Nagyböjt ötödik vasárnapja

Nagyböjt ötödik vasárnapja

Bolognai Boldog Márk szerzetes emléknapja

Nagyböjt harmincharmadik napja

Szolgáltass nekem igazságot, Istenem,

Az istentelen néppel szemben védd ügyemet,

Ments meg a gonosz és álnok emberektől,

Mert te vagy az én megmentő Istenem.

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, segíts minket, hogy életünkben az a fáradhatatlan szeretet vezessen, amellyel Krisztus szerette a világot, és halálra adta értünk magát. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Ego sum resurrectio et vita.”

(János 11, 25b.)

„Én vagyok a feltámadás és az élet.” Mondja a mi Urunk, Jézus Krisztus Mártának, amikor tanítványaival megérkezik látszólag késve Betániába, és Márta sírva, teli fájdalommal eléje jön, hogy szemére hányja neki, hogy nem jött időben segíteni Lázárnak, a barátjának, akit meggyógyíthatott volna. A mai napon a Szent Péter bazilikában főpapunk bevonul a szentélybe. Az ember szemében keserű az a szenvedés, amit az áldozati oltáron el kell majd szenvednie, de Isten gondolata szerint dicső szenvedés. Míg a középkor, melynek szelleme inkább a zsolozsmában nyilatkozik meg, a „passio amara”-ról elmélkedik, addig a keresztény ókor,és a szentmise ennek az alkotása a „passio gloriosa”-t látja és magasztalja. Csak a szentleckét kell végigelmélkednünk, hogy azután a liturgia fényében lássuk meg Krisztus szenvedését és mondhassuk: ez valóban boldogságot szerző „passio beata” volt. Tehát míg egyébként együtt érezve részvéttel enyhítjük a „fájdalmak férfijá”-nak szenvedéseit, a szentmisében vegyük körül a kereszt trónján uralkodó királyunkat és kövessük hívását, hogy vegyünk részt papságában és áldozatában, adjuk oda a szent misztériumban vele együtt életünket az Atyának. A mai nap Testvéreim kicsit olyan, mint egy temetési nap, amikor egy közeli hozzátartozónkat búcsúztatjuk. A kereszteket fekete lepel takarja, a zsoltár, amely felhangzik a szentmisében, azaz a zsoltár, amelyeket temetések alkalmával szoktunk énekelni. Csak annyiban különbözik a mai nap azoktól, hogy ma nem egy konkrét ismerősünket gyászoljuk, hanem Lázáron keresztül sokkal inkább önmagunkat. Ma Lázárral együtt mi is meghalunk, meghalunk azért, hogy Jézus Krisztus odajöjjön a sírunkhoz és barátjának, testvérének nyilvánítson minket, hogy szeméből könny csorduljon ki értünk. Odajön lelkünk kapujához, amelynek innenső oldala még sötétségben van, de odaát a másik oldalon már az örök élet fényei ragyognak. Szent János apostol evangéliuma szerint az Ige azért lett emberré, hogy életet és világosságot hozzon. A világosság volt a témája az előző vasárnapi evangéliumnak is. A mai részletben pedig Jézus Krisztus úgy áll előttünk, mint a feltámadás és az élet, a halál legyőzője. De más hitbeli kérdések is felmerülnek ugyanakkor bennünk is ezeket a sorokat olvasva, vagy hallgatva. Jézus Krisztus vajon miért nem felel azonnal Lázár betegségének hírére? Miért engedi vajon, hogy a baj úgy elhatalmasodjon, hogy majd Isten annál jobban megdicsőüljön? Amikor jelen van, amikor megérkezik még a barátaitól is először hitet követel. De egyben azt is megmutatja, hogy együtt tud érezni emberi fájdalmainkkal. Sőt megengedi a megpróbáltatást, mert az erényeket csak nehézségek között lehet felfedezni magunkban, és csak miután felfedeztük azt követően leszünk képesek azt életünkben gyakorolni. Élek. Már több mint négy évtizedet éltem. Akiket ismerek, akik életemhez tartoznak, már sokan vannak odaát, talán többen, mint itt. Tudom, hogy van halál, már csak abból is, hogy több ezer ember földi része fölött végeztem el a katolikus temetési szertartást mondhatja minden pap, aki egyházközségben élve részese annak életének, és halálának is. Lehet, hogy különös, de lelkileg éppúgy hozzám tartoznak, akiket ismertem, de már odaát vannak, mint akik még testben élnek. Akik még testben élnek, azok sem csak jelen fizikai és lelki mivoltukban vannak jelen számomra, hanem múltjukkal együtt. Mi is az élet, mely megjelenik bennem? Hogyan szemléljem? Saját életem folyamat, és mégsem egység. Más vagyok egykori gyermeki, ifjúkori énem szerint, mint aki ma vagyok. Más voltam egy hete, mint aki ma vagyok. Tudatomban van egyfajta folyamat „énem”-ről, de ez csak a folyamat tudata, és nem egy változatlan „én” tudata. Fejezheti be minden pap az erről folytatott elmélkedést.

Sokan foglalkoztak már ezekkel és hasonló gondolatokkal. Erre vall, hogy sokan átélték a föltámadt Lázárral történteket lélekben. Ezek közé tartozik Juhász Gyula. Igaz, szép és gondolatébresztő, amit ír. Idézem:

„Ó mily csodákra bukkanok ma,
Ujjam tapint, ajkam beszél,
Mily szédítő sorsomnak sodra
Az élet ó be nagy, be mély!
Világtenger színén hajósok
Vagyunk mi, boldog emberek,
Miénk a holnap, mit a sors hoz,
Mindennap új remény dereng!

Csodák előtt ti vakon álltok,
Nem ráz meg boldog félelem,
Hogy láttok, éltek egy világot,
Mely újra pirkad most nekem!
Ittas szemekkel nézzetek föl
S csókoljátok meg a rögöt!
Íme: ez itt csak földi börtön
S az élet végtelen, örök!”

(Juhász Gyula: Lázár föltámadása)

„Uram, bocsásd meg, hogyha vétkezem,
De ez az élet nem kell már nekem.

Elhagytam egyszer és jó volt igen
Aludni sírom áldott méhiben.

Hallgattam, hogy a fű nő zajtalan,
Ó, a síroknak mély nyugalma van.

Már vártam, hogy virág meg rög leszek,
Mikor e zajba visszavitt kezed.

Úgy bánt e fény az örök fény után
S az ember, aki bámul rám bután.

A sok kiáltó és sok törtető,
Ki mind hiszi, hogy úr és isten ő.

A férgek lenn mind csöndesek nagyon,
Pedig övék ott ország, hatalom.

Engedd, hogy szépen visszatérjek én
S tovább pihenjek békém éjjelén.

Ki áment mondott, az mit kezdjen itt,
Uram, bocsáss meg, engedj el megint!”

(Juhász Gyula: A föltámadt Lázár)

Az élet, mely bennem zajlik, végtelen, az örökkévaló élet földi keretek között. Hol kezdődik ez az örökkévaló élet? Látom, tudom, vallom, hogy nem a születésemmel, nem a fogantatásommal, hanem Istenben van elrejtve kezdettől, és Istenben lesz elrejtve vagy nyilvánvaló mindörökké. Nekem ez a hit elég, és boldoggá tesz, békét ad szívemnek. Nem tudom, nem is kell dogmával igazolni.

Moody, aki sokat foglalkozott az élet és halál kérdéseivel, és több könyvben megírta tapasztalatait, gondolatait, A fényen túl című könyvében megállapítja:
„Ma semmivel sem vagyunk közelebb az élet utáni élet alapvető kérdésének megválaszolásához, mint voltunk ezredévekkel ezelőtt.”

Akik a klinikai halál állapotából visszatérnek, nem kivétel nélkül, de sokan azonos vagy hasonló élményekről számolnak be. Ezekből az élménybeszámolókból következtetve ezt állítja: „Ezt a világot dicsfényben tündöklő, elhunyt hozzátartozók lakják, és egy Felsőbb Lény kormányozza, aki az újonnan érkezettet végigvezeti élete történetének áttekintésén, mielőtt a további földi életre visszaküldené. Visszatérésük után ezek a „meghalt” emberek már sohasem ugyanazok, akik voltak. Az életet a maga teljességében ragadják meg, és kifejezésre juttatják azon hitüket, hogy a szeretet és a tudás a legfontosabb mindenek fölött, mivel csak ezek azok, amiket magunkkal vihetünk.”

Úgy gondolom, arra gondol, amikor azt írja: „magunkkal vihetünk”, hogy amit örökre sajátunknak tudhatunk. A sajátunk itt azt jelenti, hogy az örökkévalóságban ez az Istenben feloldottan megmaradó személyiségem tudata.

Krisztusban szeretett Testvéreim! Egykori hittanos tanítványom, akit nevezzünk Eszternek, annak érdekében, hogy valódi neve és személye ne kerüljön nyilvánosságra, mesélte el nekem élményét. Nemrégiben meglátogatta a kórházban súlyosan beteg nagypapáját. Az idős ember állapota láttán az orvosok egyértelműen kijelentették, hogy halála néhány napon belül várható. Nem szomorúságot akartak ezzel okozni a családtagoknak, hanem lehetőséget szerettek volna adni, hogy mindenki időben el tudjon köszönni az életből távozni készülő kilencvenesztendős embertől. Eszter is búcsúzni ment a kórházba egy késő délután, munka után. A kopott ajtók, a falakról málló vakolat, a félhomályos folyosók és kórtermek mind-mind az elmúlást sugallták. A nyomasztó környezettől feltűnően elütött az ágynemű tisztasága, amelyről az jutott eszébe, hogy bizonyára ilyen tisztaság várja nagyapját a túlvilágon, a mennyben. Az ágy mellé ülve Eszter hosszasan időzött, alig beszéltek közben egymással, inkább hallgattak. Mindketten érezték, hogy a földön ez az utolsó találkozásuk. Elbúcsúzván a fiatal lány még egyszer, utoljára visszatekintett, hogy búcsút intsen, s ekkor vette észre a betegágy fölötti képet, egy régi festmény másolatát, amelyet talán évtizedekkel korábban, még abban az időben, amikor szerzetes nővérek ápolták a betegeket a kórházban, tehette valaki a falra. A kép Lázár feltámasztását ábrázolta. Vigasztaló volt számára ebben a pillanatban észrevenni és később felidézni ezt a képet, amelyet az évek során talán sokan észre sem vettek, de amely bizonyára számos haldoklónak és családtagnak nyújthatott reményt a feltámadásra.

A mai vasárnap evangéliuma Lázár feltámasztásáról szól, de valójában szól a mi magunk halál utáni életéről is. Betániába érve értesül a szomorú hírről, hogy Lázár meghalt. Jézus Krisztus beszélgetni kezd az elhunyt testvérével, Mártával. Mintha kissé elbeszélnének egymás mellett, s nem értenék egymás szavait, és egészen mást gondolnának a feltámadásról. Márta a múltról beszél, Jézus pedig a jövőről. A beszélgetés elárulja számunkra, hogy az embernek mindig van olyan elképzelése, amelyet jónak tart, sőt jobbnak, mint Isten akaratát. Erről árulkodik Márta kijelentése: „Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!” (Jn 11,21). Egészen másban bízott, mint amit Jézus tenni fog. Márta a saját emberi világába hívta előzetesen Jézus Krisztust, Jézus Krisztus viszont őt akarja hívni az isteni kegyelem világába. Sok esetben mi is pontosan így gondolkozunk és viselkedünk. Ahhoz kérjük Isten hatalmát, hogy a mi akaratunk, a mi elképzelésünk valósuljon meg. Isten viszont az ellenkezőjét szeretné, meghív minket, hogy az ő akarata szerint éljünk, s engedjük, hogy ő vezesse életünket. Ha továbbra is és a végletekig ragaszkodunk a magunk akaratához, sosem jutunk előbbre. Át kellene lépnünk Isten világába, s engednünk kellene, hogy ő irányítsa a történéseket. Az ő terve szerint jöjjön létre az élet és történjen a halál. Az ő akarata szerint érjen minket a szenvedés, és tőle várjuk a gyógyulást.

Lázár feltámasztásának története vigasztalja meg a haldoklókat, de vigasztalja meg az élőket is, sőt legyen reménye, és biztos kapaszkodója minden megholtnak, hogy végig tudjon menni azon az ösvényen, amely az örök élet kapujához vezet, amelyet a názáreti Mester nyit ki nekünk! Bennünk keresztény katolikus hívekben pedig erősítse meg a feltámadásban való hitet és az örök élet reményét!

Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk, add, hogy mindig élő tagjai maradjunk Szent Fiadnak, akinek testét és vérét magunkhoz vettük. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!