többen, mint itt. Tudom, hogy van halál, már csak abból is, hogy több ezer ember földi része fölött végeztem el a katolikus temetési szertartást mondhatja minden pap, aki egyházközségben élve részese annak életének, és halálának is. Lehet, hogy különös, de lelkileg éppúgy hozzám tartoznak, akiket ismertem, de már odaát vannak, mint akik még testben élnek. Akik még testben élnek, azok sem csak jelen fizikai és lelki mivoltukban vannak jelen számomra, hanem múltjukkal együtt. Mi is az élet, mely megjelenik bennem? Hogyan szemléljem? Saját életem folyamat, és mégsem egység. Más vagyok egykori gyermeki, ifjúkori énem szerint, mint aki ma vagyok. Más voltam egy hete, mint aki ma vagyok. Tudatomban van egyfajta folyamat „énem”-ről, de ez csak a folyamat tudata, és nem egy változatlan „én” tudata. Fejezheti be minden pap az erről folytatott elmélkedést.

Sokan foglalkoztak már ezekkel és hasonló gondolatokkal. Erre vall, hogy sokan átélték a föltámadt Lázárral történteket lélekben. Ezek közé tartozik Juhász Gyula. Igaz, szép és gondolatébresztő, amit ír. Idézem:

„Ó mily csodákra bukkanok ma,
Ujjam tapint, ajkam beszél,
Mily szédítő sorsomnak sodra
Az élet ó be nagy, be mély!
Világtenger színén hajósok
Vagyunk mi, boldog emberek,
Miénk a holnap, mit a sors hoz,
Mindennap új remény dereng!

Csodák előtt ti vakon álltok,
Nem ráz meg boldog félelem,
Hogy láttok, éltek egy világot,
Mely újra pirkad most nekem!
Ittas szemekkel nézzetek föl
S csókoljátok meg a rögöt!
Íme: ez itt csak földi börtön
S az élet végtelen, örök!”

(Juhász Gyula: Lázár föltámadása)

„Uram, bocsásd meg, hogyha vétkezem,
De ez az élet nem kell már nekem.

Elhagytam egyszer és jó volt igen
Aludni sírom áldott méhiben.

Hallgattam, hogy a fű nő zajtalan,
Ó, a síroknak mély nyugalma van.

Már vártam, hogy virág meg rög leszek,
Mikor e zajba visszavitt kezed.

Úgy bánt e fény az örök fény után
S az ember, aki bámul rám bután.

A sok kiáltó és sok törtető,
Ki mind hiszi, hogy úr és isten ő.

A férgek lenn mind csöndesek nagyon,
Pedig övék ott ország, hatalom.

Engedd, hogy szépen visszatérjek én
S tovább pihenjek békém éjjelén.

Ki áment mondott, az mit kezdjen itt,
Uram, bocsáss meg, engedj el megint!”

(Juhász Gyula: A föltámadt Lázár)

Az élet, mely bennem zajlik, végtelen, az örökkévaló élet földi keretek között. Hol kezdődik ez az örökkévaló élet? Látom, tudom, vallom, hogy nem a születésemmel, nem a fogantatásommal, hanem Istenben van elrejtve kezdettől, és Istenben lesz elrejtve vagy nyilvánvaló mindörökké. Nekem ez a hit elég, és boldoggá tesz, békét ad szívemnek. Nem tudom, nem is kell dogmával igazolni.

Moody, aki sokat foglalkozott az élet és halál kérdéseivel, és több könyvben megírta tapasztalatait, gondolatait, A fényen túl című könyvében megállapítja:
„Ma semmivel sem vagyunk közelebb az élet utáni élet alapvető kérdésének megválaszolásához, mint voltunk ezredévekkel ezelőtt.”

Akik a klinikai halál állapotából visszatérnek, nem kivétel nélkül, de sokan azonos vagy hasonló élményekről számolnak be. Ezekből az élménybeszámolókból következtetve ezt állítja: „Ezt a világot dicsfényben tündöklő, elhunyt hozzátartozók lakják, és egy Felsőbb Lény kormányozza, aki az újonnan érkezettet végigvezeti élete történetének áttekintésén, mielőtt a további földi életre visszaküldené. Visszatérésük után ezek a „meghalt” emberek már sohasem ugyanazok, akik voltak. Az életet a maga teljességében ragadják meg, és kifejezésre juttatják azon hitüket, hogy a szeretet és a tudás a legfontosabb mindenek fölött, mivel csak ezek azok, amiket magunkkal vihetünk.”

Úgy gondolom, arra gondol, amikor azt írja: „magunkkal vihetünk”, hogy amit örökre sajátunknak tudhatunk. A sajátunk itt azt jelenti, hogy az örökkévalóságban ez az Istenben feloldottan megmaradó személyiségem tudata.
 

Krisztusban szeretett Testvéreim! Egykori hittanos tanítványom, akit nevezzünk Eszternek, annak érdekében, hogy valódi neve és személye ne kerüljön nyilvánosságra, mesélte el nekem élményét. Nemrégiben meglátogatta a kórházban súlyosan beteg nagypapáját. Az idős ember állapota láttán az orvosok egyértelműen kijelentették, hogy halála néhány napon belül várható. Nem szomorúságot akartak ezzel okozni a családtagoknak, hanem lehetőséget szerettek volna adni, hogy mindenki időben el tudjon köszönni az életből távozni készülő kilencvenesztendős embertől. Eszter is búcsúzni ment a kórházba egy késő délután, munka után. A kopott ajtók, a falakról málló vakolat, a félhomályos folyosók és kórtermek mind-mind az elmúlást sugallták. A nyomasztó környezettől feltűnően elütött az ágynemű tisztasága, amelyről az jutott eszébe, hogy bizonyára ilyen tisztaság várja nagyapját a túlvilágon, a mennyben. Az ágy mellé ülve Eszter hosszasan időzött, alig beszéltek közben egymással, inkább hallgattak. Mindketten érezték, hogy a földön ez az utolsó találkozásuk. Elbúcsúzván a fiatal lány még egyszer, utoljára visszatekintett, hogy búcsút intsen, s ekkor vette észre a betegágy fölötti képet, egy régi festmény másolatát, amelyet talán évtizedekkel korábban, még abban az időben, amikor szerzetes nővérek ápolták a betegeket a kórházban, tehette valaki a falra. A kép Lázár feltámasztását ábrázolta. Vigasztaló volt számára ebben a pillanatban észrevenni és később felidézni ezt a képet, amelyet az évek során talán sokan észre sem vettek, de amely bizonyára számos haldoklónak és családtagnak nyújthatott reményt a feltámadásra.

A mai vasárnap evangéliuma Lázár feltámasztásáról szól, de valójában szól a mi magunk halál utáni életéről is. Betániába érve értesül a szomorú hírről, hogy Lázár meghalt. Jézus Krisztus beszélgetni kezd az elhunyt testvérével, Mártával. Mintha kissé elbeszélnének egymás mellett, s nem értenék egymás szavait, és egészen mást gondolnának a feltámadásról. Márta a múltról beszél, Jézus pedig a jövőről. A beszélgetés elárulja számunkra, hogy az embernek mindig van olyan elképzelése, amelyet jónak tart, sőt jobbnak, mint Isten akaratát. Erről árulkodik Márta kijelentése: „Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!” (Jn 11,21). Egészen másban bízott, mint amit Jézus tenni fog. Márta a saját emberi világába hívta előzetesen Jézus Krisztust, Jézus Krisztus viszont őt akarja hívni az isteni kegyelem világába. Sok esetben mi is pontosan így gondolkozunk és viselkedünk. Ahhoz kérjük Isten hatalmát, hogy a mi akaratunk, a mi elképzelésünk valósuljon meg. Isten viszont az ellenkezőjét szeretné, meghív minket, hogy az ő akarata szerint éljünk, s engedjük, hogy ő vezesse életünket. Ha továbbra is és a végletekig ragaszkodunk a magunk akaratához, sosem jutunk előbbre. Át kellene lépnünk Isten világába, s engednünk kellene, hogy ő irányítsa a történéseket. Az ő terve szerint jöjjön létre az élet és történjen a halál. Az ő akarata szerint érjen minket a szenvedés, és tőle várjuk a gyógyulást.

Lázár feltámasztásának története vigasztalja meg a haldoklókat, de vigasztalja meg az élőket is, sőt legyen reménye, és biztos kapaszkodója minden megholtnak, hogy végig tudjon menni azon az ösvényen, amely az örök élet kapujához vezet, amelyet a názáreti Mester nyit ki nekünk! Bennünk keresztény katolikus hívekben pedig erősítse meg a feltámadásban való hitet és az örök élet reményét!


Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk, add, hogy mindig élő tagjai maradjunk Szent Fiadnak, akinek testét és vérét magunkhoz vettük. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!