2011. április 17., vasárnap

Virágvasárnap


Virágvasárnap


Labre Szent Benedek József zarándok


Nagyböjt negyvenedik napja


Megváltó királyunk elébe megyünk,

Méltótisztelettel Urunkhoz legyünk,

Hozsannát kiáltson néki minden hív,

Dicsérettel áldást mondjon nyelv és szív!


Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, Üdvözítőnk példát adott nekünk az alázatosságra, amikor szent akaratodból emberi testet öltött és vállalta a kereszthalált. Segíts jóságosan, hogy kínszenvedésének tanítását megértsük, és társai lehessünk feltámadásában. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Amen dico vobis, quia unus vestrum me traditurus est.”

(Máté 26, 21b.)

„Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!” Szólt a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítványaihoz azon az estén, amikor tanítványaival összegyűlt, hogy az utolsó vacsora termében megalapítsa követői számára a Szentmisét. Az apostoli igehirdetés legősibb része a szenvedéstörténet volt. Igazolta, hogy a szenvedésben a próféták jövendölése teljesedett és Isten akarata valósult meg. Tehát nem azt jelentette, hogy Isten elvetette Jézus Krisztust, mint álmessiást, ahogy a zsidók gondolták. Amellett Jézus Krisztus úgy gyakorolta az erényeket a keresztúton, hogy a róla való elmélkedés a tökéletességnek is biztos útja. Megváltásunk eseményeinek legemlékezetesebb hete előtt állunk. Sajnálatos, hogy a mai napon még sincsenek többen a templomokban, mint másik vasárnapok alkalmával. Pedig a virágvasárnapi szentmise sajátos liturgiája a körmenettel és a passióval Jézus Krisztus szenvedésének történetét idézi fel. E nappal elkezdődik a nagyhét, amely során Jézus Krisztusnak értünk vállalt szenvedéséről és életáldozatáról elmélkedünk. Talán nem teszem túl magasra a mércét, ha a pálmalevelek látványos lengetése, a barkaágakkal való integetés, a ruhák földre terítése és a lelkes hozsannázás helyett a mi Urunk szenvedésére és annak jelentőségére szeretném irányítani a figyelmet. A magam figyelmét és a kedves Testvérek, valamint az olvasók figyelmét egyaránt. Sokan felteszik a kérdést, hogy miért ilyen módon, azaz Isten Fiának szenvedése és halála révén kellett történnie a megváltásnak? A kérdés hátterében ott húzódik, hogy emberi szenvedéseink, saját szenvedésünk okát és célját keressük. Sőt, valójában a szenvedés értelmét keressük, bár sokan eleve kizárják, hogy a szenvedésnek lehet értelme. Egy alkalommal házasságra készülő jegyesek érkeztek hozzám. Egyikük gyakorolja vallását, a másik meg sincs keresztelve. Vallási ismereteikről érdeklődve szóba kerül Jézus Krisztus személye is. A kereszteletlen ember így szól: „Hallottam már róla.” A jelenlétükben örültem neki, hogy huszonöt éves korára eljutott addig, hogy „már hallott” Jézusról, de aznap estefelé, amikor magam voltam, kissé szomorúan gondolkoztam el e kijelentésen. Mesélte egy Atya egy lelkigyakorlat alkalmával. Mert más dolog hallani valamiről vagy részesedni benne. Mást jelent hallani valakiről vagy ismerni őt. Mást jelent hallani Jézus Krisztusról vagy találkozni vele. Mást jelent „szóbeszédből” vagy az ő kinyilatkoztatásából ismerni Istent. Mást jelent szépeket mondani és hallani a szenvedés értelméről és mást jelent átélni a szenvedést. Óriási különbség van aközött, hogy valaki látja mások szenvedését, és aközött, hogy ő maga szenved. S bár nagy a szakadék a kettő között, ne felejtsük, hogy a következő percben akár a másik oldalon is találhatjuk magunkat. Emberi értelmünk a döntő kérdésekben, az igazán lényeges kérdésekben, például az élet, a halál és a szenvedés kérdéseiben csődöt mond. Olyan határhoz érkezünk, amelyet nem vagyunk képesek átlépni. Tehetünk-e mást, mint hogy elfogadjuk Isten válaszát? S ha megvan bennünk a szándék az elfogadásra, vajon meghalljuk-e Isten feleletét? A szenvedés értelmét firtató kérdéseinkre Isten a kereszttel válaszol. Jézus Krisztus nem kezd el beszélni a szenvedésről, hanem vállalja a szenvedést. A kereszt a szenvedés forrása. A kereszt a szeretet forrása. És a kereszt a feltámadás forrása. Ez Isten válasza kérdéseinkre. Nem csodálkozom azon, ha még mindig vannak olyanok, akik mindent csak önmagukból kiindulva tudnak szemlélni, és továbbra is ezt ismételgetik: „De hát én miért szenvedek?” Az ilyen embereknek a következőt tudom mondani: Az egész világ megdöbbent azon, amikor Kopernikusz kijelentette, hogy nem a föld a világ közepe. Nem ők és nem az ő szenvedésük a világ közepe. Lehet, hogy megdöbbennek ezen, és talán helyénvaló is, hogy megdöbbenjenek, de nem az ő szenvedésük a világ közepe. A világmindenség középpontjában ugyanis Jézus Krisztus keresztje, az ő szenvedés és az ő halála áll. A szenvedés titkának megértéshez nem a magunk bajából kell kiindulnunk, hanem Jézus Krisztus szenvedéséből. Térdeljünk le a kereszt elé és tekintsünk fel! Az elmúlt hetek péntekjein minden alkalommal elvégeztük a keresztúti ájtatosságot, sajnálattal kellett megállapítanom, hogy egyetlen fiatal sem vett azon részt, annak ellenére, hogy péntek kora esték már nem az iskoláról, már nem a tanulásról szólnak. A fiatalok többsége, ilyenkor már a hétvégi szórakozását szervezi, és bizony, amíg hétköznap tanulmányaik nehézségei közepette gyakorta eszükbe jut Isten, vagy Egyszülött Fia, Jézus Krisztus, addig abban a pillanatban, hogy az élet nehézségeinek keresztje lekerül a vállukról, azonnal megfeledkeznek róla. És ez így zajlik hétről-hétre. De nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek is gyakran esnek ebbe a csapdába, hogy amíg életük válságát élik sokszor fogadkoznak, hogy majd ezután másként lesz, mégis amikor odakerülne a sor, rendre megfeledkeznek fogadalmukról. Sajnálom azokat az embereket, akik kimaradnak lelkileg ennek a hétnek az ünnepléséből. Sajnálom azokat az embereket és családokat, akik ezt a hetet ledegradálják pusztán a vásárlás, valamint az evés-ívás a gasztronómia polgári szintjére. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem szép dolog az ajándékozás, hogy nem kell ünnepet ülni, hogy nem kell ilyenkor a szeretteinkkel szorosabb együtt létre törekedni. Csak közben jó emberi szokás szerint éppen arról feledkezünk meg, akiről az ünnepi napok szólnak. Ismét magunkat az embert toljuk előtérbe, ismét azt akarjuk, hogy ezek a szent napok is az emberről szóljanak és nem azt, hogy meghalt értünk az Isten, hogy ezáltal nekünk örök életet adjon. Most már évek óta, idegenlégiósként, Bátaiként rendszeresen részt veszünk szereplőként a bátaszéki élő Passió előadásában. Na, ne gondoljanak itt valami nagy és fontos szerepre, hiszen csak a tömeget alkotom és próbálom beleélni magam az akkori zsidónép hangulatába, és próbálok újra és újra bocsánatot kérni az ő vétkeikért. Eleinte egyedül, de ma már a lányaimmal együtt veszek részt ezen a kosztümös drámai darabon, és most már bizton állíthatom, hogy a lányaim is sokkal jobban átélik és átérzik a húsvét misztériumát, amely addig leginkább az ajándékozásra fokuszálódott. E részvétellel egy kicsit időgépbe ülhetünk és két ezer évet visszarepülve elmondhatjuk magunkról, hogy ott voltunk az utolsó vacsorán, ott voltunk a Getszemáni kertben, ott voltunk Pilátus palotájában, majd a legfontosabbon Jézus Krisztus keresztútján. Hallottuk a korbács csattanásait, hallottuk a súlyos kereszt vonszolásának zajait, majd a Koponyák hegyén a húsba, és a keresztbe vert szögek sikoltását. De ott voltunk, amikor Arimateai József levette őt a keresztről és fájdalmas édesanyja ölébe fektette halott Fiát! De ott voltunk Mária Magdolnával az üresen álló sír csendjében is. Annál az üresen álló sírnál, amely évezredek óta először hidat jelentett élet és halál között az ember számára. Hidat és kaput egyszerre. Hidat, amelyen a kapuhoz érve az örök élet fényébe juthatunk. Eddig a napig a sír sötétje, és a halál fájdalma a reménytelenséget, az elmúlást jelentette számunkra, de ettől kezdve egy új élet reménységével és fényével töltött meg minden őszinte, hívő ember szívét. Krisztusban szeretett Testvéreim, akik ezt az utat nem tudják, vagy nem akarják végig járni, azok a halálukkor az örök sötétségbe zuhannak élettelenül. Számunkra, keresztény katolikus hívek számára azonban az örök élet fényességét és boldogságát hozza el az emberi elmúlás. Szent-Gály Kata versében így fogalmazza meg gondolatait:

AVE CRUX


Kereszt -- keresztem, Krisztus érthetetlen
titkából részem, boldog rész-titok,
vajon te tartasz most, hogy ágaidra
feszítve föld és ég közt lobbanok,
mint jel, mint láng, mint férfiszív szerelme
az ő Uráért, vagy hordozlak én,
ahogy nevemmel mindörökre élek
a szenvedés e gyötrő eszközén?

Olyan nehéz vagy -- oly kibírhatatlan --
oly észt veszejtő -- s méznél édesebb,
ha gondolom, hogy Ő, a nagy Legelső,
a kínt egy fán, hasonlón, élte meg.
Ó, boldog hívás! Boldog sorsközösség:
a vágyott
értük szentelem szavak!
Kereszt -- keresztem, Krisztus érthetetlen
titkából részem, én megáldalak!


Imádkozzunk:

Mennyei eledellel tápláltál minket, Istenünk. Könyörögve kérünk, hogy akik szent Fiad halálából már biztosan remélhetjük azt, amiben hiszünk, feltámadásának erejéből eljuthassunk oda, ahová törekszünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése