Nagykedd

Nagykedd

Ascoli Boldog Konrád bíboros szerzetes emléknapja

Az árulás emlékezete

Uram, ne szolgáltass ki engem

Azoknak, akik gyötörnek,

Mivel hamis tanúk lépnek föl ellenem,

És olyanok, akik bosszút lihegnek.

Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, segíts úgy ünnepelnünk Urunk szenvedésének szent titkát, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát. A mi Urunk, Jézus Krisztus a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Amen, amen dico vobis, quia unus ex vobis tradet me.”

(János 13, 21c.)

„Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Jelenti ki, a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsora termében tanítványainak, ezzel is bevezetve, de leginkább lezárva az eddigi időszakot, hogy isteni küldetése a végső fázisába érkezzen. Ahogyan tegnap, úgy ma és aképen holnap is Júdás apostol az evangéliumok negatív főszereplője. Valójában azonban nem is igazi szereplő, hanem csupán egy báb, amely csak a sötétség hatalmának eszköze, akiben
jól végigkövethető a gonoszság feltartozhatatlan mechanizmusa. De egyben intés és figyelmeztetés is mindannyiunknak, amely ijesztő lehetőségekre hívja fel figyelmünket. A nagyböjt végén a keresztény Egyház legnagyobb misztériumának megünneplésének előestéjén vagyunk. Nagy és szent hétnek nevezik azon nagy és szent titkok miatt, amelyeket megünnepel; de szentnek a komoly és jámbor életmód miatt is, amely ebbe az időszakba való. Csendes hétnek is nevezik, mert benne hangos ünnepek nincsenek megengedve, hanem igenis a léleknek csendes magábavonulása és legalább a három utolsó napon az ügyes-bajos dolgok lehető szüneteltetése. Az első keresztény császárok megtiltották ezeken a napokon a bírósági tárgyalásokat, közmunkákat és szórakozásokat. A középkorban az egész héten szombati nyugalom volt. Nagycsütörtöktől kezdve a zsidóknak nem volt szabad többé a keresztények között megjelenniük. Németül „Karwoche”-nak, azaz gyászhétnek nevezik. Eredetileg csak a péntek, a hét legnagyobb gyásznapja viselte ezt a nevet, de lassanként, a régi liturgia szellemét elfeledve, az egész hétre átruházták ezt a nevet. A mai evangéliumi szakasz alapján nagycsütörtökre ugrunk előre az időben. Az utolsó vacsorán, az árulás vezeti be Jézus Krisztus kínszenvedését, és egyben azt a dicsőséget is, amelyet az Atya készített számára. Jézus Krisztus dicsősége magának az Atyának megdicsőítése lesz és egyben az emberek üdvössége. A kínszenvedés mindig úgy áll előttünk, mint Krisztus felmagasztalásához és az emberek üdvösségéhez vezető út. Isten szemében olyannyira értékes az Ő szolgája, hogy a nemzetek világosságává teszi Őt. Jézus Krisztus ez a szolga. Ő a nemzetek világossága. A mi életünknek sincs más világossága. Tudjuk-e így értékelni Jézus Krisztust, a názáreti Mestert? Júdás és Péter szeme elhomályosult, egyikük elárulta, másikuk megtagadta az Isten szolgáját abban a pillanatban, amikor az a legfontosabb lett volna a világ és az emberiség számára. Mégis igen érdekes, hogy éppen ő a Mester az, aki szinte mintegy parancsot, mintegy lökést ad az eseményeknek azzal, hogy felszólítja Júdás apostolt tervének végrehajtására. Azon már nem lepődhetünk meg annyira Krisztusban szeretett Testvéreim, hogy az árulást éppen Jézus Krisztusnak egyik közvetlen munkatársa, tanítványa hajtja végre. Nyilvánvaló számunkra, hogy ismeretlen személy nem is lett volna képes e cselekedetre, mert abban a helyzetben, hogy ezt sikeresen végrehajthassa, ahhoz a legbelsőbb körhöz kellett tartóznia. Személyes életünkből is pontosan tudjuk, hogy mindig, azaz árulás fáj a legjobban, amit szeretteink, amit családtagjaink, vagy éppen barátaink követnek el ellenünk. Továbbá az is fontos, hogy az árulást Jézus Krisztushoz közel álló személy tegye meg, egy tanítványa, mert ezzel válik még súlyosabbá az esemény. Tehát itt nem csak az esemény megtörténésének van jelentősége, hanem az elkövető személyének is olyannak kellett lennie, aki a többi tanítvánnyal együtt Jézus Krisztussal élt és mesterének tekintete őt. Júdás apostol cselekedetét talán még a legnagyobb jóindulattal nézve sem értékelhetjük úgy, hogy csupán pillanatnyi zavarodottságból fakad. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy egy ilyen döntés megszülessen és érlelődjön benne, s aztán eljusson magához a végkifejletthez, az áruló tetthez. Emlékezzünk rá, hogy már pár napja Betániában is konfrontációba került Mesterével. Tudnunk kell Testvéreim azt is, hogy a bűn ugyanis nem egy pillanat rossz döntése, hanem a szív rosszindulatának folyamatos növekedése. Természetes az is, hogy az apostolok kíváncsiak az áruló kilétére, de ők még mindig csupán azért, hogy ezt megtudva megakadályozzák annak tettét. Jézus Krisztus látja ezt a szándékot a szívükben, ezért biztatja mihamarabbi cselekvésre az árulót, nehogy bárki is meggátolja abban, hogy bűnétől visszatartsa, ezzel a Megváltás eseményének láncolatát megakassza. Éppen emiatt Jézus Krisztus annak távoztával nem tragédiaként, nem kataklizmaként éli meg az események felgyorsulását, hanem dicsőségként, hiszen egész eddigi élete ezekért a napokért, ezekért az órákért és percekért valósult meg. Jézus Krisztusnak minden szava és minden tette, amit mondott, vagy cselekedett élete során kinyilatkoztatás volt, és nem fecsegés, nem haszontalan tevékenység. Minden ami vele kapcsolatban történt egyetlen irányba mutatott még pedig a kereszthalál irányába. Ezekben a napokban a szentírási szakaszokat olvasva világosan fény derül minden titkára. Megmutatja nekünk földi embereknek, minden generációnak egyaránt, hogy ismeri a jövőt, tehát, ami következik azt önként vállalja. Ezután határozottan kifejezi, hogy a Megváltás monumentális műve egészen és egyes-egyedül az ő személyes tette. Láthatjuk az eseményeket egymás mellé rakva: népe ellene fordul, egyik tanítványa elárulja, a másik megtagadja, a többiek pedig elszélednek félelmükben. Mint a jövőt pontosan, kristálytisztán látó Messiás ezekből még sem azt a következtetést vonja le, hogy küldetése kudarc, hanem ellenkezőleg, az apostolok viselkedését teljesen természetes emberi reakcióként kezeli, gyengeségként magyarázza, de Júdásét rosszakarattal, ami sajnos éppen úgy velejárója és szerves része az emberi viselkedésnek, mint az előző. Ezért ő maga szólítja fel őt távozásra: hajtsa csak végre azt amit eltervezett. Mint minden ember számára neki is megadatott minden mennyei kegyelem, de épp úgy, mint az emberek egy része visszaél vele. A Messiás nem siránkozik, nem sopánkodik, hanem tudja, hogy tennie kell, amit a Mennyei Atya kirótt a számára. Jézus Krisztus egyedül indul az engesztelő áldozatba, mert oda egyedül kell, és elsőnek lépnie. Ezt az utat neki kell kitörnie, neki kell kijelölnie az emberiség számára: Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Ő az egyetlen közvetítő Isten és ember között, de megnyit egy olyan kaput, amelyen aztán oda-vissza áramolhatnak a kegyelmek és az imák. „De később követni fogsz.” Állapítja meg az értetlenkedő Péternek, aki fogadkozásával, átgondolatlan tanúskodásával, mintegy nagyképűséggel igyekszik magát többre becsülni, mint ami valójában. A názáreti Mester, a mi Urunk, Jézus Krisztus szinte kineveti vezető apostolát: „Életedet adod értem?” Testvéreim, mi magunk hányszor, de hányszor tettünk már ehhez hasonlót, és amikor valóban meg kellett volna tenni, amit fellengzősen állítottunk szégyenteljesen felsültünk és eloldalogtunk. A kakas azon a hajnalon nem csak Péter apostolnak kukorékol, hanem jelez az egész emberiség számára, hogy hátrébb az agarakkal. Csakhogy velünk szemben Péter apostol, az első szent pápa tanul saját hibájából, és bizony sokszor felhangzik a kakasszó emlékezetében, amíg végül ő maga is életét áldozza szeretett Mesteréért. Bizony Testvéreim mi közülünk is lehet bármikor kakasszótól felébredő Péter apostol, de lehet közülünk bárki azaz egy, aki elárulja őt.

Imádkozzunk:

Üdvösségszerző ajándékoddal tápláltál minket, Istenünk. Kérjük irgalmadat, tegyen bennünket az örök élet részesévé ez a szentség, amellyel rendelésed szerint a földi életben táplálkozunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!