Nagycsütörtök

Nagycsütörtök

Canterbury Szent Anzelm püspök emléknapja

Az Oltáriszentség alapításának emlékezete

Leszaggatják testedről a köntöst,

Minden sebből új vérpatak öntőz,

Láztól égő sebeid szent vére,

Legyen gyarló lelkünk üdvössége.

Könyörögjünk!

Istenünk, annak a szent vacsorának megünneplésére jöttünk össze, amelyen egyszülött Fiad új és örökre szóló áldozatát és szeretetlakomáját halála előtt az egyházra bízta. Kérünk, segíts, hogy ebből a nagy misztériumból a szeretet és az élet teljességét meríthessük. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Exemplum enim dedi vobis, ut quemadmodum ego feci vobis, ita et vos faciatis.”

(János 13, 15.)

„Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Mondta befejezésül a mi Urunk, Jézus Krisztus, miután megmosta mind a tizenegy tanítványának lábát. Ahogyan az elmúlt napokban, így ma is az utolsó vacsora termében vagyunk. Az Egyház már túl van mindenhol a világon az olajszentelési szentmisén, amelyet mindenütt a püspök a saját egyházmegyéjének papságával közösen végez el. De nagycsütörtökkel kezdődik az Újszövetség legszentebb pászkaünnepe is, az olaj és a krizma megszentelésével minden készen áll arra, hogy az utolsó vacsorán az esti szentmisében a papság újból megalapítsa és megerősítse az Egyházat. A mai nap liturgiája úgy mutatja nekünk Jézus Krisztust, mint főpapot, ahogy odaadó szeretetét az utolsó vacsora termében és az Olajfák hegyén hősies nagysággal s egyben bensőséges szelídséggel, sőt megragadó szépséggel kinyilvánította. Ma a legfölségesebb Oltáriszentség alkotja a liturgikus imádságok, és cselekmények lényeges tartalmát mindazzal együtt, ami a Sion hegyén tartott kegyelmekben gazdag, utolsó vacsorán ehhez kapcsolódott. Úgymint, az Úrnak nagy alázatossága a lábmosásnál; annak az áldozatnak előzetes, vérontásnélküli bemutatása, amelyhez az Úr magát a következő nap szörnyű kínok között, mint áldozati Bárány önként odaadja és ezzel az Újszövetség titokzatos áldozati és szeretetlakomájának megalapítása; Jézusnak az Olajfák hegyére való vonulása; a Getszemáni-kertben átszenvedett órái és ellenségeinek hatalmába való önkéntes kiszolgáltatása. Nincs még egy olyan nap az évben, mint a mai. Jézus Krisztus ma elrendezi minden földi dolgát, elrendezi követőinek jövőjét, elrendezi, hogy a Megváltás gigantikus műve, úgy történjen meg, ahogyan azt a Mennyei Atya akarta. Szent János evangélista az utolsó vacsorát csak arról az oldaláról jellemzi, hogy ott Jézus Krisztus különlegesen kifejezte szeretetét övéi iránt. A vacsora menetét az apostol nem írja le, pedig ő ott ül közvetlenül a názáreti Mester mellett. De nemcsak, hogy a vacsora menetét nem írja le, még csak az Oltáriszentség megalapításáról sem beszél a többi evangélistával ellenben. Viszont egyedül csak ő említi a lábmosás szertartását, amellyel Jézus Krisztus, mint házigazda az ünnepi lakoma alatt tanítványait különlegesen megtisztelte. Azért nem a vacsora elején tette ezt meg, mert akkor még az áruló iskaróti Júdás is köztük volt, ellenben, amikor rámutatott Jézus Krisztus az áruló kilétére az kiosont a teremből és egyenesen a zsidó nép vezetőihez rohant, hogy tettét végrehajtsa. Ekkor érkezett el az óra és a perc, amikor felső ruházatát levette, derekára vászonkendőt kötött és mosdótállal a kezében térden egyik tanítványától a másikig csúszott, hogy megmossa azoknak a lábát. A tanítványok természetesen egyáltalán nem értik, hogy mit tesz a szeretett Mester, és miért csúszkál előttük, lábukat megmosva. Szóvá cselekedetét egyik sem meri tenni, kivéve Péter apostolt, aki ekkor már egyértelműen a tanítványok vezetője volt. Ellenáll, szinte a végsőkig, de aztán Jézus Krisztus elsepri ellenkezését és megvilágosítja elméjét. Azt akarta ezzel, hogy példája nyomán a szeretett tettei megmaradjanak az Egyházban, és hogy az Oltáriszentség ünneplése az ő szeretetének emléke legyen. Testvéreim az újszövetségi szentírásban több alkalommal olvasunk arról, hogy Jézus Krisztus étkezéseken vesz részt. Lehet ez ünnepi lakoma vagy egyszerű, hétköznapi étkezés. Gondoljunk csak a kánai menyegző elbeszélésére, amikor a mi Urunk édesanyjával és tanítványaival együtt részt vett a fiatal házaspár lakodalmi összejövetelén. Más alkalmakkor például vámosok hívták meg őt házukba. Jézus Krisztus elfogadta a meghívásokat, még akkor is, ha a vallási vezetők többször kifogásolják, hogy bűnösök házába tér be étkezni, ami egy zsidó ember számára nem volt megengedett. Ezekben az esetekben Jézus Krisztus mindig vendég. Meghívják őt és ő elfogadja a meghívást. Ugyanakkor Jézus több alkalommal mond példabeszédet, amelyekben étkezésről, sőt igazi lakomáról van szó. Ezek az elbeszélések tulajdonképpen arról szólnak, hogy Isten a vendéglátó, aki meghívja az embereket egy örömteli együttlétre, egy közös étkezésre. Feltűnő, hogy az emberek sokszor visszautasítják Isten meghívását. Mindenféle kifogást keresnek, csak hogy ne kelljen elmenniük. Nem komoly akadályokról vagy legyőzhetetlen nehézségekről van szó, hanem arról, hogy ürügyet keresnek a távolmaradásra. Jól ismert példája ennek a királyi menyegzőről szóló történet. Biztosan emlékszünk arra a történetre amikor a király elküldi szolgáit, hogy meghívjon sokakat a lakomára. De a meghívottak különféle kifogásokkal állnak elő és visszautasítják a meghívást, visszautasítva ezzel az együttlétet és az örömben való osztozást. Munkájukra, elfoglaltságukra, sok-sok tennivalójukra hivatkoznak és visszautasítják a szeretetteljes hívást. Krisztusban szeretett Testvéreim! Ma ebben az úgynevezett modern korban ugyanez történik. Erre a csodálatos nagycsütörtöki eseményre, amely különlegesebbnél-különlegesebb liturgikus részekben nyilvánul meg, ma itt a bátai Egyházközségben húszan kívántak részt venni a mi Urunk, Jézus Krisztus vacsorájában. Azon a napon, amikor az egyházi szokás szerint az áldozás kétszín alatt, közvetlenül nyelvre történik. Nem sok ilyen különleges alkalom van az egyházi évben, az emberek, de sajnos még maguk a hívek is elmulasztják ezt a közös vacsorát, és Júdás apostol példájára elkerülik a közös kenyértörést, a közös áldozatbemutatást. Pedig az étkezésekkel kapcsolatban említsük még meg Jézus Krisztus csodáit, azaz a csodálatos kenyérszaporításokat. Mind a négy evangéliumban olvashatunk arról, hogy a Galileai-tó partján Jézus mindössze öt kenyérrel és két hallal több ezer embert lakatott jól. Emellett Máté és Márk evangéliumában egy másik, hasonló esetről is olvashatunk, amikor Jézus hét kenyérrel és néhány hallal táplálja az embereket. Érdekes, hogy ezekben az esetekben az emberek elfogadják a táplálékot, ugyanúgy, mint később, amikor a feltámadt Jézus jelenik meg az apostoloknak és látja őket vendégül, gondolok itt az emmauszi tanítványok történetére, vagy amikor Jézus Krisztus hallal látja vendégül az apostolokat. A csodálatos kenyérszaporítás eseménye előrevetíti az Oltáriszentség alapítását, azaz Jézus Krisztus utolsó vacsoráját, amelyet ma, Nagycsütörtökön ünneplünk. Itt is megcsodálhatjuk az emberek felé irányuló, gondoskodó isteni szeretetet. Jézus Krisztus kenyeret ad az apostoloknak, amely az ő teste. Ez ismétlődik meg minden szentmisében. Isten kenyeret, egészen különleges kenyeret, Élő Kenyeret ad az embereknek és ez a kenyér valójában Jézus Krisztus Teste. Isten meghív minket egy lakomára, egy közös étkezésre, amely során vele találkozhatunk és megízlelhetjük az általa adott csodálatos kenyeret. De elfogadjuk-e ezt a meghívást? Táplálkozunk-e az Élő Kenyérrel, Jézus Krisztus Testével? Tudom Testvéreim, hogy nem kis hit kell ahhoz, hogy valaki a kenyérben meglássa az Úr testét, hogy nem kis hit kell ahhoz, hogy valaki a borban meglássa az Úr vérét. De ha ez a hit nincs meg bennünk, akkor semmink vagyunk és semmik leszünk. Csakis egyedül ez a vacsora ad életet belénk, csakis egyedül ez a vacsora ad értelmet életünknek, csakis ez a vacsora ad olyan erőt a lelkünknek, amely képes úrrá lenni a halálon. Ahogyan a jézusi példabeszédekben szereplő meghívottak nem fogadták el a meghívást, ugyanúgy manapság is sok ember visszautasítja Isten hívását a szentmisére. Kifogásokat keresnek és találnak, mert nem akarnak együtt élni Istennel. Egyesek megsértődnek azon, hogy az Egyház ajánlja, hetente egyszer kötelezővé teszi a szentmisén való részvételt. Mások tagadják, hogy szükségük volna rá. Ismét mások rendkívüli nehézségekre hivatkoznak. A szentmise nagyon egyszerűen együttlét, egyesülés Istennel. Ne zárjuk ki magunkat az együttlét öröméből! Ne utasítsuk vissza Isten meghívását! A nagylelkű és bőkezű Isten önmagát adja nekünk. Egy igen kedves költöm Dsida Jenő a mai napról a következő verset írta:

Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Vajon megértettétek-e Testvéreim, hogy mit tett veletek a názáreti Mester, Jézus Krisztus ezen az első szent napon? Vajon megértettétek-e azt, hogy csak vele, csak rajta át vezet az út? Hogy az a hívő ember, aki a szentáldozásban egyesül vele, annak a hívő embernek egyesülnie kell vele a keresztút holnapi borzalmaiban is! Csak akkor, csak így vezet az út a feltámadás és a Megváltás útjára. Mert ő ezt tette meg ezen a három szent napon, ezért mossa meg minden csütörtökön a lábunkat, ezért alapítja meg újra és újra az Oltáriszentséget, ezért mondja nekünk: „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Virrasszuk át Testvéreim ezt az éjszakát, ne úgy, mint a versben hallott apostolok, hanem úgy, mint ő maga, vérrel verejtékezve. Találkozzunk holnap a Via Dolorosán, és fogjuk meg keresztünket, és menjünk fel vele a Golgota hegyére, amely nekünk a Kálvária hegye. Majd este csatlakozzunk Mária Magdolnához és üljünk le a Szentsírral szemben és őrizzük együtt, hogy reggel elsőként lássuk meg az üres sírt, és őt keresve, hozzánk szólhasson elsőként az emmauszi úton: „Ó, ti oktalanok, ti késedelmes szívűek!”

Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk, hogy amint most az utolsó vacsora táplálékával megerősítesz minket, tégy egykor szent Fiad örök lakomájának részesévé. Krisztus, a mi Urunk által.”

Ámen!