2011. március 26., szombat

Nagyböjt második hetének szombatja


Nagyböjt második hetének szombatja


Billerbecki Szent Liudger missziós püspök emléknapja


Nagyböjt tizennyolcadik napja


Irgalmas és kegyelmes az Úr,

Hosszan tűrő és nagy irgalmú.

Jóságos az Úr mindenkihez,

Irgalmasságát minden alkotása élvezi.


Könyörögjünk!

Istenünk, te már ezen a földön mennyei javakban részesítesz minket, amikor szentségeiddel belekapcsolsz mennyei életedbe. Kérünk, kormányozz minket földi utjainkon, és vezess el örök világosságodra. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Jam non sum dignus vocari filius tuus.”

(Lukács 15, 21c.)

„Arra már nem vagyok méltó, hogy Fiadnak nevezz.” Mondja a megtért, és hazatérő fiú az apjának. Kijelentésében olyan alázat, olyan végtelen szeretett és bizalom van, amely egyedül csak azokban az emberekben lelhető fel, akik életükben legalább egyszer letértek a helyes útról, de bukásukat nem úgy élték meg, mint sokan, hanem úgy, mint Jézus Krisztus keresztútján, ahol is háromszor esik a földre, és háromszor kell fel, hogy ismét tovább induljon. Tanításaiban mindig azt hirdette, hogy nem az elesés az igazi bűn, hanem az, ha valaki ott marad a földön, és nem indul tovább, hogy újra kezdje az életét. A mai evangélium megvallom nektek őszintén, hogy a legkedvesebb perikópia mindközül. Nem is tagadom, hogy azért, mert a történet főhősében a tékozló fiúban magamra ismertem az evangélium sorait olvasva. Természetesen a példabeszéd ezúttal is jelképes. Jelképes azért, mert Jézus Krisztus kétezer évvel ezelőtti környezete, a kiválasztott zsidó nép igen nehezen értette meg, az isteni irgalmasságot, amelyről Jézus Krisztus tanításaiban beszélt. Bárcsak azt mondhatnám nektek, hogy a ma élő modern emberek megértik ezeket a szavakat, ezt a tanítást. Sajnos nem így van, sőt nagyon sok olyan keresztény katolikus ember él a környezetünkben, akik megkapták az egyházi szentségek legtöbbjét életük során, mégis amikor a tékozló fiú közismert történetét hallgatják nem is sejtik, hogy itt nem is gyermek és apja hétköznapi történetéről van szó, hanem sokkal többről az ember, mint gyermek, az Atya, mint Isten szerepeinek behelyettesítéséről. Mi már pontosan tudjuk, hogy Istennek minden tulajdonsága nehezen felfogható misztérium, de azért jött Jézus Krisztus, Egyszülött Fia emberként közénk, hogy hidat verjen a felfoghatatlan és a felfogható közé. Ebben a misztériumban egyszerre benne van, egyszerre helyett foglal ott az igazságosság és a könyörület, a tisztító szigor és vele párhuzamosan a végtelen nagylelkűség. A tékozló fiú példabeszéde sokkal több, mint egy egyszerű történet, sokkal több, mint egy jelképes tanítás, ez maga az emberi élet. Jelképezi egyben a kiválasztott zsidó nép útját, de a vele ellentétes, de egyben párhuzamos pogány világ útját is. Alkalmazható egyben hétköznapjainkra is, családjaink mindennapi életére, az egyes emberekre is. Tudnunk kell Testvéreim ebben a nagyböjti időben, hogy a földi vágyak követése mindig megreked egy zsákutcában, mindig egy úgy nevezett feketelyukban végződik. Nem szabad azonban azt sem elfelejtenünk, hogy a vágytalanság, hogy a szolgalelkűség ugyanilyen zsákutca, ugyanilyen önmagában elhaló szemfényvesztés. Az örök és végtelen jövő csakis az Atya házában van biztosítva, de ott csak abban az esetben, és csak azok számára, akik oda a szükséges alázattal és engedelmességgel lépnek be. Ahogy az evangéliumi szakasz elején olvashattuk azokban a napokban nagyon sok vámos és bűnös hallgatta Jézus Krisztus tanítását. De ahogy máskor is, ezúttal is legalább annyi írástudó és farizeus leste Jézus Krisztus minden szavát, no ha ők éppen ellentétes szándékkal nem tanulni akartak belőle, hanem vádat kovácsolni, amellyel majd elveszejthetik azt az embert, aki arra vetemedett, hogy őket lépten-nyomon kioktassa, megszégyenítse. Most is szemrehányóan bujtogatták a kiválasztott népet, remélve, hogy ellentétet tudnak verni a názáreti Mester és a hívei közé. Tipikus példája ez is a zsidó farizeusi gondolkodásnak. Irigyek, mert úgy gondolják, hogy ami nekik jár a szolgálataikért, azt ne kaphassa meg a másik, csak azért, mert ők hűtlenné váltak, és mert megtévedt bűnösök. Ezért is mond Jézus Krisztus ebben a példabeszédben egy tipikusan zsidó történetet, amely pontosan ráillet abban a korban minden írástudó és farizeus családra, de úgy vélem, hogy ez még ma is igaz a családjaikra, sajnos nagyon sok keresztény családra is. Igen, ő szoba áll a legnagyobb bűnössel is, mert akik felismerik tévedésüket és visszatérnek hozzá azok pontosan tudják, hogy az ő asztalánál sokkal jobb, mint a bűn moslékja után éhesen sóvárogni. Egy nappal ezelőtt egy különös szent emléknapja volt, de sem a magyar, sem az egyetemes katolikus liturgia nem emlékezett meg róla csupán eltévedt címszavakban. Testvéreim én azonban úgy vélem, hogy ennek a szentnek a története nemcsak, hogy jól illik ide a mai evangéliumba, de ugyan ilyen jól illik a mi életünkre is. A szent neve Dizmász. Most biztosan nagyon sokan kutatnak emlékezetükbe, és bizony csak nagyon keveseknek ugrik be az, hogy ki is ez a szent. A köztudatban névtelenül csak úgy ismerjük, és én az utóbbi hetekben elmélkedéseimben sokat utaltam rá, hogy a jobb lator. Dizmász a jobb lator, akár hisszük, akár nem az első szentek egyike. Társa káromolta, ő azonban kérte Jézus Krisztust: emlékezzél meg rólam, amikor országodba jutsz. Erre ő így felelt: bizony, bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban. Nevét az evangélium nem említi, a jámbor népképzelet azonban már a keresztény ókorban gazdag legendakört sző köréje. Több nevet is költöttek neki, de végül a Dizmász állandósul meg. A legendát és a kultusz közép-európai világát Leopold Kretzenbacher tárta föl. Elmélkedésemben az ő történetét követem. A IV. század táján írt apokrif Evangelium arabicum szerint az Egyiptomba menekülő Szentcsaládot társával együtt éppen ő az, aki akarja megölni. A kis Jézus azonban szelíden ránézett Dizmászra, aki aztán cimboráját is könyörületre bírta. Szűz Mária ekkor így szólt hozzá: Az Úr tégedet jobbjára állít és bűneidért megbocsájt. A gyermek Jézus meg Máriához fordult: édesanyám, harminc év múlva velük együtt feszítenek majd Jeruzsálemben keresztre. Ő majd a jobbomra kerül és a paradicsomba jut. A középkori legenda még azt is tudja, hogy Dizmász bélpoklos gyermeke a Kis Jézus fürdővizében gyógyult meg. A jobb latorról a Legenda Aurea is szól, de tudomásunk szerint a mi kódexirodalmunkban, illetőleg középkori szakrális művészetünkben nem tűnik elő. Annyit még elmondanák erről, hogy a besztercebányai püspökséghez tartozó Simony (Šimonovce) harangjának felirata a következő: O DISMA LATRO POENITENS LECTISSIME SIS TUTOR MIHI, MORIENS DUM LUCTOR IN AGONE. 1784. Vagyis: Dizmász, bűnbánó lator légy oltalmazóm a halálküzdelemben. Ebből történetből talán a legszélsőségesebb tékozló fiú történet rajzolódhat ki elénk. Dizmász, aki gyermekkorától fogva bűnöző volt, mégis egész élete során magán viselte az Isten gondviselő jóságát és szeretetét. Az első szentek egyike éppen ő lett, és az a római tiszt, aki lándzsájával, a mi Urunk, Jézus Krisztus oldalába szúrt. Meg kell értenünk ebből Testvéreim, hogy nem lehet olyan eltévedt utunk az életünkben, amely ne kanyarodhatna vissza Istenhez, és ne vinni ilyen hatalmas kitérő után is a mennyországba. A földi vágyak és bűnök ugyanis megrekednek az időmulandóságában, és nemcsak, hogy nem adnak tartós boldogságot, de éppen miattuk lesz életünk eltékozolt. A bűn becsapott állapota pedig nélkülözővé, földönfutóvá teszi az embert. A Mennyei Atya szeretette annyira végtelen és annyira nem személyválogató, hogy egyformán szereti minden gyermekét, a jót és a bűnöst is egyaránt. Mindkettőnek elejébe siet! Ahogy a példabeszédben is hallhattuk, és ahogy a két lator életének történetéből is kiviláglik. Annak is elébe megy, aki elveszett és újra megkerült, és annak is, aki mindig vele van, mindig vele volt, de utóbbi talán már azt sem tudja, hogy miért van vele, és ebből kifolyólag hálátlanná válik. Tehát látjuk és értjük már, hogy Isten mindig elénk indul, a kérdés azonban az, hogy vajon mi elindultunk-e már eléje? Nem az hát a lényeg, hogy melyik testvér vagyunk, sokkal inkább az a fontos, hogy alázattal, megértéssel és szeretettel siessünk vissza az Atyai házba, ahonnét életünk is útjára indult a fogantatásunk pillanatában. Az sem fontos, hogy földi életünk során, hogyan éltünk, miket tettünk, az a fontos, hogy az utolsó előtti pillanatban felismerjük hibánkat, tékozlóságunkat, és így szólítsuk meg a Mindenható Urat: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, az oltáriszentség, amelyet magunkhoz vettünk, töltse be egészen a szívünket, és fejtse ki bennünk hatékony erejét. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 25., péntek

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe


Nagyböjt második hetének péntekje


Gyümölcsoltó Boldogasszony főünnepe


Nagyböjt tizenhetedik napja


Így szólt az Úr, amikor a világba lépett:

Íme, eljöttem, hogy betöltsem akaratodat,

Istenem.


Könyörögjünk!

Istenünk, te azt akartad, hogy örök Igéd a Szent Szűz méhében emberi testet öltsön. Add, kérünk, hogy mi, akik Megváltónkat valóságos Istennek és valóságos embernek valljuk, isteni természetének is részesei lehessünk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Et nomen virginis Maria.”

(Lukács 1, 27c.)

„A szűz neve Mária volt.” Szent Gábriel arkangyal ennyit tudott arról az emberi teremtményről, akihez küldték a földre, nem többet, nem kevesebbet. Az angyal, akinek éppen tegnap emlékeztünk meg az ünnepéről hűségesen és pontosan végrehajtja a Mennyei Atya akaratát, és betér Galilea, Názáret nevű városában abba a házba, amelyben a kiválasztott emberi lény, Mária lakott. Nem tudják, hogy az angyal mit várt, de biztosan elcsodálkozott azon, hogy a kiválasztott nemcsak, hogy nem imponálóan gazdag, hogy nem emberi elmét meglepő bölcsességgel bír, de még csak nem is felnőtt, hanem csak egy gyermeklány, aki őszinte zavarodottságában mindennek látszott csak éppen kiválasztottnak nem. Mindannyian voltunk fiatalok, így mi is bele tudjuk képzelni magunkat Mária helyzetébe, ahogyan egy csapásra megváltozik addigi élete, amely igen csendes mederben csordogált. Vele együtt mi is zavarba jöttünk volna, sőt talán még meg is némultunk volna félelmünkben. Az angyal azonban átsegíti Máriát a kezdeti nehézségeken, így az a találkozás végére magára talál, és azonnal kifejezi készségét az együttműködésre a Megváltás hatalmas tervében. Nem tudjuk pontosan mit is érzet az üzenet hatására, de biztos vagyok benne, hogy valójában nem tudta, sőt még csak el sem tudta képzelni, hogy milyen módon változik meg, majd ettől élete. Az a tény, hogy Isten feltárja örök tervét egy fiatal názáreti leány előtt, akit Máriának hívtak, hogy pont őt választotta a Megváltó édesanyjának, nem csak annak életét változtatta meg gyökeresen, hanem vele együtt az egész emberiségét is. Testvéreim kilenc hónappal vagyunk karácsony ünnepe előtt, 624 óta minden évben ezen a napon megtartják a keresztény emberek ezt az ünnepet, ami azt jelenti, hogy ez az 1387. ünnepen, amelyen kifejezzük hódolatunkat mi is Mária vállalása előtt. Mária megijedt amikor köszönti az angyal, de vele együtt megijedünk mi is, nekünk is szükségünk van az angyal biztatására: „Ne félj, Mária!” Ugyan azokkal a szavakkal bátorítja őt, mint nem sokkal később jegyesét Józsefet, akinek álmában megjelenik: „József, Dávid fia, ne félj!” Ahogy Mária, és ahogy József is bátorítást kap a Megváltás művéhez, úgy kell nekünk is az angyal által szállított lelkierő, hogy mi is a jegyespárral együtt csatlakozhassunk a Megváltás gigantikus történéseihez. Máriában, és Józsefben is, ezáltal Isten ereje jelenik meg emberi testben, mert nála semmi sem lehetetlen! Ha visszaemlékezünk a Teremtés Könyvére akkor még ott visszhangzik fülünkben Isten kozmikus hangja, amikor a kezdetekkor így szólt: Legyen, és minden létrejött hat nap alatt. Most pár ezer évvel később az idők teljességében a kiválasztott ember is így szólt: „Történjék velem szavaid szerint!” Ezzel a mondattal mindennél hatalmasabb csoda valósulhatott meg, mert Isten tervének önkéntes elfogadásakor a teremtő Isten, egyenlő lett a teremtményével. Íme, eljön, hogy beteljesítse az Atya akaratát. Testvéreim, Jézus Krisztusban velünk van a világ végéig az Isten! Olyannyira, hogy egészen közel jön, ránk bízza magát! Nem egy magas hegyről, nem egy felhőről, hanem a testünkben lévő lelkünkből szól hozzánk, mert egyenesen odaköltözött be, ott vett lakást magának, mert ilyen végtelen az ő szeretete! Nincs ennél a napnál az ember számára csodálatosabb misztérium. A születés csodáját világosítja meg számunkra, mert egyetlen ember sem tudja, hogy mi történik pontosan abban a pillanatban, amikor egy élet létrejön, egy miniatűrnyi szív az elsőt dobbanja az anyai méhben. Krisztusban szeretett Testvéreim! A megfogant élet, első szívdobbanásakor pontosan az történik, amit Mária mondott az angyalnak: „Történjék velem szavaid szerint!” Ebben a szent pillanatban, Isten lelket ad, emberi kiterjedést, az ő isteni természetének. Ettől a pillanattól kezdve megszületett egy új ember! Nem akkor, amikor kibújik az anyai méhből, kilenc hónappal később, nem! A magzat akkor már élt, érzékelt, fejlődött szimbiózisban édesanyjával, környezetének tagjaival, de legfőképpen Mennyei Teremtőjével, az Istennel. Az abortusszal ezeket az isteni teremtményeket gyilkoljuk meg, és azért mondom ezt így, mert ebben bűnös az egész emberiség, mert ez a gyilkolás a mi találmányunk.

Az Érdy-kódex az ünnepet így magasztalja: ez az dicsőséges szent nap, kit Úristen próféta mondása szerént kiváltképpen teremte ez világon az tebb napok között. Annak okáért mindennek nagy lelki eremmel és szerelmes ajotatossággal kell ülleni és tisztelni. Mert ez mai napon vonyá le ő szent méhében az szeplételen Szűz Mária Atya mindenható Úristennek Szent Fiát, az édes Jézust. Ez mai napon mézillatot mutatának az kemény egek, mert Atyaúristen levetvén ő hozzánk való nagy keménységes haragját, irgalmasságot hinte az szegény világra. Ez mai napon egyesülteték egybe az kijelenthetetlen isteni természet emberi természettel az édes Szűznek szeplételen méhében. Ez mai napon az Szent Dávid királynak nemzetéből támadott szép szűz választaték, hogy Istennek szent anyja lenne, és melynek feldet áldott királyné asszonya. Ki miérettünk szenetlen esedezik dicsőséges Szent Háromság Úristennek elétte. Annak okáért nem illik minekünk és ennyi sok számlálhatatlan jóságokról elfeledkeznünk, és hálátlanoknak lennünk. Mert őmiatta élhetünk békével ez világon, ő miatta tehetünk jót, ő általa érdemelhetünk malasztot, őmiatta mehetünk mi halálunknak idején az erek dicsőségnek országára es.

Krisztusban szeretett Testvéreim! Nekünk vajon mit jelent ez az ünnep? Hogyan éljük meg Máriával együtt ezt a csodát? Én gazdaember lévén, így is megközelíthetem ezt a misztikumot: Az őszi gyümölcs-szüretkor a jó gazda szemügyre veszi a termést: milyen gazdag, milyen zamatos és mennyire tartható el, hasznosítható hosszú távra. Aztán, ha nincs megelégedve a fájával, akkor nem esik neki fejszével vagy fűrésszel, mert teljesen új fát nevelni hosszú és fáradtságos munka, és lehet, hogy csak akkor tűnik ki, nem volt-e haszontalan a csere, amikor az új fa megtermi első gyümölcsét. Más célra vezető módszert alkalmaz az okos gazda. Körülnéz barátainál, ismerőseinél, és ha megbízható, jó gyümölcsöt talál, akkor oltógallyat kér, és beoltja a haszontalan fáját. Az a pici, pár centis gallyacska beleilleszkedik a fába, s ha megköt, megmarad, a fa erejét saját természetén átvezetve, újfajta, nemesebb gyümölcs termésére teszi alkalmassá. Valami efféle csodálatos dolog történt, amikor a Jó Isten látta, hogy a szépnek teremtett emberi nem a bűn rossz gyümölcsét termi. Nem semmisítette meg, nem vágta ki, hanem beleoltotta saját egyszülött Fia által a maga isteni természetét, hogy a szeretet ízes gyümölcseit tudja teremni ezután. Mária volt az a faág, amelybe Jézust beleoltotta az Atya. Ettől kezdve az emberiség az Istennek tetsző élet gyümölcseit tudja teremni. A beoltott fának csak a beoltott ága termi a nemes, finom gyümölcsöt. A többi ág, ha megmarad régi énje szerint, a régi gyümölcsöt termi ezután is. Mária és Jézus. Az Ő életükbe kell beleoltódni mindenkinek. Minél előbb! Náluk nélkül nincsen megújulás. A Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének ez az üzenete, mert a szűz neve Mária volt. Csanádi Albert pálos szerzetes himnuszt írt ennek a napnak a dicsőítésére, érdemes megjegyeznünk és többször elimádkoznunk:

Zengjed, nyelv, a szűzi méhnek

angyali dicséretét,

melybe szállva ég Királya

formát öltött, emberét,

és megszülte férfi nélkül

Szűzanyánk a gyermekét.

Mennyországnak küldötteként

Gábor angyal lejöve:

szűzhöz, kinek nemzetsége

Dávid király nemzete,

neveztetik Máriának,

s Józsefnek a jegyese.

Üdvözlégy, szólt, érintetlen

s kegyelemmel teljes lány,

áldott vagy te mindnyájuk közt,

asszony csak van valahány:

mert szépséged megkívánta

atyai bölcs tudomány.

Ő hallgatva míg töprengett,

mit jelentsen e szózat,

újra szól az égi küldött

ismételve e szókat:

ne félj, ne félj, ó, Mária,

Istent szülni méltó vagy.

Mert az Úrnál egyedül csak

te találtál kegyelmet,

megfogansz és megszülöd majd

megváltóját embernek,

Jézus lesz a neve néki,

ki üdvőzit népeket.

Nagy lesz ő, s a Magasságos

gyermekének hívatik:

Istentől majd Dávid atyánk

trónja néki adatik,

s Jákob népén, nemzetségén

örökké uralkodik.

S miként lesz az, kérdi a Szűz,

mert férfit nem ismerek,

az angyaltól víg jóslattal

hangzik rá a felelet:

Istent szülsz majd, de megtartod

a szüzességjeleket.

Mert a mennyek országából

a Szentlélek száll reád,

akitől a szűzi méhed

megfoganja a fiát,

atyjának ki mondhatja majd

magasságnak az Urát.

S hogy ne kétkedj, ím, rokonod,

a meddő s élemedett

Erzsébet is hat hónapja

hord méhében gyermeket,

mert az Úr amit kimondott,

lehetetlen nem lehet.

Legyen nekem igéd szerint,

mondja Szűz az angyalnak,

engedelmes lánya vagyok

a felséges parancsnak,

s méhe szűzen helyet adott

az isteni magzatnak.


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, vésd szívünkbe az igaz hitnek szent igazságait, hogy mi, akik a Szűzanya Fiát valóságos Istennek és valóságos embernek valljuk, az ő üdvösségszerző feltámadásának ereje által eljussunk az örök boldogságra. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 24., csütörtök

Nagyböjt második hetének csütörtökje


Nagyböjt második hetének csütörtökje


Svédországi Szent Katalin apáca emléknapja


Nagyböjt tizenhatodik napja


Tégy próbára, Istenem,

S tudd meg, milyen vagyok!

Nézz rám, nem járok-e a gonoszság útján,

És vezérelj engem az ősi, jó úton!


Könyörögjünk!

Istenünk, te kedveled az ártatlanságot, és kegyelmeddel visszaadod nekünk a lelki tisztaságot. Fordítsd magadhoz szívünket, hogy Szentlelked tüzétől felgyulladva állhatatosak maradjunk a hitben, és gyümölcsöt hozzunk a jó cselekedetekben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Homo quidam erat dives.”

(Lukács 16, 19a.)

„Volt egy gazdag ember!” Kezdte példabeszédét, a mi Urunk, Jézus Krisztus egy alkalommal, amikor a farizeusok vették körül és beszédét nekik szánta tanító és kritikai célzattal. Természetesen nem csak egy gazdag ember volt az akkori Palesztinában, hanem sokkal több. De abban meglehetett állapodni, hogy minden gazdag ember farizeus volt, és minden farizeus gazdag ember volt, akiknek nem számított milyen ruhába öltözködtek, nem számított, hogy mit ettek, mert mindenből a legjobb, a legkiválóbb, a leg irigylésre méltóbb volt a tulajdonukban. Természetesen, mint minden éremnek ennek az éremnek is volt egy másik oldala még pedig a szegény ember, amelyből azonban sokkal több volt, mint a gazdagból. Ez olyan, mint az első zsoltár, amely két utat állít elénk kezdettől fogva. Így történik ez születésünktől fogva is, ez a két út áll előttünk, gazdag, vagy szegény. Egyetlen gyermek sem tudja, hogy hova jön világra, melyik útra a gazdagra, vagy a szegényre. Így aztán a gazdag útra születő ugyanúgy nem elégedett az életével, mint a szegény útra születő. A gazdag még gazdagabb, a szegény pedig éppen kevésbé szegény szeretne lenni. Jézus Krisztus is ezt a példabeszédet azért mondja el, hogy a két emberi utat állítsa elénk választásként. Mert annak ellenére, hogy minden megszületett ember, rászületik egyik vagy másik útra, mindig van az egyénnek is választása, hogy marad-e azon az utón, vagy sem és a másikra tér át. Az egyik út a földi javakban való dúskálás útja, amellyel azonban együtt jár a szív keménysége, a lélek ridegsége. A másik út, mint már említettem a szegénységé, a türelemé és az Istenbe vetett végtelen bizalomé. Mind a két úton haladnunk kell, de mindig vannak letérők, mint az autópályáról, mindig van lehetőségünk felfelé sorolni, vagy lejjebb adni lehetőségeinkből. Amikor minden ember útjának végéhez ér, az ítéletkor számot kell adnia tetteiről, be kell számolnia földi útjáról, a kihasznált és ki nem használt letérőkről. Szegény utas, nincstelen zarándok mindig több volt és több is lesz Isten országútján, mégis Isten elég nagy ahhoz, hogy kárpótolja ezeket a földi életben átélt szenvedésekért, nélkülözésekért, és természetesen ahhoz is elég hatalmas, hogy a bűnökért, a hibás letérőkért kirója az érte járó büntetést. Az egyházi hitmagyarázók úgy vélik, hogy ennek a példabeszédnek nem kell minden részét megmagyarázni, mert egyes részek csak a történet egészéért vannak odaírva. Példaként az elkárhozott lelkek például szinte sohasem akarják rokonaikat megtéríteni, megmenteni attól, hogy hasonló sors várjon rájuk. Úgy vélik mindezt Jézus Krisztus csupán azért emeli ki, hogy érzékeltesse, hogy lelkünk üdvösségéről itt a földön kell gondoskodnunk, nem a halálunk utáni időszakban. Ebben persze én is úgy gondolom, hogy minden igazság meg van, és minden embernek valóban a földi életében kiválasztott útját járva kell gondoskodnia lelkének üdvözüléséről. Azt viszont már másként gondolom, hogy a kárhozatra ítélt lelkek, miként viszonyulnak a múltjukhoz, leélt földi életükhöz. Biztos vagyok abban, Krisztusban szeretett Testvéreim, hogy van megbánás a halál után is, mert ha nem volna, nem volna értelme a büntetésnek, nem volna ok folytonossága annak, hogy melyik lélekkel miért mi történik. Nyilván vannak olyan elvetemült és önző lelkek, akik a saját vesztük után, még a hozzátartozóik vesztén sem gondolkodnak el, de nyilván vannak olyanok is, akik felismerik a büntetés, a bűnhődésük lényegét és okát, ami után aztán mondjuk ugyanis nincs is rá, de tennének azért, hogy mások ne kerüljenek bele ezekbe a csapdákba. Ennek megértéséhez már itt a földi életünkben nagy szükségünk van a tisztánlátás érdekében, a kinyilatkoztatás pedig meg is ad ehhez minden segítséget, amire szükségünk van. Úgy is mondhatnánk, hogy az okos ember más hibáiból tanul, a buta pedig még a sajátjából sem. A tisztánlátáshoz persze azt is tudnunk kell, hogy ez a példabeszéd teljesen azért nem sematikus, nem húzható rá szabályként minden szegényre és minden gazdagra. Az emberi élet és annak körülményei ennél azért sokkal bonyolultabb és összetettebb helyzeteket képes produkálni, és ennél fogva nyilván lesznek gazdagok, akik Ábrahám kebelére kerülnek, és lesznek szegények, akiknek a pokol kínjait kell, majd a következő életükben is kiállniuk. Persze sokkal jobb és egyszerűbb lenne, ha a dolog ilyen fekete, vagy fehér lenne. Ismerjük azonban saját életünket és ennél fogva, ha őszinték vagyunk önmagunkkal, akkor bevallhatjuk, hogy voltunk már gazdagon szegények, és szegény gazdagok. Követtünk el bűnt akkor is, amikor szegények voltunk, és tettünk csodálatos dolgokat akkor is, amikor gazdagok voltunk. Az emberi léleknek ez az összetettsége, annyira bonyolulttá teszi a felettünk való ítélkezést, hogy azt éppen emiatt ember nem is tudja megtenni, csak a Teremtő Mennyei Atyánk, aki ismeri szívünknek minden rezdülését, aki folyamatában látja ingázó életutunkat, ahogyan ide-oda sodródunk egyik élethelyzetből a másikba, és sosem vagyunk megelégedve éppen azzal, amelyikben tartózkodunk. Ismerek olyan koldusokat, akik nem is akarnak helyzetükön változtatni, de nem azért, mert ezzel Istennek tetsző életet akarnak élni, hanem csupán azért, hogy szerencsétlen helyzetüket kihasználva élősködhessenek az embereken, a társadalmon. És ismerek olyan gazdag embert is, akik gazdagságunk ellenére minden szavukban és tettükben Istennek tetsző dologra törekednek, és mindent elkövetnek, hogy javítsanak embertársaik életkörülményein. A mai evangélium szakaszban szereplő gazdag zsidó embernek mindene megvolt, ami ezen a világon boldoggá tehette, a szegény Lázárnak viszont csak a rosszból jutott. Haláluk után fordul a kocka, a gazdag a pokol szenvedéseire jut, Lázár pedig az örök boldogságra. A gazdag nyilvánvalóan amiatt kapott büntetést, mert vagyonából – bár lehetősége lett volna rá – nem segítette a rászoruló embert. Isten azért adja nekünk a földön az anyagi javakat, hogy azokat helyesen használjuk fel, s ennek része az is, hogy segítsük a nálunk szegényebbeket. Lázár pedig nem azért kapott jutalmat, mert koldus volt, hanem azért, mert ezt a szerencsétlen élethelyzetét is olyan méltósággal, türelemmel, és alázattal élte meg, mint kevés szegény ember, mert azért lássuk be a mai világban nem viseljük türelemmel, sem alázattal a szegénységet, és bármi áron ki is kapaszkodnánk abból, ha lehetőségünk adódna rá. Ezért aztán ebben a nagyböjti időben Testvéreim különösen is oda kell figyelnünk a rászorulók megsegítésére, mert ez minden esetben az irgalmasság megnyilvánulása. Valamint arra is, hogy a gazdagokat még a földi életükben rávezessük arra, hogy mi a helyes cselekedett abban az élethelyzetben, amelyben éppen élnek. Az irgalmasság cselekedeteinek isteni parancsát jól ismerjük Jézus Krisztustól. Isten nem fog nekünk ezen felül semmiféle rendkívüli jelet küldeni. Ha a gazdagnak és öt testvérének a példáját követjük, nem lesz helyünk az Isten országában, s emiatt csak magunkat hibáztathatjuk majd.
Legyen útitársunk a mások gondja iránti figyelmesség és a segítségnyújtás további nagyböjti készületünk folyamán! Ne feledjük, hogy minden gazdag mellett van egy koldus, aki tükröt mutat neki, hogy a szíve nehogy megkeményedjen és a kárhozatra jusson. Ahogy minden koldusnak is van egy gazdag párja, aki ha, torz tükröt is mutat, de figyelmezeti, hogy hova ne vágyakozzon. Mi, hogy érezzük, koldusok, vagy gazdagok vagyunk-e? Szegénységünk Krisztusi-e, vagy gazdagságunk Lázáré-e? Mai világunkban nem csak volt, nem csak van, hanem lesz is gazdag ember, és a szakadék a gazdag és a szegény között nem csak a túlvilágban egyre áthághatatlan, hanem már itt a földi életben is egyre szélesebb ez a szakadék. A földi élet lényege, akár gazdag, akár szegény az ember a bűntelenség megélése, vagy a rá való határozott törekedés.

Smikál György Bűnben című versében így ír erről:

Földből kitépett kő vagyok. Fényhiány.
Szétrobbant csönd foltja a semmi falán.
Elgondolt hang egy elképzelt orgonán.
Abbahagyott mozdulat
Ütötte seb a szíven.

És Te mégis bennem építed templomod!


Imádkozzunk:

Istenünk, munkálkodjék bennünk állandóan az áldozat kegyelme, és egyre több jó cselekedetre indítson minket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 23., szerda

Nagyböjt második hetének szerdája


Nagyböjt második hetének szerdája


Mongrovejói Szent Turibiusz hitvalló püspök emléknapja


Nagyböjt tizenötödik napja


Ne hagyj magamra, én Uram,

Istenem, ne távozz el tőlem!

Siess, oltalmazz engem,

Uram, én menedékem!


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, védelmezd jótettekben buzgólkodó népedet, vigasztald oltalmaddal itt a földön, és egykor ajándékozd meg örök boldogsággal a mennyben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Et dare animam suam redemptionem pro multis.”

(Máté, 20, 28c.)

„És odaadja életét váltságul mindenkiért.” Vallja be küldetésének szent titkát, a mi Urunk, Jézus Krisztus a tizenkét apostolának, akiket az összes tanítványa fölé kívánt helyezni, hogy ők legyenek azok, akik, majd az ő eltávozásával képesek lesznek tovább vinni az ő keresztjét, az ő küldetését. Az utolsó hetek napjait élik át együtt a Mester és a tanítványok. Jeruzsálem felé közelednek, hogy ott együtt vegyenek részt a zsidók húsvéti ünnepén. A názáreti Mesternek nyilvánvalóan már nem sok ideje van arra, hogy tanítványait felkészítse a végső próbatételekre. Szavaikból, megnyilvánulásaikból pontosan tudja és érzi, hogy a tizenkettő még nincs felkészülve az ő kereszthalálára, titokban még mindig arról ábrándoznak, arról álmodoznak, hogy Jézus Krisztus felfedi valódi kilétét, teljes erejét, elsöpri vele minden ellenfelüket és megvalósítja azt a tökéletes királyságot, azt a tökéletes államot, amelyről az ószövetség minden prófétája jövendölt. Amikor saját jövőjét nyilvánvalóan érthető szavakban, egyenesen szemükbe mondja a tanítványok, mintha nem is hallanák annak értelmét, annak lényegét, csak a végső dicsőség, csak a végső fényes győzelem csodája lebeg lelki szemük előtt. És ez alól a Zebedeus fiak anyja sem kivétel. Ő nemcsak hallja és gondolkodik ezeken a dolgokon, hanem szavakba is formálja, és a Mesternek szegezi kérését. A legjobb helyeket kéri már jól előre, mintha csak attól tartana, hogy azt esetleg mások fogják majd elfoglalni Fiai előtt. Érdekes módon a kérést az anyjuk mondja el, de a választ Jézus Krisztus nem neki, hanem a tanítványoknak adja meg közvetlenül. Gyakran felhangzott szájából az a mondat háromévi tanító körútja során, hogy: Nem tudjátok mit kértek. Vagy, hogy: Nem tudják, mit cselekszenek. Vagyis egyértelmű, hogy az emberek igazán sem abban a korban, sem a maiban nem tudják valójában miről is van szó, amikor a halál utáni életről beszélünk, vagy le kell vonniuk földi életükben elkövetett cselekedeteik következményét. A emberben benne van a természetes hajlam, a természetes törekvés a dicsőség, a hatalom, és a gazdagság megszerzésére. Ahol már ketten, vagy hárman együtt vannak az emberek rövidebb, vagy hosszabb időre, ott mindig valaki, vagy valakik a másik fölé próbálják helyezni magukat. Az emberi szokás, és szólás meg is örökítette mindezt a következőképpen: Ahol két ember együtt dolgozik, ott az egyiknek már főnöknek kell lennie. Ebben az esetben nyilvánvalóan Jézus Krisztust ismerték el első embernek, de utána következők sorrendiségét is el akarták időben dönteni. Jézus Krisztus minden kortársa, beleértve a tanítványokat is, vagy minden követőjüket, az összes megkeresztelkedetett, olyan országot vártak, reméltek tőle a Messiástól, már itt a földön, amely minden vágyukat, kívánságukat maradéktalanul kielégítette volna. A helytelen gondolkodás, a helytelen Messiási képet Jézus Krisztus életének saját példájával igyekszik számukra bemutatni, ezzel azokat a helyes útra áthangolni. A földi élet értéke nem abban áll, Testvéreim, hogy élvezzük a rendelkezésünkre álló javakat, hanem abban, hogy teljesítsük minden kötelességünket, és ezért a teljesítésért készek legyünk minden áldozatot meg is hozni. Megszokott, ősidőktől örökölt norma az ember számára, hogy az a legnagyobb, az a legtekintélyesebb, akinek legtöbben szolgálnak, akinek legtöbb a szolgája, akinek legtöbben lesik minden parancsát, mind utasítását. Ezzel merőben ellentétes, amit Jézus Krisztus hirdet, és igyekszik megértetni velük. Hogy nem az a nagy, nem az a tekintélyes, aki hagyja, hogy mások kiszolgálják, hanem aki mások javát keresi, aki a legtöbb embernek képes szolgálni egyszerre, és minden tettében, mozdulatában mások kiszolgálását igyekszik megvalósítani. Nyilván ennek elfogadása, ennek beismerése nem mehetett egyik pillanatról a másikra, de még azt is mondhatnám, hogy egyik évezredről a másikra sem. Az Isten Egyszülött Fia érdemesnek tartotta kiüríteni a szenvedély kelyhét, hogy ezáltal is példás adjon, példát mutasson nekünk az önzetlen szolgálatból, amellyel szavainak, tanításának különleges erőt volt képes kölcsönözni. A szomorú a mai evangéliumi szakaszban, jelenetben nem is annyira az anya kérése a fiai számára, hanem sokkal inkább a többiek emiatti zúgolódása. Tulajdonképpen meg sem hallják, Jézus Krisztus kereszthalálának bejelentését, és feltámadásának misztériumát. A legborzasztóbb Krisztusban szeretett Testvéreim az, hogy a két ezer éves keresztény gyökerekből a mai világ keresztény katolikus hívei sem ezt a tanítást, ezt példát szívják magukba, hanem az apostolok példájára a lényeget meg sem hallva, ma is csak a saját dicsőségük, a saját jövőjük bitósítása a lényeg. Kimondják a mai keresztények a feltámadás tényét a hiszek egyben, de valójában nem tudják mit mondanak ki, és nem is tudják szívből átélni annak misztériumát. Nem tudják mit kérnek Jézus Krisztustól, ahogy azt sem tudják, hogy mi vár rájuk, mi várhat rájuk a kereszthalál után. Tegyük fel magunkban is a kérdést ebben a nagyböjti időben, hogy vajon én milyen vagyok? Vajon én hogyan viselkedem? Elvárom-e másoktól, hogy számomra kedvező pozíciót eszközöljenek ki? Szoktam-e helyezkedni azért, hogy bizonyos helyzetekből előnyösebben jöjjek ki, mint a Testvéreim, csupán azért, mert én esetleg jobban átlátom az adódó helyzetet? Tegyük fel magunknak a kérdést életünk értéke nem-e abban áll, hogy javakat halmozok, ahelyett, hogy életemmel, tetteimmel, gondolataimmal mások javát keresném? Ha eltudunk jutni eddig a gondolatig őszinte bűnbánattal, megbánással, és feltett szándékkal a jobbulásra, akkor minden szenvedés, minden betegség, minden kínlódás és nehézség életet hordozhat! Milyen kihívásokat jelent az Ige megélése számunkra? Mennyire engedjük, hogy Isten megérintsen bennünket? Ha eltudunk vonatkoztatni önös énünktől, akkor elindulhatunk végre a nagypénteki úton Jézus Krisztussal, hogy aztán a húsvét minden misztériumát, minden titkát közösen éljük át. Hogy saját életünk, saját létezésünk már ne legyen önös misztifikáció, hanem azt tudjuk tenni, amit a názáreti Mester is tett: „És odaadja életét váltságul mindenkiért.”

Szabó Lőrinc: Párbeszéd című versében megbúvó gondolatokkal zárnám gondolataimat.

Félek Atyám - úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!
Ne félj fiam - téged hívnak a harangok
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.
Mit ér az ember, mit a vágy, meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?...
Ne félj fiam - az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!


Imádkozzunk:

Urunk és Istenünk, a te akaratodból lett ez a szentség örök életünk záloga. Add, hogy kegyelmedből kieszközölje nekünk az üdvösséget. Krisztus, ami Urunk által.

Ámen!


2011. március 22., kedd

Nagyböjt második hetének keddje


Nagyböjt második hetének keddje


Osimói Szent Beneventusz püspök emléknapja


Nagyböjt tizennegyedik napja


Veronika közeledik hozzád.

Kendőjével törli véres orcád.

Csoda képed a jutalom érte,

Szent arcodat lelkünkbe is vésd be!


Könyörögjünk!

Jóságos Istenünk, oltalmazd szüntelenül Egyházadat, hiszen nélküled erőtlen a halandó ember. Segítségeddel tartsd távol mindig a rosszat, és vezess minket az üdvösség útján. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Super cathedram Moysi sederunt scribæ et pharisæi.”

(Máté 23, 2.)

„Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek.” Jelentette ki egy alkalommal a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítványainak és a népnek, amikor már nagyon közel volt a zsidók nagy ünnepe a húsvét, és hatalmas tömegben tódultak az emberek Jeruzsálem irányába. Ez a mai evangéliumi szakasz rendkívül érdekes, és éppen ezért rendkívül rendhagyó is. Merőben más, ellentétes azokkal a tanításokkal, amelyeket eddig hallottunk és megszoktunk a názáreti Mestertől. Tudjuk és ismerjük, hogy bár mindig jelen voltak körülötte az írástudók és a farizeusok ő igyekezett nem tudomást venni róluk, és tette a dolgát, amit a Mennyei Atya előírt számára, még akkor is, ha ez nagyon gyakran ellentétes volt ezeknek a nézeteivel. Ebben az időszakban a feszültség a zsidó nép vezetői és közte már nyílt konfrontáció felé közeledett, egyre másra szőtték a terveket az elfogására, tőrbe csalására, megölésére. Nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus pontosan tudta, hogy mi zajlik körülötte ezekben a hetekben, amelyet akár nagyböjti időnek is nevezhetnénk. Máté evangélista ezt az egész 23. fejezetet vádbeszédnek szánta az írástudók és a farizeusok ellen, akik pontosan annak a Mózesnek a székében ültek, aki kihozta őket Egyiptomból, a rabszolgaságból, vagyis a zsidó nép vezetői. Sajnos a jelenség, amit az evangélista leír nem maradt a múltban, hanem időről-időre minden nemzedéknek, minden nemzetnek szembesülnie kell azzal, hogy a vezetői, akiket törvényesen, vagy törvénytelenül megválasztottak, úgy ülnek nagy elődeik trónján és örökében, mintha ők maguk is hasonlóak lennének azokhoz anélkül, hogy erre csak egy kicsit is rászolgálnának munkájukkal, hozzáállásukkal, a népért végzett tevékenységükkel. A mai politikusok tökéletes hasonmásai az akkori világ írástudóinak és farizeusainak, ugyanaz a szemlélet, ugyanaz az erő és vágy vezérli őket, mint azokat. Nem a népükért akarnak uralkodni, hanem a népük felett akarnak munkálkodni, ezzel azt sejtetve, hogy különbek, hogy ők többet érnek, hogy ők mások magasabb rendű emberek, mint az alattvalóik. Hirdetik és magyarázzák a törvényt, mindenütt az emberek kötelességéről beszélnek, és ezzel a vallás örve alatt nyomasztó terhet raknak az emberek vállára, viszont ők maguk mindezt olyan ellenszolgáltatásért végzik, hogy a terheket nevetve teljesítik, szemben azokkal a szegényekkel, akik ebbe családjukkal együtt majd bele nem rokkannak. Mindig találnak rafináltabbnál rafináltabb kibúvókat arra nézve, hogy nekik mindig több maradjon, és kevesebbet kelljen fizetniük, mint a többi embernek mondván, hogy ez nekik megjár. Nyoma sincs életükben ezeknek az embereknek az Isten előtti hódolatnak, nem is erre adnak példát az embereknek, hanem arra, hogyan lehet, hogyan kell mindig többet szerezni, minél agyafúrtabb módszerekkel, és hogyan lehet az alattvalóikat mind jobban becsapni és megsarcolni. Ezek az emberek nem Istent dicsőítik, sem az emberek azért, mert őket odahelyezték a hatalomba, hanem sokkal inkább önmagukat emelik magasra, és elvárják, hogy nekik hódoljunk, őket dicsőítsük. Pedig Jézus Krisztus ebben az evangéliumi szakaszban is figyelmeztet bennünket arra, hogy Isten kíméletlenül megalázza azokat, akik magukat felmagasztalják, viszont a szegényeket, az alázatosakat felemeli. Jézus Krisztus ezért, ebből a megfontolásból ajánlja hallgatóinak az egyszerűséget és a testvériséget. Sajnos kétezer éve csak nagyon kevés politikai és egyházi vezető volt olyan, aki ezt a tanítást, ezt a figyelmeztetést magáévá tette, és szerinte élte a napjait. Ezért aztán a világ, amelyben élünk nem lett jobb két ezer év alatt, sőt sokkal inkább rosszabb lett. Ma már ott tartunk, hogy a legegyszerűbb emberek is ezt a példát követik, és mindent elkövetnek azért, hogy legalább olyan fontosnak látszódjanak, mint a nagyok. Mit tesznek Testvéreim a mai politikusaink befagyasztják a béreket, de az adókat megemelik. A maguk munkabérét felemelik, hogy ne érezzenek semmit azokból az elviselhetetlen terhekből, amelyeket az emberekre rónak. Ő nekik térítik az étkezést, térítik a közlekedést, fizetik a szállásukat és a rezsijüket, szállodákban laknak, repülővel közlekednek, testőrök őrzik őket. Az egyszerű ember pedig már nem tud elmenni a boltba, alig tudja fizetni a rezsi költségeit, szállodát sosem látott, testőre nem más, mint a szegénység, közlekedési eszköze pedig a két lába marad. Akik kiakarnak törni ebből az ördögi körből, azok lopnak, csalnak, rabolnak és ügyeskednek, akik nem azok némán szótlanul fizetnek mindenért és belerokkannak lassan a mindennapi megélhetés gondjaiba. Az elviselhetetlen terhek már a vállainkon vannak jöhet új, és még újabb kormány, a választásokig minden szépet megígérnek, aztán négy évre elfelejtik azt is, hogy a vidék, a vidéki ember a világon van, nem kérnek mást, mint hogy lehajtott fejjel húzzuk az igát, és szó nélkül fizessük az adókat. A mai politikusaink a falusi szinttől egészen a parlamenterekig vendégségekben a főhelyekre ülnek, elvárják, hogy előre köszönjenek nekik utón, út félen, és Úrnak szólítsák őket. Csakhogy Jézus Krisztus nem ezt tanította, nem ezért jött a földre, nem ezt a példát adta nekünk, és ide a politikusaink is beletartoznak. Minden embernek legyen bármi a foglalkozása, keresse bármivel a kenyerét egy Mestere van, és egy Atyja fent az égben. Tanítója is egy van mindenkinek bármivel is keresse a kenyerét, bármit is tanult életében, ez a tanító maga Jézus Krisztus. Ezért mondja, hogy: „Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája.” Vajon melyik miniszter szolgálna fel egy egyszerű ember asztalánál, vagy melyik miniszter jönne el szabadidejében a templomba takarítani? Egyik sem! Miért jár több jövedelem a miniszternek, mint a péknek, vagy a földművesnek, vagy akár a napszámosnak? Az is csak egyszer ebédel, és egyszer vacsorázik! Az is csak egyszerre egy ruhában képes járni, és egy autóban képes ülni! A szükséglete minden embernek ugyanaz, a tehetsége is saját szakmájában, saját foglalkozásában! Sok péket láttam már kirúgni, és kártérítésre kötelezni, de még egy minisztert sem hallottam, hogy visszafizette volna felvett bérét, mert nem látta el jól a munkáját! Mi ez Krisztusban szeretett Testvéreim, hanem farizeusi szemlélet, farizeusi életvitel? Csakhogy az legyen a vigaszunk, hogy Jézus Krisztus pontosan emiatt a következő ígéretet teszi számunkra szegény emberek számára: „Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagét megalázza, azt felmagasztalják.” Tudom, hogy erre sokan mondhatnák azt, hogy de mi itt és most szeretnénk jobban és másként élni, de akkor ők sem lennének jobbak, mint az Uraik. Nem kell, hogy a szeretetből vállalt szolgálat átalakuljon a „bocsánat, hogy élek” szolgalelkületévé, de mindenképpen alázattal kell, hogy elfogadjuk a helyett ahová születtünk, a családot, amelybe felnőttünk, Istent, amely segít elviselni azt is, amit az ember egyébként nehezen tudna elviselni. Ügyelnünk kell arra, Testvéreim, hogy mi itt a kicsiben ne essünk a nagyok hibáiba és bűneibe, sose a látványra helyezzük a hangsúlyt. Tudom, hogy mégis hányszor elragadja az egyszerű kis embert is a kísértés, hogy a feladatait minél nagyobb nyilvánosság előtt tegye, hogy minél több ember elismerően nyilatkozzék tevékenységéről. Ismerjük napjaink nagy jótékonykodóit, akik a médiát is felhasználva magasztalják magukat és tetteiket, és elvárják, hogy az emberek megdicsérjék, megdicsőítsék őket. Közben, valójában a háttérben jó üzletet látnak az egészben, és nem az önzetlenség vezérli őket, hanem a hideg számítás. Nagyböjti időben ma próbáljuk meg kerülni a dicsekvést! Családunkban, hivatásunkban nem uralkodni, ne dicsekedni akarjunk, hanem szeretetben önzetlenül szolgálni, egyszerűen csak tenni azt a kis feladatot, amelyet az Isten ránk bízott. Ne feledjük, aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű marad, aki pedig a nagyban hűtlen az a kárhozatra fog kerülni. Figyeljünk arra, Testvéreim és ne csak most a nagyböjti időben, hogy legalább mi keresztény katolikus hívek, legalább mi ne akarjunk senki tanítószékébe beleülni, hagyjuk azt az írástudókra, hagyjuk azt a farizeusokra, mert van belőlük elég a mai világban is, sőt nincs annyi tanítószék, amelyet el ne tudnának foglalni, hogy fölöttünk uralkodhassanak.


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, szent asztalod kenyere erősítsen minket a hitvalló keresztény életben, és szerezze meg nekünk mindenkor irgalmadat és segítségedet. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 21., hétfő

Nagyböjt második hetének hétfője


Nagyböjt második hetének hétfője


Flüei Szent Miklós remete


Nagyböjt tizenharmadik napja


Szabadíts meg, Uram, és könyörülj rajtam!

Lábam megmarad az egyenes úton,

S a gyülekezetben áldalak, Istenem.


Könyörögjünk!

Istenünk, te lelkünk javára rendelted a testi önmegtagadás törvényét. Adj erőt, hogy tartózkodjunk minden bűntől, és szívvel-lélekkel valóra váltsuk parancsaidat, amelyeket atyai jóságod adott nekünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Date, et dabitur vobis.”

(Lukács 6, 38a.)

„Adjatok, és akkor ti is kaptok.” Hangzik fel ezúttal a mi Urunk, Jézus Krisztus intelme Lukács evangélista tolmácsolásában, de témáját tekintve továbbra is a hegyi beszéd tanításánál maradva. A nagyböjti idő tizenharmadik napjánál tartunk és bizony nagyon fontos továbbra is arról elmélkednünk, hogy mi az irgalom, mi a megbocsátás, és milyen fontos erény az emberi lélek számára az adakozás. Tegnap olvastuk fel hazánk templomaiban a püspöki konferencia körlevelének felhívását, miszerint ismét tartós élelmiszergyűjtést végzünk templomainkban. Itt természetesen senki ne százezres értékekre gondoljon, hiszen tudjuk, hogy mind a falunk, mind a benne lakó emberek nem dúskálnak a földi javakban, de azért ne felejtsük el annak a szegény asszonynak a példáját sem, aki az evangéliumi történetben, a templom perselyébe az utolsó pénzét is bedobta, pedig az volt minden vagyona. Az adakozás mellett ilyenkor nagyböjtben a bocsánatkérés, a megbocsátás is nagyon fontos szerepet játszik húsvéti felkészülésünkben. Nem szabad megfeledkeznünk arról a példáról, amit Jézus Krisztus állított elénk ezen a téren is, hiszen ő még a keresztfán függve is arra kérte Atyját, hogy ne rója fel nekik bűnül amit tesznek hiszen nem tudják, hogy mit cselekszenek. Vagy éppen ugyan ott, ugyanakkor, mint már isteni személy fordul a jobb lator felé, akinek megtérő hitét látva már itt a földön megbocsátja minden bűnét és megígéri neki, hogy még ma velem leszel a paradicsomban. Testvéreim „Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak.” A mai világban mindannyian tudjuk, mindannyian szembesülünk vele, hogy milyen könnyen elhangzanak az ítéletek, már sokkal könnyebben, mint egykor Pontius Pilatusé, sőt gyakran előítéletes világunkba szinte teljesen háttérbe szorul, avítt szokássá vált a bocsánatkérés, a megbocsátás, az elnézés gyakorlata. Miért van ez így, mi történt az emberekkel? Jézus Krisztus több ezer évvel ezelőtt már jól előre figyelmeztetett bennünket arra, hogy ne legyünk szívtelenek. Nekünk, Isten gyermekeinek, Jézus Krisztus testvéreinek, nekünk, akik megismertük, megismerhettük az ő végtelen irgalmát, feladatunk, apostoli küldetésünk, hogy azt életre keltsük, megjelenítsük életünkben, családunkban, egyházközségünkben, teljes környezetünkben. Sokan értetlenül állnak, sokan megkérdezik miért fogynak a katolikus hívek a templomokból, miért nem igénylik a családok az egyházi szertartásokat? Azért Testvéreim, mert nem vagyunk képesek hitelesen megjeleníti mindazt, amit Jézus Krisztus megtudott jeleníteni földi élete során. Pedig erre tanított, erre készítette fel tanítványait, apostolait, mai követőit rajtuk keresztül. Tudnunk kell megbocsátani másoknak, és ha ezt és az irigységet ki tudjuk űzni lelkünkből akkor belénk fog költözni a Mennyei Atya végtelen szeretete. Így, amit embertársainknak adunk, legyen az akár csak egy biztató, szeretettől teljes mosoly, azt már itt a földön vissza is kapjuk. De nemcsak itt kapjuk vissza a földön ennél sokkal fontosabb, hogy az örök élet valóságában is megkapjuk érte jogos jutalmunkat. Gondoljunk csak bele abba, hogy hányszor, de hányszor imádkozzuk el naponta a Miatyánkban: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Valószínű, hogy már ezeket az imádságokat is olyan gépiesen, olyan érzéketlenül, lélek nélkül monoton módon mondjunk, hogy azt sem halljuk mit mondunk, és azt sem érezzük, hogy miről is szól valójában. Krisztusban szeretett Testvéreim! Hibáinkért szoktunk-e bocsánatot kérni? Tudunk-e, képesek vagyunk-e utána odamenni ahhoz, aki ellenvétettünk? Vagy haragtartók vagyunk-e akkor, amikor bennünket bántanak meg? Elvárjuk-e, hogy hozzánk odajöjjenek bocsánatot kérni? Ugye, hogy nem! A bocsánatkérés kiment a divatból. Pedig Lukács evangélista a mai evangéliumi szakaszban a felebaráti szeretetnek olyan követelményeit említi meg röviden, amelyek Máté evangélistánál sokkal részletesebben meg vannak a hegyi beszédben. Lukács nem tesz mást, mint a lényegre koncentrál, összefoglalja a felhívásokat, és abban fejezi ki, hogy ne legyetek szívtelenek, még pedig két okból leginkább. Először is azért, mert mint Isten gyermekei kötelességetek Isten irgalmának gyakorlása, utánzása, másodszor azért is, mert majdan az utolsó ítéletkor olyan mértékkel mérnek nektek is, amilyet ti magatok is alkalmaztatok embertársaitok, testvéreitek iránt. És, hogy ezt meg is tudjuk valósítani életünkben elmondja, hogy a szívtelenséget csak nagylelkűséggel lehet leküzdeni. És ha ezt megtudjuk földi életünkben napról-napra valósítani, akkor kapcsolódik is hozzá rögtön Jézus Krisztus ígérete, határozott állásfoglalása, hogy Isten bőkezű lesz a jutalmazásban. Ma ezen a nagyböjti napon Szent Benedek apátot is ünnepeljük, neve napja alkalmából. A katolikus liturgiában ugyan nem ma van az ünnepe, hanem halálának évfordulóján, de a népi egyszerű vallásosságban igen régóta és közkedvelten emlegetik ezt a napot, amely hivatalosan is a tavasz első napja. Ünnepén a Nap erőre kap, diadalútját kezdi el. A tavaszi napéjegyenlőség ideje ez, amikor is egyforma hosszúak a nappalok és az éjszakák. A földek méhében születésre feszül már minden csíramagzat, s a rügyek is pattanni készülődnek; de még várniuk kell, amíg a Nap égi társa a Hold megtelik, erőre kap a fönti bába is, aki világra segíti a Naptól fogant életet. Majd húsvét hajnalon, amikor halottaiból támad föl az Úr, legyőzve a pusztulást, szinte varázsütésre megújul a határ, a kert, az erdő; zöld-arany színe ragyog föl a mindeneknek, s vele ragyog a rítusát, dolgát tevő ember lelke is.

Napján a gyerekek forogva, ugrálva, hajadon főtt kiabálták: ”Benedek, jönnek a jó melegek!” Erről és az évszakok kezdő napjának többi patrónusairól egy régi imádságoskönyvben ezt a kéziratos verset olvastuk:

Benedicti, Lini nox aequata diei,

Thomas, Baptista dant tibi solstitia

Dat Clemens hyemem,

Dat Petrus ver Cathedratus,

Ostuat Urbanus.

Autumnat Symphorianus.

Az egyszerű földművelő nép így magyarázza a tavasz eljöttét: A hosszú tél után Szent Péter egy zsákba kötve elküldte Sándorral a meleget a földre. Ment, mendegélt, de már nagyon elfáradt a meleg súlya alatt. Az országút szélén meglátott egy kocsmát, lerakodott és iddogálni kezdett. Egészen megfeledkezett arról, hogy mi járatban is van. Szent Péter már megsokallta a földi embereknek a meleg után való sóvárgását és elküldte Jóskát, hogy Sándort keresse meg. Kereste, kereste, végre meg is találta a kocsmában. A bor mellett azonban ő is elfeledkezett arról, hogy miért küldték. Szent Péter ekkor már igazán türelmetlenkedni kezdett és Benedeket küldötte utánuk. De mit ad Isten ő is elakadt a kocsmában. Szent Péter pedig csak várta, leste, mikor ér a földre a meleg. Lenézett az égből, de a jámbor vándorokat sehol sem látta. Nagyon megharagudott és Mátyást küldötte a földre, de most már korbácsot is nyomott a kezébe. Mátyás hamarosan rájuk is akadt a kocsmában, mert nagyon jó kedvük volt és dalolásuk már messzire elhallatszott. Bement hozzájuk, mire szedték sátorfájukat és siettek a földre a zsák meleggel. Hirtelen nagy meleg lett, és minden jég megolvadt. Ugyan így kell tennünk nekünk is Testvéreim, ahogy ez a mondóka jámbor tréfával elmondja: „Adjatok, és akkor ti is kaptok.”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, a szent áldozatban való részvételünk tisztítson meg minket bűneinktől, és részesítsen a mennyország örömében. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!