Húsvét hatodik hetének péntekje

Húsvét hatodik hetének péntekje

Ugandai Szent Vértanúk emléknapja

Első péntek emlékezete

Ezek a szentek,

Akik a Bárány véréhez hűségesek maradtak a győzelemig,

Szeretetükben mindent feledni tudtak a halálig,

Ezért Krisztus örök királyi méltóságában részesültek.

Alleluja.

Könyörögjünk!

Istenünk, te a vértanúk kiömlő vérét keresztényeket termő magvetéssé tetted. Adj mindenkor bőséges aratást Egyházad szántóföldjén, amelyet Lwanga Szent Károly és társai vérük hullásával öntöztek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Vos autem contristabimini, sed tristitia vestra vertetur in gaudium.”

(János 16, 20b.)

„Ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul.” Mondja tanítványainak a mi Urunk, Jézus Krisztus búcsúbeszédében, azért, hogy felkészítse őket arra az időre, amely nagyon hamar eljön, hamarabb is, mint azt sejtenék. Ilyenkor mindig egy mondás jut az eszembe, amit juhászok szoktak mondogatni: A jó idő után mindig rossz jön, de a rossz idő után ismét ki fog sütni a nap. Így volt két ezer évvel ezelőtt is nagycsütörtök este, amikor az utolsó vacsora, a szentmise megalapításakor a názáreti Mester szentbeszédében elmondott apostolainak. Három nagyon boldog, szinte már mennyei évet tölthettek el a tanítványok a Mester társaságában, közvetlen közelében. Ezekben az időkben bizony úgy gondolhatták, hogy ez az érzés, ez az öröm már sohasem fog elmúlni, soha sem fog rosszabbra fordulni, sőt inkább napról-napra fokozódni fog egészen addig, amíg eljön a Mennyei Jeruzsálem ide a földre. Nem is gondolták rosszul a tanítványok ott az utolsó vacsora termében, hiszen a kenyértörésben és a boráldozatban a csúcspontjához érkezett a három év munkája, a három év minden nehézségekkel, viszontagságokkal teli útja. Egyetlen baljóslatú felhő kúszott lassan, de feltartóztathatatlanul ennek a boldogságnak az egére. Júdás apostol távozása, a názáreti Mester sokat sejtető szavai az árulásról már ott motoszkált elméjük horizontján és észrevétlenül lopódzott be minden zsigerükbe. Felhőtlen örömükbe már ott lappangott a félelemmel teli bizsergés, amely időnként végig futott rajtuk hajuk szálától a talpukig. Érezték, hogy a csúcson vannak, de nem látták, hogy van-e tovább út, ha viszont lepillantottak félelmetes, sötét szakadék tátongott alattuk, amelytől minden ember lába önkéntelenül is megremeg. Minden bizonnyal Testvéreim élte már át mindenki köztetek ezt az érzést, és amikor a boldogság után villámcsapásként megérkezett a baj, akkor mindig eszetekbe jutott, hogy milyen jó érzés is volt a csúcson lenni, és milyen rossz leesni onnan, mintha az egész addig felépített világ dőlt volna össze, és romjai alatt ott fekszünk mi magunk összetörve, egyedül árván. Ennek az érzésnek a gyógyítására mondja el búcsúbeszédét Jézus Krisztus. Ő ugyanis emberi mivoltával átéli velünk a csúcsra jutást, de ott van velünk, amikor a mélybe zuhanunk, és félelem reszketése uralja el testünket-lelkünket. Azt mondja: Nem hagylak árván titeket! Ne felejtsétek el soha Testvéreim, hogy Ő sohasem hagy magára bennünket egy pillanatra sem, sőt leginkább akkor nem, amikor a mélybe zuhantunk. Abban már nem vagyok biztos, hogy a csúcson is velünk van-e, ha csak az nem az Ő akarata, de sokszor a mi földi életünkben akarjuk a csúcsokat döngetni és ez legtöbbször nem az Ő, hanem az ördög akarata. Emlékezzünk csak rá, miként kísértette meg őt is a sátán, hogyan ígérte neki az egész világot, hogyan vitte fel a csúcsra, majd hogyan hagyta magára, amikor kísértése kudarcba fulladt. Vagy emlékezzünk a paradicsomi ősidőkre, amely az emberi élet csúcsa lehetett volna, de a sátán megkísértette Évát és Ádámot, istenséget ígért nekik, és helyette a bűn mocsarát kaptuk meg örök életünkre. A keresztényi élet, amelyet mi magunk választottunk, illetve először a szüleink választottak nekünk szabadulás ebből a mocsárból és a csúcs felé vezető út első állomása. A csúcsot azonban nem földi életünkben, hanem földi életünk halálában érjük majd el, hogy lelkünk felszabadulva a test fogságából olyan magaslatra juthasson, amelyet a test elképzelni sem tud, mert onnan úgyis csak lezuhanna. Ezt átgondolva eszünkbe juthat, hogy milyen nehéz is a mi földi életünk. Ez azonban csak akkor nehéz, ha a test, ha az a anyagi világ örömeit, csúcsait keressük és közben megfeledkezünk lelkünkről, amelynek halálon túli csúcsra jutása földi életünk tétje. E gondolatok között hánykódhattak az apostolok is az első szentmise alkalmával. Jézus Krisztus azonban gondol az apostolok és a kései utódaik, a mi megnyugtatásunkra is. Szenvedése és kereszthalála idején majd gyötrődnek, jajveszékelnek és sírnak, hiszen úgy látják, hogy minden addigi reményük, amelyet felépítettek magukban összedőlt, elveszett. Fájdalmukat súlyosbítja az, hogy a világ, a hitetlen vezető emberek, gúnyosan éreztetik evilági fölényüket velünk hívő emberekkel szemben. Jézus Krisztus hasonlatát Szent János apostol fontosnak tartotta kiemelni – a szülőasszony fájdalmáról és öröméről – bár az apostolok mindezt csak Húsvét után érthették meg. Krisztusban szeretett Testvéreim nekünk az a hatalmas nagy szerencse jutott osztályrészül, hogy Húsvét után lehetünk, hogy nekünk csak fel kell fedeznünk ezeket a titkokat, amelyeket a tanítványoknak meg kellet élniük. Mindannyiunk lelki szemei előtt ott a kép a szülő asszony görcsösen markolászó ujjairól, verejtékben úszó testéről, összeszorított fogairól. De látjuk néhány pillanattal később azt is, hogy amikor mellére fektetik a megszületett életet és az felsír, vele együtt felsír az anya is, de már nem fájdalmában, hanem mérhetetlen örömében, mert egy új semmihez nem fogható életet adott a világnak, amelyre nem volt képes más, mint maga az Isten. A gyermek születésekor együtt szenved az édesanyával, de aztán együtt is örül, amikor először mondja mama, amikor először teszi meg bizonytalan lépéseit édesanyja karjai felé. Erre mondja az utolsó vacsorán Jézus Krisztus: „Ti szomorkodtok, de szomorúságtok örömre fordul.” Testvéreim! Minden örömhöz szomorúságon keresztül lehet eljutni, ahogyan a mennyországba is a földi élet szomorúságain, viszontagságain keresztül vezet az út. És nehogy egy pillanatra is azt gondoljátok, hogy milyen jó is azoknak a gazdagoknak, gondtalanul élőknek, mert itt és ott is jólétben részesülnek. Nem! Aki a földi életében nem képes szülő asszonnyá változni, nem képes a fájdalomtól kifehéredett ujjakkal, összeszorított fogakkal, verejtékező testtel megküzdeni az örömért, az Testvéreim nem fog halála után a mennybe kerülni. Egyik példabeszédében maga Jézus Krisztus is utal erre. Ez a példabeszéd a gazdag ember és a szegény Lázár esete, melyet minden bizonnyal mindannyian jól ismerünk. Nem születik Testvéreim semmi jó, csak szenvedés árán, gyakran kell hozzá könny, verejték, olykor vér is. Bizonyítja mindezt a magyar történelem minden évszázada, minden viszontagsága, és amikor megéljük ezeket a viszontagságokat saját életünkben, legyen vigaszunk Jézus Krisztus búcsúbeszéde, legyen vigaszunk Szent Pió atya szava: A magyarok közül valami nagy fog születni. Ez a kép az egyedül, amely alkalmazható egész életünkre, és az örök boldogságra is. A párhuzam nem felismerhetetlen, hiszen ma is éljük minden nap. Hatvan évnyi szenvedés volt a Magyarok életében az elmúlt században, és amikor a rendszerváltás lehetőségéhez jutottunk azt hittük, hogy ekkor már csak a szülés utáni öröm következhet és a gyermek, amelyet világra hoztunk az örömöt jelenti ennek fáradt, de kitartó népnek. Csakhogy Testvéreim tévedtünk! Tévedtünk, mert a szülésnek a fájdalom, a verejték, a könny, a vér nélküli módját választottuk! Miért? Mert nem ért véget a rendszerváltáskor a szenvedés, mert nem történt változás, csak elnyomóink cseréltek szerepet. Engedtek egy kicsit, de a liberalizmus, a szabadelvűség vezetésével becsaptak bennünket és talán még a kommunizmusnál is nagyobb bilincsekbe verték az országot, a népet. Higgyétek el Testvéreim, s leginkább ti szülés előtt álló fiatalasszonyok, hazánk reménységei, higgyétek el, hogy annak az anyának nem lesz öröme a gyermekében, aki altatásban, fájdalom nélkül akarja gyermekét világra hozni! Kín kell, verejték, könny, e leginkább vér! Mert vér nélkül nincs új élet, csak további további fájdalom és becsapottság, szolgaság. A megpróbáltatásokat türelemmel kell tudnunk elviselni, mert nekünk mindig az örök jutalomra kell gondolnunk. Bízom abban, hogy vár még a magyarokra a valódi szülés fájdalma, könnye, verejtéke, és a feláldozott vérből, majd valóban egy új gyermek születik, amely örömében és nem bánatában sír fel az édesanya kebelén. Most még jegyezzük meg Jézus Krisztus szavait: „Ti szomorkodtok, de szomorúságtok örömre fordul.”

Imádkozzunk:

Szentségi lakomádban részesülve, Istenünk, megünnepeltük szent vértanúidnak a halálon szerzett győzelmét. Add, hogy amint nekik erőt adtál a kínok elviselésére, erősíts meg minket is az élet nehézségei között hitben és szeretetben. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!