2011. január 15., szombat

Évközi első hét szombatja


Évközi első hét szombatja


Remete Szent Pál hitvalló emléknapja


Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária emlékezete


Az Úr az én örökrészem és kelyhem,

Te irányítod, Uram, sorsomat.

A mérőzsinór értékes részt juttatott nekem,

Valóban pompás az én örökrészem.


Könyörögjünk!

Istenünk, te Remete Szent Pálnak a magányban erőt adtál arra, hogy a szegény és alázatos Krisztust kövesse mindhalálig. Közbenjárására add meg nekünk is, hogy hívatásunkban hűségesek legyünk, és eljussunk arra a tökéletességre, amelyet egyszülött Fiadban állítottál elénk! Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Non enim veni vocare justos, sed peccatores.”

(Márk 2, 17c.)

„Én nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” Különösen megdöbbentő vallomás ez a mondat, a mi Urunk, Jézus Krisztus ajkáról Máté házában, ahol együtt étkezett éppen a vámosokkal és a zsidó nép szemében nyilvánvalóan bűnösökkel. Ezúttal sem önként, jó kedvében mondja ki küldetésének nyilvánvaló célját, hanem azért, mert az ott leskelődő izraelita írástudók kikényszerítik belőle ezt. Természetesen Jézus Krisztus, ha nem akarná, akkor nem mondta volna el mindezt egy ilyen nagy társaságban, ahol minden bizonnyal nagy örömet okozott a jelenléte, hiszen a kíváncsiság mellett, a titkolt érdeklődés is odavonzotta Máté környezetét. A helyzetet, amely kialakult és egy pillanatra feszültté is vált a hangos szemrehányás következtében, a Mester maga hozta létre, hogy ezzel is példázza és érthetővé tegye minden cselekedetét, magát a küldetését. Az írástudók szemrehányására az addig vidám vámosokból álló társaság minden bizonnyal kővé dermedt, és arcukat is elöntötte a szégyen pírja. Nem Jézus Krisztus szégyeníti meg őket, hanem az írástudók, akik nyilvánosan, fennhangon a fejükre olvassák bűneiket éppen a kedves vendég, Jézus Krisztus füle hallatára. Jogosan félhettek attól, hogy egy egyszerű ember ilyenkor megdöbben, kimenti magát és távozik a társaságból, hiszen az akkori társadalmi normák ezt követelték volna meg. Csakhogy Jézus Krisztus nem közönséges ember, hanem maga az Isten, aki a földre érkezett, hogy felvéve emberségünket, nekünk példát mutasson, majd felajánlott életáldozatával elhozza az emberiség számára a több ezer éves büntetés feloldásának lehetőségét. És ebben a mai, Márki evangéliumi szakaszban nem csak Jézus Krisztus isteni küldetésének célját ismerhettük meg, hanem konkrétan azt a célcsoportot is, amelyet elsőként kell megérintenie. Nem hiszem, hogy láttunk még olyat, hogy egy orvos gyógyító céllal bemegy egy olyan lakásba, ahol nincsen beteg. Ezért is mondja ezzel a példával a mi Urunk, Jézus Krisztus is: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” Csakhogy Krisztusban szeretett Testvéreim, ebben a mai világban vajon ki nem beteg? Ki az, aki elmondhatja őszinte szívvel, hogy én bűntelen, hibátlan, vagy akár tökéletes vagyok? Ha volna is ilyen már az betegség lenne, ha ezt így kimerné jelenteni! Mert önmagunkról nem nekünk kell véleményt alkotnunk, hanem Istennek. Ő lát mindent, ő hall mindent, egyedül csak ő mutathat rá arra, aki hibátlan, ahogy tette Keresztelő Szent Jánossal! Ne, de ma, ebben a modernnek mondott korban, azt hiszem igen nehéz dolga volna a názáreti Mesternek, ha ilyen embert kellene keresnie. Igaz nem is ez a feltétlen célja az embernek, de az viszont mindenképpen, hogy élete során törekedjék elérni az életszentséget, a tökéletességet, amely azonban nem itt a földi életben, hanem majd Isten országában nyilvánul meg számunkra. Nem könnyű ezen az úton járni, még megtalálni sem könnyű! Nehogy azt higgyük Testvéreim, hogy azzal, hogy vasárnap eljárunk a templomba, vagy azzal, hogy pappá szenteltek valakit már automatikusan a helyes úton járunk! Nem! A helyes út ott van minden döntésünkben, minden gondolatunkban, amerre irányítjuk lábunkat, az határozza meg, hogy melyik úton járunk. Kempis Tamás középkori lelkiségi gyűjteményéről, a Krisztus követéséről mondják, hogy annyi ember tért meg a hatására, ahány betű van benne. „Kövess engem!”- jut el Jézus Krisztus felszólítása ma is ezrek és milliók fülébe. Szülők, családtagok, barátok szavain keresztül érkezik a hívás. Felsejlik egy pap arca, régi misék, hittanórák, vagy beszélgetések hangulata. Lehet, hogy mindez évtizedekkel később egy véletlen esemény, vagy nehézség hatására bukkan fel lelkünkben. Jézus Krisztus sosem türelmetlen, nem azonnal akarja, erővel a megtérést, de hív! Nem éri be a hangulatok, rég múlt események melankolikus felidézésével, ha idáig eljutunk, akkor már tetteket követel tőlünk. Neki nem felmondanunk kell hajdan tanult leckéket ima gyanánt. A gondolkodásmód és a mögötte álló lelki háttér, az ízlés, a baráti kör, a szabadidő és a pénz, az anyagi javak helyes felhasználásával igényli a változást. Követése gyökeres fordulattal jár, amire a mai napon mi is rácsodálkozhatunk. Gondoljuk mindezt végig magunkban, legyünk őszinték önmagunkhoz, hogy nincs e szükségünk erre a gyökeres változásra. Betegek vagyunk-e lelki értelemben, és ha igen, akkor hívjuk ki a lelki orvosunkat magunkhoz, mert ahogy, Jézus Krisztus mondja a mai evangéliumban: „Én nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.”


Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk, hogy mi, akiket ennek a szentségnek ereje táplál, Remete Szent Pál példájára téged mindennél jobban keressünk, és ebben a világban az új ember vonásait viseljük. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. január 14., péntek

Évközi első hét péntekje


Évközi első hét péntekje


Nolai Szent Félix hitvalló áldozópap emléknapja


A mi Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedésének emlékezete


Ez az első, ígérettel egybekötött parancs:

Tiszteld apádat és anyádat,

Hogy boldog és hosszú életű légy a földön.


Könyörögjünk!

Istenünk, örök rendeléseddel te vetettél szilárd alapot a családi közösségnek. Hallgasd meg jóságosan híveid könyörgését, hogy a családi erényekben és a szolgáló szeretetben, a Szent Család példáját kövessük, és így atyai házadban az örök jutalomnak örvendjünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Quis potest dimittere peccata, nisi solus Deus?”

(Márk 2, 7c.)

„Ki más bocsáthatja meg a bűnt, mint egyedül az Isten?” Hangzik fel a méltatlankodó kérdés Kafarnaumban a zsidó írástudók ajkáról. Nem is sejtik, hogy leszóló, lekicsinylő, felháborodott szavaik mögött éppen ők azok, akik lerántják a leplet Jézus Krisztusról, és ha tudatlanul is rámutatnak annak valódi létéről. Tehát már a mi Urunk, Jézus Krisztus küldetésének elején ellenségei rájönnek arra, hogy kivel is állnak szemben, mégis igyekeznek mohó féltékenységükben egyre többet és többet ártani neki, és úgy bemutatni, feltüntetni az egyszerű emberek előtt, mintha nem isteni, hanem csupán emberi erővel állnának szemben. A másik igen érdekes utalása a mai evangéliumi szakaszban Márk evangélistának a názáreti Jézusra vonatkozik: „Miért gondoljátok ezt szívetekben?” Valóban Testvéreim miért gondolták ezt a szíveikben, és mi két ezer évvel később, mi mit gondolunk a szívünkben Jézus Krisztussal kapcsolatban? Azt egyből láthatjuk és megérthetjük Márk evangélista szavai nyomán, hogy Jézus Krisztus előtt nem maradhatnak titokban sem szív gondolatai, sem az értelem fondorlatai. Ha nincs is közvetlen kapcsolat közte és az emberek között fizikailag, sem térben, sem időben, ő akkor is pontosan tudja, kiválóan ismeri lelkünk minden egyes rezdülését. Előtte nincsenek és nem is lehetnek titkok, az előtt az Isteni személy előtt, aki minden hajunk szálát ismeri, nem maradhat rejtve semmi sem. Felismeri bennünk minden jó érzésünket, minden érdemünket, de látja pontosan hibáinkat, betegségeinket is a lélektükrén keresztül, mert a lelkeink szimbiózisban, kapcsolatban vannak egymással, és mindenkivel, amióta világ a világ, és amíg ez a világ fennáll. Bizony sokszor kellemetlen lehet ez a tudat, hogy ő átlát rajtunk, mint fény a szitán, és emiatt bizony létezik bennünk a lelkiismeret intézménye. Ő ugyanis idő és tér távlatában is a lelkiismereten keresztül képes irányítani lelkünket, azon keresztül gondolatainkat és tetteinket. Ha a betegség, a bűn annyira eluralkodik valakinek a lelke felett, hogy ez az intézmény már nem működik, ott bizony már komoly beavatkozásra van neki is szüksége. Mi lehet ez a komoly beavatkozás? A mai evangéliumi szakaszban erre is utalást kapunk. A rosszlelkiismerettel rendelkező, bűnös beteg ember olyan, mint a mai szentírási szakasz főszereplője a béna ember, akit gúzsba kötnek hibái, vétkei, úgy hogy már járni sem tud. Látszólag nagyon sok ilyen ember van körülöttünk, még ha úgy is látjuk, hogy járnak-kelnek, de valójában helyesen lépni és mozdulni sem képesek. Látszólag semmi kilátásuk nincsen arra, hogy meggyógyuljanak, hogy béna helyzetükön önerejükből változtatni tudjanak. Ennek a béna, beteg embernek is kiszolgáltatott és reménytelen helyzete nem ad lehetőséget arra, hogy egyáltalán Jézus Krisztus színe elé kerülhessen. A mai beteg ember is ilyen lehetetlen helyzetben van, hiszen tér és idő is elválasztja látszólag Jézus Krisztustól. A házból kiszorulva, a figyelem perifériáján kívül várakoznak. Az azonban tény, hogy nincsen egyedül. Nem vagyunk egyedül kedves Testvéreim! A béna embernek is vannak emberei, nekünk pedig vannak papjaink, barátaink, családjaink. Akikkel az élet mindennapi helyzeteit, nehézségeit megéljük, azokra mindig számíthatunk. Ebben a történetben ezek a barátok felmérik a lehetőségeket. Vidám és kemény fiúk, akik nem szeretnek veszíteni, akik nem rettenek vissza nehézségektől, nem adják fel soha idő előtt a küzdelmet. Őket nem lehet csak úgy kitessékelni, és az ő példájukat követve magunkat sem engedjük csak úgy a házon kívülre szorítani. Szeretetük nemcsak szolgálatból, hanem találékonyságból is áll. Barátjukat a kibontott tetőn keresztül eresztik le Jézus Krisztus elé. Sokak szerint ennek a történetnek a szereplői éppen magyarok voltak. A hordágyon fekvő béna, beteg ember, aki addig a pillanatig az élet perifériáján élt, váratlanul egyik percről a másikra a figyelem, a történet középpontjában találja magát. Kiszorított és kiszolgáltatott volt egész életében, most pedig hirtelen a lehetőségek csúcsa nyílik meg előtte. Meggyógyul. Köszönheti mindezt saját eltökéltségének, találékony és szeretetben áldozatkész barátainak. Nekünk is vannak Testvéreim ilyen barátaink csak meg kell szólítanunk őket. A templom az a hely, ahol megszűnik a tér és az idő korlátja, ezt érezzük annak ódon hangulatában is, amikor a félhomály csendjében imádkozunk. A gyóntatószék pedig nem más, mint egy időutazás, ahol végig járjuk bűneink, betegségeink, gyengeségeink útját és Isten, hívó, megbocsátó szavára átemel bennünket minden korláton, leereszt bennünket Jézus Krisztus színe elé és meggyógyulunk. Amikor bűneinktől, betegségeinktől megtisztulva ismét felállunk, elmondjuk az elégtételt már jogosan tehetjük fel a kérdést: „Ki más bocsáthatja meg a bűnt, mint egyedül az Isten?”


Imádkozzunk:

Szentségi ajándékaiddal táplálsz minket, jóságos Mennyei Atyánk. Add, hogy mindig kövessük a Szent Család példáját, és így földi életünk megpróbáltatásai után az ő örök társaságába juthassunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. január 13., csütörtök

Évközi első hét csütörtökje


Évközi első hét csütörtökje


Poitiersi Szent Hiláriusz egyháztanító püspök emléknapja


A Szentlélek emlékezete


Az Isten igazságaiban jártas emberek

Ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt,

S akik igazságra tanítottak sokakat,

Tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.


Könyörögjünk!

Add meg, kérünk, mindenható Istenünk, hogy Fiad istenségét, amelyet Szent Hiláriusz püspök rendíthetetlenül védelmezett, kellő módon megértsünk, és igaz hittel megvalljuk! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Si vis, potes me mundare.”

(Márk 1, 40c.)

„Ha akarod, te megtisztíthatsz engem!” A modern kor embere egyre jobban kedveli, vágyja a testi megtisztulást. Reklámokból, hirdetésekből gyakran halljuk, hogy milyen modernebbnél modernebb zuhanykabinokat, fürdőmedencéket tudnak gyártani. Aki bele áll, vagy beleül, már vízmasszázsban is részesülhet, ezzel kényeztetve testét, sőt már rádiót is hallgathat közben, hova tovább még telefonálhat is innen anélkül, hogy ki kellene belőle szállnia. Vannak olyan embertársaink, akik már naponta háromszor-négyszer is letusolnak, igyekeznek megszabadulni a valós, vagy képzelt tisztátalanságuktól. Persze közben az fel sem merül ezekben az emberekben, hogy mennyi drága ivóvizet használnak el, amelyért a föld néhány helyén akár kincseket is adnának. Miért is ezzel kezdtem elmélkedésemet? Azért, mert mindebből pontosan érzékelhetjük, hogy a mai embernek is mennyire komoly vágya a megtisztulás. Igaz a legtöbben csupán testük szennyét szeretnék magukról lemosni, hátha azzal lelki bűneiktől is megszabadulhatnak. Sajnos ez még sem ilyen egyszerű dolog és rájönnek erre ők is, amint a tükör elé állnak és látják, hogy hiába minden víz, hiába minden tisztítószer, az ember mégis ugyanaz a bűnös ember marad. Azok az emberek azonban, akik ugyan egyre kevesebben vannak, de mégis eljönnek a templomba és a szentgyónás szentségéhez járulnak. Amikor kilépnek a gyóntató fülkéből víz és tisztítószerek nélkül is teljesen megtisztulnak az őszinte bűnbánat által. Mert mit mond az evangéliumi leprásnak a mi Urunk, Jézus Krisztus? „Akarom, tisztulj meg!” Ugyan ez az esemény játszódik le a gyóntatószékben is: Isten akarja, hogy megtisztuljunk, és valóban meg is tisztít bennünket őszintén bevallott bűneinktől. Jézus Krisztus a jelenetben megérintette a leprást, aki a törvény szerint érinthetetlen volt, hát akkor bennünket testileg tiszta embereket, hogy ne érintene meg. Az emberek a törvénnyel, a törvényhozásával felismerik a rosszat, a bűnt, ítélkeznek is felette, de a bűnöst meggyógyítani csak Jézus Krisztus képes. Isten és az ő Egyszülött Fia látja emberi valónkat, látja gyengeségeinket, betegségeinket, ő nem az érdemeinket nézi, hanem azt, hogy valóban rávagyunk-e szorulva gyógyít erejére. Isten szabadon szereti teremtményeit irgalmas, és gyógyító erőt sugárzó szeretetével. Emberi gyengeségeink nem akadályozhatják meg abban, hogy továbbra is szeressen bennünket, még akkor is, ha újra és újra visszaessünk ugyan abba a bűnbe, amelyből néhány nappal azelőtt húzott ki bennünket a szentgyónásban. Szeretetének titka az, hogy feltétel nélkül szereti az embert, rászorultságunk szerint, minél nagyobb a betegség, minél nagyobb a baj, a bűn, minél tékozlóbbak vagyunk, annál inkább szeret bennünket. Ugye, Testvéreim, hogy első hallásra ez milyen igazságtalannak tűnik? Hiszen emberi mértékkel mérve azt kellene szeretnie legjobban, aki a legjobb, a leghűségesebb, a legszentebb. És ő mégis a legnagyobb bűnöst igyekszik a legjobban szeretni, mert tudja, hogy annak van a szüksége a legjobban arra. Ilyen ez a leprás ember is a mai evangéliumban, aki Jézus Krisztus elé veti magát és megszólítja: „Uram, ha akarod, meg tudsz tisztítani engem!” Bocsásd meg bűneimet, hiszem, hogy szereteted megtisztít. Hálát adok irgalmasságodért, ahogy ezt te szeretnéd. A leprás nem a folyóba, vagy a tóba ül, hogy fekélyes sebeitől megtisztítsa magát, hanem a porba hull a názáreti Jézus előtt, akit addig sohasem látott és mégis hisz abban, hogy ez az ismeretlen ember, akit annyian követnek, akiről annyit csodát mondtak pont őt fogja meggyógyítani, visszahelyezni a tiszták társadalmába. Ennek a zsidó embernek, akit testi betegsége miatt saját fajtája kivetett magából, nem volt kemény a szíve, mert a betegség, a reménytelenség, a szenvedés meglágyította és emberivé tette. A ma testileg szennyes emberek, gőgösek, keményszívűek, amíg a betegség, vagy más váratlan csapás meg nem töri őket, gőgjüket, elbizakodottságukat. Találóan fogalmaz a kis herceg: „Jól csak a szívével lát az ember.” Az értelem nélküli szív béna lenne, míg a szív jóságát nélkülöző ész vak. Értelmünk, szívünk, akaratunk, szenvedéseink, betegségeink ma is tartsanak meg Jézus Krisztus mellett, hogy le tudjunk eléje térdelni a porba, és szólni tudjunk hozzá, kérlelni szívünk szeretetével, elménk alázatosságával: „Ha akarod, te megtisztíthatsz engem!” Akarjuk Testvéreim, hogy megtisztítson bennünket.


Imádkozzunk:

Mennyei lakomádból erőt merítve könyörögve kérünk, Istenünk: hogy Szent Hiláriusz püspök tanítása szerint ajándékaidért szüntelenül hálásak legyünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. január 12., szerda

Évközi első hét szerdája


Évközi első hét szerdájának köznapja


Biscop Szent Benedek bencés apát emléknapja


Szent Mónika az édesanyák emlékezete


Jézus Krisztus szeret minket,

Vérével megváltott bűneinktől,

S Atyjának, az Istennek országává

És papjaivá tett bennünket.

Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké.

Ámen!


Könyörögjünk!

Istenünk, te az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházat a földön zarándokló helyi egyházakban teszed láthatóvá. Add meg népednek, hogy pásztorával eggyé forrjon, és úgy egyesüljön a Szentlélekben az evangélium és az Oltáriszentség által, hogy méltón képviselje Egyházad egyetemességét: jellé váljék a világ számára, és elvigye az emberek közé Krisztust. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Quia omnes quærunt te.”

(Márk 1, 27c.)

„Mindenki téged keres!” Hangzik fel Simon Péter szinte már számon kérő hangja, amikor hosszas keresés után végre megtalálják a Mestert egy eldugott, elhagyott helyen. Mi is történt, mi is játszódott le az első apostol lelkében, hogy így kifakadt a Mestere irányába? Gondoljunk csak bele, hogy milyen nehéz napokon voltak túl a tanítványok. Olyan próbatételeket kellett kiállniuk, amelyekről maguk sem tudták, hogy képesek lesznek rá. A hit, amely csiraként növekedett lelkükben egyre erőteljesebben, egyre intenzívebben követelte a táplálást. Az elmúlt hetekben szinte alig hagyták magára a Mesterüket csak néhány órácskára. Az elmúlt nap eseményeinek hatása reggelre még nem múlt el az apostolok lelkéből. Egyrészt hazaérkeztek, másrészt meghívhatták otthonukba Jézus Krisztust, aki innen hívta el őket a hálótól, hogy ember halászokká tegye őket. Viszontlátják rokonaikat, eldicsekedhetnének vele mi is történt velük, de a felhőtlen viszontlátás örömét Péter anyósának betegsége hangolja le. Jézus Krisztusnak szólnia sem kellett, elég volt csak megérintenie a beteg asszonyt és az már is szinte megfiatalodva látta vendégül az érkezőket. Mi sem kellett több, a gyógyítás csodás híre szinte pillanatok alatt bejárta a várost, és ahogy az evangélista írja: „Az egész város ott szorongott az ajtó előtt.” Mintha csak egy híres orvos érkezett volna meg, azzal a különbséggel, hogy ekkor már az egész emberiség beteg volt, így aztán azt egy embernek, még ha az Isten is nem volt egyszerű feladat. Ha belegondoljuk magunkat Jézus Krisztus szerepébe, pontosan tudjuk, hogy mennyire elfáradt hatott a folyamatosan érkező emberek testi-lelki bajainak gyógyításában. Mert ő Testvéreim nagyon sokat adott nekik magából, az energiájából, hogy új életet adjon a bűnösöknek. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy másnap kora reggel valósággal kiosont a házból és egy csendes helyre ment, hogy újból feltöltődjön, Mennyei Atyánk végtelen energiájával, amellyel földünket élteti. A hajnal, a nap első tiszta sugarai, a csend, a lebegő pára, a friss levegő olyan erőt adott a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, hogy folytathatta küldetését az emberek között. Márk evangélista fontos megjegyzést tesz Jézus Krisztus isteni küldetéséről. Miután lecsendesítette a vihart, elhallgattatja a gonosz lelket, és gyógyít, visszavonul imádkozni. Le kell, hogy csitítsa lelkének viharát, hiszen nagy, ellenséges erőkkel kellett megküzdenie. Ebben a hajnali csendben, miliőben megbeszéli a Mennyei Atyjával a történteket. Az ő jelenlétében értelmezi a helyzetét. „Mit tettem? Kit szolgálok? Helyes úton, helyes módszerrel jártam-e el? Mi a célja mindennek?” Amikor este szeretett Testvéreim mi is elcsendesedünk, de még nem alszunk el, mi is gondoljuk végig ezeket a kérdéseket, és higgyétek el, hogy már is kapcsolatba kerültök a Mennyei Atyával, aki számon tartja minden hajszálatokat, lelketeknek minden rezdülését. Jézus Krisztus imádságban éli meg az Atyával azt az egységet, amiről tanúságot kell tennie. Számunkra hívő katolikus emberek számára csak ez lehet életünkben az etalon, a mérték, amelyet követnünk és alkalmaznunk kell saját életünkben is. Hatalmas győzelmet aratott, minden rossz, minden gonosz, minden ártó hatalom és erő felett, nem volt olyan beteg ember, amely gyógyultan ne távozott volna tőle. Mégis Jézus Krisztus nem rivaldafényt keresi ezek után, nem az emberi elismerést hajszolja, nem sütkérezik abban a fényben és dicsőségben, amely valójában nem is az övé, nem is őt illeti, hanem a Mennyei Atyát. Hiszen minden tette, hiszen a mi minden cselekedetünk is az Atya dicsőségét szolgálja, vagy éppen nem szolgálja. Mi már ennél sokkal kisebb sikerek és csodák következtében is olyan büszkeséggel és önteltséggel járnánk-kelnénk, mintha magát a földet, vagy az emberiséget mentettük volna meg. Jézus Krisztus mit tesz e helyett? Egyszerűen tovább áll, hiszen még mennyi, de mennyi ember vár gyógyulásra, csodára. Ilyen az Isten! Kifogyhatatlan, kimeríthetetlen és végtelenségig odaadó! Legyünk mi is ilyenek, vagy legalább törekedjünk arra, hogy hasonlóak legyünk. Tegyük úgy a jót, hogy tovább sétálva, észrevétlennek maradva növekedjék az Isten dicsősége! Az Istenné és nem a miénk! Hiszen az a kis jó, amit mi tudunk tenni, a földet elborító sötétséggel szemben még a mustármagnál is szemernyibb. Ne fáradjunk bele soha a jó cselekedetekbe, ne érezzük soha úgy, hogy már tettünk eleget, hanem keressük és találjuk meg mi is Jézus Krisztust minden reggel. Szóljunk hozzá az apostol szavaival: „Mindenki téged keres!”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, add, hogy ebben az egyházközségben éljen és mindig fennmaradjon a hit sértetlensége és az erkölcsi élet tisztasága, a testvéri szeretet és az igaz vallásosság. És amit Fiad testével meg szavával folytonosan élteted, kormányozd is szüntelen gondviseléseddel. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. január 11., kedd

Évközi első hét keddje


Évközi idő első hetének keddje


Antiochiai Szent Teodoziusz hitvalló apát emléknapja

Szent őrzőangyalok emlékezete

Áldásod koszorúként övezi az évet,

Földjeiden bő termés fakad.

Könyörögjünk!

Istenünk, te kezdet és vég nélkül való vagy, te vagy a teremtés forrása. Add, hogy úgy töltsük el ezt az évet, amelyet már a kezdetén neked szentelünk, hogy javakban bővelkedjünk, és jó cselekedetekben gazdag, szent életet éljünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Quid nobis et tibi, Jesu Nazarene?”

(Márk 1, 24a.)

„Mi közünk egymáshoz, Názáreti Jézus?” Szegezi a kérdést kíméletlenül Jézus Krisztusnak a Kafarnaumi zsinagógában rejtőzködő tisztátalan, megszállott ember. Csakhogy Testvéreim ezt a kérdést sajnos nagyon sokan a keresztény-katolikus hívek között is feltehetnék a Megváltónknak, aki remélhetőleg minden lakásban megtalálható a keresztre feszítve. Tudom, hogy talán furcsának hangzik és mégis a keresztre feszített olyan jelképé vált életünkben, amely nem csak lakásaink falán kellene, hogy függjön, hanem beleégve a lelkünkben is ott kellene égnie kitörölhetetlenül. Furcsa állapotot tár elénk az evangélista ezekben a sorokban. Mert megkérdezhetnénk azt is, hogy vajon mit keres egy megszállott ember a zsidók templomában a zsinagógában? Az ilyen emberek ugyanis többnyire kerülték az olyan helyeket, amelyek szentek voltak. Biztos vagyok abban, hogy itt sem imádkozni akart, vagy megtisztulni, hanem sokkal inkább azért került oda, mert oda csábították, hogy ez által is próbára tegyék az ott sokszor felbukkanó Jézus Krisztust. Vajon mit vártak ettől a találkozástól? Titokban abban reménykedhettek, hogy na, majd, most ez a megszállott megmutatja ennek a szent embernek, hogy ő sem Isten, hanem éppen olyan halandó, mint ők maguk. Csakhogy ez a helyzet is visszájára sült el. Először is, mert a mit sem sejtő megszállott ember, ismeretlenül is felismerte Jézus Krisztusban az Isten szentjét és ekkor már tudta, hogy az miért jött közénk, hogy elpusztítsa a bűnt és a megszállottságot. A mi Urunknak nem kellett semmiféle hókusz - pókusz ahhoz, hogy legyőzze a gonoszt, elég volt csupán szavának parancsa. Jézus Krisztus parancsol a tisztátalan és a tiszta lelkeknek is, és azok engedelmeskednek neki, ha nem is egyformán. Jézus Krisztus, akit eddig a szeretet és békesség emberének mutattak most az evangélista jóvoltából egy másik arcát is megmutatja nekünk. A gonosz és a sátán sötét praktikáival szemben már egyáltalán nem olyan kegyes és kedves, no nem is durva, de olyan határozott, amilyen határozottság félreérthetetlen mindörökre. Ezt a kemény, katonai kifejezést használja az evangélista: parancsol. Joggal merülhet fel a kérdés, lehet-e a szeretet és a kegyelem világában határozottan és hatékonyan fellépni. Ezzel párhuzamosan azt is meg kell kérdeznünk, hogy vajon el lehet-e fogadni a bűnt? A felelet azért nehéz, mert összemossuk a bűnt a bűnös személyével. A kettő ugyanis nem ugyanaz. A bűnnel szemben ugyanis kötelességünk határozottan fellépni, viszont a bűnöst nem kitaszítanunk kell, hanem szeretnünk. Sokkal jobban szeretnünk, mint az egészséges embert, mert nekik erre sokkal nagyobb szükségük van ahhoz, hogy a megtisztulás után vissza tudjanak térni a társadalomba és új életet legyenek képesek kezdeni. A szigor és a büntetés a szeretet tette, mert célja a gyógyulás elősegítése. A puhaság és az engedékenység pedig a tévúton hagyás, a nemtörődömség jele. Szeretetből parancsolni és engedelmeskedni isteni tett, míg ráhagyni és engedékenynek lenni a gonoszság módszere. Ha látunk egy embert vízben fuldokolni, nemde azonnal segítségére sietünk, vagy segítséget hívunk a számára, hogy megmeneküljön, és újra élhessen? Így kell hát eljárnunk Testvéreim a bűnös, megszállott emberekkel szemben is, mert a gonosz lélek bármelyikünket megtámadhatja, sőt minél inkább Istennek tetsző életet élünk, annál hamarabb leszünk a sötétség célpontjai. Ezért ne taszítsuk el magunktól a bűnösöket, hanem gyógyítsuk meg őket és ehhez szép szeretetünket fegyelemben őrizzük meg! Mert a szeretet nem tanítás kérdése, hanem benne lakózik génjeinkben, erre vagyunk hívatva, erre van küldetésünk a földön. És ha ez a szeretet virágzik bennünk, akkor ennek fényében feltehetjük a kérdést: Mi közünk egymáshoz, Názáreti Jézus? A válasz pedig már adja is magát. A szeretet, ami egymáshoz köt bennünket, szeretet az Istenben, szeretet az embertársainkban, szeretet a családjaink iránt, és a szeretet önmagunk iránt. A szeretet csíra, amely bennünk gyökeredzik, ápolnunk, öntöznünk kell, hogy tovább fejlődjön és lelkünket isteni magasságba jutassa.


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, add, hogy híveidet, akik meghalt és feltámadt Fiad szent titkaiban részesedtek, és mindig bíznak a te oltalmadban, ennek az évnek folyamán semmi baj se érje. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. január 10., hétfő

Évközi első hét hétfője


Évközi idő első hetének hétfője


X. Boldog Gergely pápa emléknapja


Munkás Szent József emlékezete


Magas királyi trónuson láttam ülni egy férfiút,

Aki előtt az angyalok kara így zengett dicsőítő éneket:

Íme, ő az, akinek hatalma örökkévaló!


Könyörögjünk!

Mennyei Atyánk, fogadd jóságosan hozzád esdeklő néped imáját. Add, hogy felismerjük, mit kell tennünk, és adj erőt, hogy megismert kötelességeinket teljesítsük. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Quoniam impletum est tempus, et appropinquavit regnum Dei:”

(Márk 1, 15a)

„Betelt az idő, közel van az Isten országa.” Az elmúlt napokban az evangéliumokban szinte minden evangélista szemszögéből megnézhettük a mi Urunk, Jézus Krisztus és unokatestvérének Keresztelő Szent Jánosnak a kapcsolatát. Hallhattuk azt is, hogyan próbálták meg a zsidók egymás ellen fordítani a két nagy tekintélyű férfiút. János pályájának csúcsán, a tegnapi napon megkeresztelte Üdvözítőnket, Jézus Krisztust, a Jordán vízében. Látták, ahogy a megnyílt égből a Szentlélek galamb formájában rászállt a vízből felbukkanó Jézus Krisztusra. És nemcsak látták ezt, hanem hallották is az égből a szózatot: „Ez az én szeretett Fiam, amelyben kedvem telik!” A mai evangéliumban, időben ugrunk egy pár hónapot. A keresztelés után Keresztelő Szent Jánoshoz egyre kevesebben látogattak el, pályája csúcsán túl ő már kisebbedni kezdet, ellenben Jézus Krisztussal, aki ekkor kezdett igazán növekedni és egyre több követőre szert tenni. Keresztelő tanítványai is már mind őt követik. Látják ezt a zsidók, a farizeusok is, és el is fogatják Jánost, látva, hogy nem tudják használni az új próféta ellen. Jézus Krisztus pedig teljes erővel veti bele magát a Megváltás művébe. Tulajdonképpen mi is így vagyunk mai keresztények. Addig, amíg meg nem keresztelnek bennünket, pogányok vagyunk, és nem munkálkodik a lelkünkben a Szentlélek kegyelme. Régen, amikor sokkal nagyobb volt a gyermekhalandóság, pár napos korában már megkeresztelték a gyermekeket ügyelve arra, hogy abban az esetben, ha meghalna, már Jézus Krisztus jelében haljon meg, mert úgy még van esélye arra, hogy beléphessen Isten országába. Ez a szokás a mai modern időkben elkopott. A napokban öt-hat éves kislányokat kereszteltünk meg. Egy sok gyermekes család hozta el őket, hogy Krisztus jelét rakják rájuk. A gyermekek nem sokat tudhattak a hitről, sőt magáról a keresztelésről sem, mert bizony halálfélelem járta át őket, hogy vajon most mit is fognak velük csinálni ezek a fehérruhás emberek. Nem elég, hogy végig sírták a szertartást, a vízzel való meghintéskor szabályosan úgy kellett lefogni őket, mert ütöttek vágtak élesen visítva. Elkeserítő élmény volt a számomra és idáig nem is írtam róla, mert annyira nyomasztott a hatása. A legtöbb megkeresztelt ilyen korú gyermek sajnos nem tudja mi is történik vele, pedig már illene tudnia, mert a csecsemő, ha nem tudja az természetes, de ők? Az örökhalál karmából lettek kiszakítva a keresztelés által mégis reszkettek belépni Isten gyermekeinek országába. Pedig Jézus Krisztus küldetésének első és legfontosabb üzenete meghirdetni Isten Országát. Azt, amit a földön az igazságosság, a béke és az öröm formáiban tapasztalható meg. Hol, mikor és kivel jön el mindez? A zsidók Jézus Krisztus korában úgy vélték, hogy a várva várt és Isten által beígért Messiás el fogja hozni egyben Isten országát is. Csakhogy ők még a Messiást sem látták meg, hitetlenségükben, hogy láthatnák meg Isten országát, amelynek meglátására, megtapasztalására csak oly kevés embernek adatik meg. Pedig ez az ország is megérkezett Jézus Krisztussal együtt, amikor a megnyílt égből alászállott a Szentlélek. Itt, most és miközöttünk, akik Jézus Krisztus szeretetében élünk, megkezdődik az Ország látása, felismerése, megtapasztalása. Az ilyen szeretetben élő ember nem vakon botorkál el ebbe az országba életének zarándokútja során, hanem igen is látható útjelzőket követve halad afelé. Erre az állandóan közeledő, de soha itt e földön be nem teljesedő tapasztalatra utal az elközelgett evangéliumi kifejezés is. Keskeny út a remény útja és mindkét oldalán mély szakadék húzódik. Ösvény, mely a reménytelenség és az elbizakodottság közötti járható út. Jézus Krisztus előtt nem sokkal 49-ben ezen a napon hangzott el egy ember, Julius Ceasar híres mondása: „A kocka el van vetve.” Háborút indító mondatával véget ért a római köztársaság, és a császárság kora vette kezdetét. Azonban ez a kor sem tartott túl sokáig, mert az ember alkotta országok úgy omlanak össze egymás után, ahogy az emberi életek múlnak el. A Jézus Krisztus által meghirdetett ország az egyetlen örökké tartó ország, örömhíre pedig hadüzenet minden emberi bűnnek. Ez a totális rendszerváltás! Nem könnyű, mert ezt is vérrel és életekkel kell beáldozni. A saját életünkkel, hogy méltó polgáraivá válhassunk. Isten szeretetében megélt uralmának úgy lehetünk az alattvalói, hogy az élvezői is vagyunk. Ez lehet egyedül az örömünk oka. Testvéreim válthatunk állampolgárságot kényünk-kedvünk szerint, de valójában csak egyetlen igazi útlevélre van szükségünk életünkben, amely a halál kapuján át, az örökélet országába ad nekünk bebocsátást. Élhetünk bárhol térben és időben, ha életünkben, szeretetünkkel, Istenbe vetett hűségünkkel nem szerezzük meg ezt az okmányt, akkor mindegy milyen földi közösség polgáraként múlunk ki a világból.


Imádkozzunk:

Kérve kérünk, mindenható Istenünk, hogy mi, akiket mennyei eledellel táplálsz, tetszésedre éljünk, és méltóképpen szolgáljunk neked. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. január 9., vasárnap