2011. május 7., szombat

Húsvét második hetének szombatja


Húsvét második hetének szombatja


Magyarországi Boldog Gizella királyné apáca ünnepe


A Boldogságos Szűz Mária emlékezete


Isten megváltott népe vagytok,

Hirdessétek annak dicsőségét,

Aki a sötétségből meghívott

Csodálatos világosságába,

Alleluja.


Könyörögjünk!

Istenünk, te megváltottál és gyermekeddé fogadtál bennünket. Tekints jóságosan szeretett fiaidra, és vezess el minket, Krisztusban hívőket az igazi szabadságra és a mennyei dicsőségbe. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Ego sum, nolite timere!”
(János 6, 20b.)

„Én vagyok, ne féljetek!” Kiálltja a mi Urunk, Jézus Krisztus a kenyérszaporítás estéjén, amikor tanítványai után ment a Tiberiás tavának vízén járva. A jelenséget még az is félelmetesebbé tette a tanítványok számára, hogy igen erős, viharos szél fújt a tavon, amely jókora hullámokat korbácsolt a part irányába. Ezt a csodát, amelynek az apostolok tanúi voltak leírta Máté és Márk evangélista is könyvében. Azért csak képzeljük el ezt az evangéliumi szakaszt a valóságban. Sötét volt már, a látási viszonyok rosszak lehettek, ráadásul a szélvihar is félelmetessé tette az átkelést a tavon, amely mintegy hat kilométernyi utat jelentett. A tanítványok erőteljes evező csapásokkal haladtak, hiszen minél hamarabb szerettek volna túl lenni ezen a nem túl kellemes úton. A názáreti Mester nem velük együtt indult el, mégis a vízen járva utol érte őket mielőtt a túlpartot Kafarnaumnál elérték volna. A felajzott állapotban, görcsösen evező apostolok bizony először igen csak megijedhettek a váratlanul felbukkanó alak láttán, aki minden fizikai törvénnyel dacolva, amelyet ismertek a vízen járva gyorsabban haladt, mint ők, akik gyors evező csapásokkal versenyt futottak a hullámokkal. Bizony Testvéreim az arcukra lehetett írva minden érzelmük, minden legbelsőbb félelmük, ezért mondja nekik Jézus Krisztus: „Én vagyok, ne féljetek!” A vízen járás is előzménye az Oltáriszentség megígérésének. Jézus Krisztus ezzel a csodával akarja bemutatni tanítványainak, hogy saját teste felett is korlátlan hatalma van, nemcsak a kenyér felett. Sőt képes dacolni a bolygót uraló erőkkel és hatásokkal is, hiszen minden más belesüllyedne a viharos habokba, de ő, mintha kívül helyezné magát téren és időn, képes irányítani mindent. Ezek a tulajdonságok egyértelműen bizonyítják nem emberi származását, istenségét, hiszen csak az tud uralkodni ezek felett az erők felett, aki maga alkotta ezeket az erőket, hogy azok egy életformát működtessenek. Nyilvánvalóan annak is jelentősége van, hogy ezt a csodát nem a nagy közönség előtt hajtotta végre, mint a kenyérszaporítást, hiszen elsősorban a tanítványoknak kellett az Eucharisztia titkát megismerniük, ezért a vízen járásnak csak ők voltak a tanúi. Később az Egyház megalapításakor és a papi rend kialakításakor is gondosan ügyelt arra, hogy mindenki csak annyit tudjon a titkokból, amennyire szüksége van az adott megbízatás megfelelő elvégzéséhez. Az utóbbi napokban, hetekben, hónapokban, amikor János apostol evangéliumát olvastuk vissza-visszatérő mondat volt, amelyet most is Jézus Krisztus szájából felhangzik: „Én vagyok…” Ez a kijelentés nyilvánvalóan arra utal, hogy első ő mindenben, hogy belőle indul ki minden, és ő belé is tér vissza minden. Ő az alfa és ő az ómega. De nem magától mondja ezt sem, mert ha vissza tudunk emlékezni az ószövetségi olvasmányokra, azokban szintén gyakran hangzik fel Isten szájából: Én vagyok a Jahve. Én vagyok a ti Uratok! Ezért kell Testvéreim elfogadnunk fenntartás nélkül, hogy szavaiban és tetteiben egyaránt az isteni mindenhatóság működött, és működik a mai napig is. A másik ehhez hasonlóan visszatérő mondata, hogy: „…ne féljetek!” Mit akar vajon ezzel mondani nekünk a názáreti Mester? Talán van mitől félnünk? Kérdezhetjük jogosan. Igen! Krisztusban szeretett Testvéreim, igenis van mitől félnie az embernek földi élete során. De az a tény, hogy ki mennyire fél, az jól jelzi, hogy ki mennyire hisz. Ezt le tudjuk mérni saját magunkon, saját életünkön, családtagjaink életén, és mindenkin, akit csak ismerünk környezetünkben. Azok az emberek, akik mindentől félnek, azok hisznek legkevésbé Istenben. Hiszen csak az fél, csak az bizonytalan a sorsát illetően, aki úgy véli, hogy saját erejében bízhat. Azok az emberek, akik tudják és hiszik, hogy van az embernél nagyobb erő és hatalom, az Isten, azok nem félnek, mert tudják, hogy Isten szeretete olyan végtelen, és olyan gondoskodó, hogy egy hajunk szála sem hullhat ki anélkül, hogy ő ne tudna róla. Ezért mondja tanítványainak és utódainak sokszor Jézus Krisztus, hogy ne féljetek, mert semmi sem történhet velünk az Isten tudta, akarata nélkül. Már pedig, ha mi őszintén gyermekei vagyunk, ha rendszeresen egyesülünk az eucharisztiában egyszülött Fiával, akkor az olyan, mintha Isten gyermekei lennénk. Már pedig Testvéreim nincs olyan emberi apa, vagy anya, aki ártani akarna gyermekének, vagy ne oltalmazná azt meg mindentől. Volt egyszer egy igen bátortalan, vézna kislány, aki mindentől félt. Félt a sötétségtől, félt az árnyékoktól, félt még a hangyáktól is. Bizony, akik ismerték úgy vélték, hogy na, ebből a gyermekből sohasem lesz érett ember. A kislány rendszeresen járt templomba, rendszeresen áldozott, minden szentségben részesült, amiben egy ember részesülhet élete során. Férjhez ment, gyermeke született. Egy alkalommal egy szűk sikátorban vezetett az útja gyermekével hazafelé. Este volt már, borongós, viharos idő volt, akár csak a mai evangéliumi szakaszban. Váratlanul két kóbor kiéhezett kutya került az útjukba, amint azok a szemétben élelem után kutattak. Megpillantva őket azonnal vicsorogva feléjük rohantak. Az anya rögtön felmérte a szorult helyzetüket és pillanatok alatt döntést hozott. Gyermekét a földre fektette, ő pedig testével ráborult. A kutyák az anyát halálra marcangolták, de a gyermeknek egyetlen hajszála sem görbült meg. Jól látható Testvéreim, hogy a még a hangyától is félő kisgyermek, a keresztény élet felvállalásával, a Jézus Krisztussal való rendszeres egyesülés erejével, hogyan lett képes még életét is feláldozni gyermekéért. Ezt tette velünk Jézus Krisztus is. Életét áldozta értünk, életét áldozza értünk minden nap, hogy éljünk. Nem kell mást tennünk, mint a keresztény katolikus életet élnünk, találkoznunk kell vele rendszeresen a szentáldozásban és akkor döntéseink ilyenek lesznek, mint ezé az édesanyáé. Mert lássuk be, hogy lett volna más választása is! Ha gyermekét odaveti prédául az ebeknek, ő maga életben marad, esetleg szül egy másik gyermeket és éli tovább az emberek hétköznapi életét. Csakhogy Testvéreim az ilyen ember nem Isten gyermeke, mert a mi életünk az önfeláldozásról, a szolgálatról szól, nem arról, hogy önző módon, hogyan tudjuk mind jobban meghosszabbítani azt mások kárára. Tegnap egy olyan ünnepet ült az Egyház, amely kevésbé ismeretes a hívek és az emberek előtt. Szent János apostol evangélista második ünnepe volt. Tulajdonképpen az ő szenvedésének tiszteletére épült fel a római templom felszentelésének napja, annak emlékére, hogy Szent János apostolt 95-ben, az üldözés alatt forró olajba dobták, és mivel ez nem ártott neki, Patmos szigetére száműzték. A művészet az apostolt többnyire ifjú arccal ábrázolja, kezében serleggel, melyből egy kígyó siklik ki. A legenda szerint ugyanis egyszer egy pogány mérgezett borral telt serleget nyújtott az apostolnak azzal az ígérettel, hogy keresztény lesz, ha János azt minden baj nélkül kiissza. János megtette és ezzel legyőzte ennek a pogány léleknek pokoli kígyóját. Másik értelmezése ennek az ábrázolásnak, és a Szent János-napon szokásos boráldásnak is, az apostol szeretetének szimbolikus dicsérete. A bor jelenti a mámoros isten-szeretetet, melytől a kígyó – a gonosz – menekül. Jézus Krisztus szeretett tanítványa megtanulta az összes leckét, amelyet Mestere adott neki, és ezeket életében valóra is váltotta, mert mindig szívében dobogott a tavon elhangzó, mindent elseprő bátorítás: „Én vagyok, ne féljetek!”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, magunkhoz vettük a szent áldozat ajándékát. Alázattal kérünk, hogy növelje szeretetünket az, amit Szent Fiad az ő emlékezetére cselekednünk rendelt. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése