Húsvét harmadik hetének csütörtökje

Húsvét harmadik hetének csütörtökje

Római Szent Pongrác vértanú emléknapja

A Szentlélek emlékezete

Énekeljetek az Úrnak,

Mert fenségesek dicső tettei.

Az Úr az én erősségem és dicséretem,

Ő lett üdvösségem, alleluja.

Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, add, hogy nagy bizalommal járuljunk atyai jóságodhoz a húsvéti szent időben, amikor oly bőkezűen nyújtod kegyelmed ajándékait. Kiszabadítottál minket a tévelygés homályából, engedd, hogy egyre jobban ragaszkodjunk hitünk szent igazságaihoz. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Qui credit in me, habet vitam æternam.”

(János 6, 47b.)

„Aki hisz bennem, annak örökélete van!” Jeleneti ki, a mi Urunk, Jézus Krisztus a kafarnaumi zsinagógában, amely akkor minden bizonnyal, azon a szombaton megtelt zsúfolásig emberekkel. Természetesen nem ez az egyetlen alkalom, amikor olyan tömeg van jelen körülötte, hogy amely számára már szűkösek lesznek az emberi lehetőségek korlátai. Ahol Jézus Krisztus megjelent abban az időben, és ahol megjelent azóta is ott bizony az emberi mértékkel mért fogalmak, mértékegységek, trendek szűkösnek, egyszerűen pitiánernek tűntek, tűnnek. A mai evangéliumi szakasz is az elhíresült kafarnaumi beszédnek a része. János apostol teljes egészében úgy tűnik, hogy tolmácsolta ezt a beszédet, amely beszédben ma Jézus Krisztus rátér arra, hogy az üdvösség útja a beléje vetett hittel indul, kezdődik, de a kegyelmet ehhez sohasem magunkban keressük, ne ott kutassunk utána, mert ezt a kegyelmet a Mennyei Atya adja hozzá. Olyan ez, mint a mai világunkban az internet, láthatatlan és mégis mindenütt jelen van. Az emberek kifejlesztettek egy olyan szoftvert, amely folyamatosan figyeli a hálón keringő adathalmazokat, és ha a memóriájában feltüntetett szó felbukkan valahol, akkor azt azonnal kijelzi annak, aki ezt figyelni akarja. Igaz a mai világunkban ezt leginkább titkosszolgálatok alkalmazzák terror veszély elhárítására. A Mennyei Atya ehhez hasonlóan, de sokkal kifinomultabban, és kiterjedtebben figyeli a gyermekeinek minden rezdülését, minden szívbéli gondolatát. Amelyikünkben megfogalmazódik ez a hit mustármagnyi formája, Ő azonnal érzékeli azt és máris küldi hozzá a kegyelmet, amely növekedésnek indítja a magot, hogy az apró alig látható mustármagból, terebélyes fává növekedhessen a hitünk. Mert a hit, Testvéreim, Jézus Krisztus elfogadásával indul fejlődésnek. Őt tehát először a hiten keresztül kell befogadni lelkünkbe, hogy ott aztán megfelelő melegágya legyen ennek a magnak, azután pedig úgy kell ezt a magot táplálni, mint az élet kenyerét, a folyamatos és rendszeres szentáldozás révén. A kettő olyan szervesen és elválaszthatatlanul tartózik össze, mint a levegő és a légzés. Ahhoz, hogy valaki képes legyen elfogadni Jézus Krisztus jelenlétét a kenyér és a bor színe alatt, először hinnie kell abban, hogy neki hatalma volt ennek a szentségnek a rendelésére, továbbá, hogy meg volt benne a szeretet a világ iránt, az emberek iránt, és áldozatul adta magát érte. Csak ez az áldozat magyarázza meg hitelt érdemlően, hogy miért adja magát a világnak lelki eledelül. Nem elég elfogadnunk, hogy Jézus Krisztus élt, hanem el kell fogadnunk azt is, hogy Jézus Krisztus értünk halt meg, értünk támadt fel, miattunk ment fel a mennybe, hogy ott megdicsőüljön az Atya jobbján és eljöjjön újból ítélni élőket és holtakat, mert országának nem lesz vége. Ezért is mondja az evangéliumi szakasz elején a zsidó hallgatóságnak, hogy ő lesz az, aki feltámasztja az embereket az utolsó napon. Meg is magyarázza rögtön a kiválasztott nép fiainak, hogy ez mit is jelent, azok pedig nem értenek másból csak az ószövetségi próféták magyarázataiból: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek.” Rájuk vonatkozik Isten tanítványaira a feltámasztás mindent elseprő ítélete, parancsa. Ne vegyük ezt Krisztusban szeretett Testvéreim félvállról! Ez az ígéret, amelyet a názáreti Mester ekkora tömeg előtt kijelent olyan, amely visszavonhatatlan, és örökre szól. Ő nem olyan szónok, tanító volt, aki mondanivalóját úgy formázta meg, hogy az elnyerje a hallgatóságának tetszését, de közben üres frázis maradjon. Nem! Ő olyan próféta, Ő olyan isteni személy volt, akinek közvetlen hatalma volt a szavak és a tettek felett. Amit megmondott, az meg volt mondva. Az nem pár ezer embernek szólt, akik kétezer évvel ezelőtt csodára kiéhezve összegyűltek egy zsinagógában, hanem sok milliárd embernek szólt, örök ígéretként azoknak, akik akkor éltek, akik ma élnek, és akik ezután fognak élni. Fel is hívja hallgatóinak figyelmét arra, hogy nem szükséges az embernek Istent, az Atyát látnia, mert azt csak annak kell látnia, aki tőle való, de a kettő egy. Tehát, aki a Fiút látja, az látja az Atyát is. Aki ebben a tanításban hisz, annak mindenkoron örökké lesz. Tudnotok kell Testvéreim, hogy mivel Názáret és Kafarnaum nincsenek nagyon messze egymástól, a tömegben, amely a zsinagógában és azon kívül tolongót sokan ismerhették Jézus Krisztust még építő ácsmester korából. Olyanok is lehettek, akik együtt dolgoztak vele, vagy éppen vásároltak tőle valamit. Ezért aztán az ilyenek közül többen felkapták a fejüket Jézus Krisztus ama kijelentésére, hogy: „Én vagyok a kenyér, aki a mennyből szálltam alá, és ezt mondták: Nem Jézus ez, József fia, akinek ismerjük apját és anyját? Hogyan mondhatja most azt: A mennyből szálltam alá?”, amikor ismerjük gyermekkora óta. Ez az oktalannak tűnő kifogás menthető azok számára, akik gyerekkora óta ismerték Jézus Krisztust, és akiknek nem lehetett tudomása az angyali üdvözletről, Mária szűzi anyaságáról, Szent József Istentől kapott küldetéséről. Ezek az emberek nyilván nem voltak ott a Tíz város környéki eredet-kutatáson, amikor Jézus Krisztus arról érdeklődött tanítványaitól, hogy kinek tartják őt az emberek? Jézus Krisztus csak mosolygott a kapott válaszokon, majd megkérdezte a tanítványokat is: „és ti kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolta: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. Mivel Jézus Krisztus megdicsérte, hogy a Mennyei Atya nyilatkoztatta ki ezt egyedül Péternek, a többi apostolnak nem, miért lett volna bűn, hogy a többiek ezt nem tudják? Bűn akkor jön létre, ha az igazságot megtudja valaki, és azután tudatosan nem fogadja el. Itt ez utóbbi esetről van szó: Előbb már olvastuk a zsinagógai kérdést: „Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük? Jézus Krisztus azt felelte: Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött”. A hallgatóinak többsége már régebben is hallhatta beszédeit, láthatta csodáit, a legutóbbit előző napon a csodálatos kenyérszaporításkor. Érthető tehát, hogy Jézus Krisztus így folytatja tanítását: „Ne zúgolódjatok egymás közt. Senki sem jöhet hozzám, ha csak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza; és én feltámasztom őt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki: csak az látta az Atyát, aki Istentől való”. Ezekkel a szavakkal tehát Jézus Krisztus arra utal, hogy Ő látta, sőt látja állandóan az Atyát. Igazmondását, sőt istenségét ezzel igazolja. Akiben hit gyullad, azaz Atya kegyelmének műve. Ezt a kegyelmet erősíti meg Jézus minden eucharisztikus látogatásakor a szentáldozásban: „Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a menyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállott alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért”. Biztosan sokszor törte már mindenki a fejét azon, hogy miért is ilyen rövidre szabott a földi életünk? Hogyan lehet az, hogy egyik pillanatban nem létezünk, a másikban már tudattal bírunk, a harmadik pillanatban pedig már ki is hunyt a tudatunk és ismét eltűnünk a semmiben? Valószínűleg a pontos válaszra még senki sem jött rá, csak az, aki hisz Istenben, és az isteni élet körforgásában. Azt is tudjuk már, hogy anyag nem vész el, csak átalakul. Azt is tudjuk, hogy a halál beállta után az ember és minden élőlény, akinek a súlyát előtte mérték, veszít a súlyából. Ez a veszteség, anyagi létünk nem anyagi része, a lélek. Ha pedig ez a rész a halálkor eltávozik a testből, akkor annak valahová kerülnie is kell. Erre mondja Jézus Krisztus: Az én Atyám országában mindenkinek van hely! Vagy amit a mai evangéliumi szakaszban mond nekünk: „Aki hisz bennem, annak örökélete van.”

Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, légy irgalmas a te népedhez, és minket, akiket a mennyei misztériumokba beavattál, vezess át a régiből, az új életre. Krisztus a mi Urunk által.

Ámen!