Nagyböjt második hetének szombatja

Nagyböjt második hetének szombatja

Billerbecki Szent Liudger missziós püspök emléknapja

Nagyböjt tizennyolcadik napja

Irgalmas és kegyelmes az Úr,

Hosszan tűrő és nagy irgalmú.

Jóságos az Úr mindenkihez,

Irgalmasságát minden alkotása élvezi.

Könyörögjünk!

Istenünk, te már ezen a földön mennyei javakban részesítesz minket, amikor szentségeiddel belekapcsolsz mennyei életedbe. Kérünk, kormányozz minket földi utjainkon, és vezess el örök világosságodra. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Jam non sum dignus vocari filius tuus.”

(Lukács 15, 21c.)

„Arra már nem vagyok méltó, hogy Fiadnak nevezz.” Mondja a megtért, és hazatérő fiú az apjának. Kijelentésében olyan alázat, olyan végtelen szeretett és bizalom van, amely egyedül csak azokban az emberekben lelhető fel, akik életükben legalább egyszer letértek a helyes útról, de bukásukat nem úgy élték meg, mint sokan, hanem úgy, mint Jézus Krisztus keresztútján, ahol is háromszor esik a földre, és háromszor kell fel, hogy ismét tovább induljon. Tanításaiban mindig azt hirdette, hogy nem az elesés az igazi bűn, hanem az, ha valaki ott marad a földön, és nem indul tovább, hogy újra kezdje az életét. A mai evangélium megvallom nektek őszintén, hogy a legkedvesebb perikópia mindközül. Nem is tagadom, hogy azért, mert a történet főhősében a tékozló fiúban magamra ismertem az evangélium sorait olvasva. Természetesen a példabeszéd ezúttal is jelképes. Jelképes azért, mert Jézus Krisztus kétezer évvel ezelőtti környezete, a kiválasztott zsidó nép igen nehezen értette meg, az isteni irgalmasságot, amelyről Jézus Krisztus tanításaiban beszélt. Bárcsak azt mondhatnám nektek, hogy a ma élő modern emberek megértik ezeket a szavakat, ezt a tanítást. Sajnos nem így van, sőt nagyon sok olyan keresztény katolikus ember él a környezetünkben, akik megkapták az egyházi szentségek legtöbbjét életük során, mégis amikor a tékozló fiú közismert történetét hallgatják nem is sejtik, hogy itt nem is gyermek és apja hétköznapi történetéről van szó, hanem sokkal többről az ember, mint gyermek, az Atya, mint Isten szerepeinek behelyettesítéséről. Mi már pontosan tudjuk, hogy Istennek minden tulajdonsága nehezen felfogható misztérium, de azért jött Jézus Krisztus, Egyszülött Fia emberként közénk, hogy hidat verjen a felfoghatatlan és a felfogható közé. Ebben a misztériumban egyszerre benne van, egyszerre helyett foglal ott az igazságosság és a könyörület, a tisztító szigor és vele párhuzamosan a végtelen nagylelkűség. A tékozló fiú példabeszéde sokkal több, mint egy egyszerű történet, sokkal több, mint egy jelképes tanítás, ez maga az emberi élet. Jelképezi egyben a kiválasztott zsidó nép útját, de a vele ellentétes, de egyben párhuzamos pogány világ útját is. Alkalmazható egyben hétköznapjainkra is, családjaink mindennapi életére, az egyes emberekre is. Tudnunk kell Testvéreim ebben a nagyböjti időben, hogy a földi vágyak követése mindig megreked egy zsákutcában, mindig egy úgy nevezett feketelyukban végződik. Nem szabad azonban azt sem elfelejtenünk, hogy a vágytalanság, hogy a szolgalelkűség ugyanilyen zsákutca, ugyanilyen önmagában elhaló szemfényvesztés. Az örök és végtelen jövő csakis az Atya házában van biztosítva, de ott csak abban az esetben, és csak azok számára, akik oda a szükséges alázattal és engedelmességgel lépnek be. Ahogy az evangéliumi szakasz elején olvashattuk azokban a napokban nagyon sok vámos és bűnös hallgatta Jézus Krisztus tanítását. De ahogy máskor is, ezúttal is legalább annyi írástudó és farizeus leste Jézus Krisztus minden szavát, no ha ők éppen ellentétes szándékkal nem tanulni akartak belőle, hanem vádat kovácsolni, amellyel majd elveszejthetik azt az embert, aki arra vetemedett, hogy őket lépten-nyomon kioktassa, megszégyenítse. Most is szemrehányóan bujtogatták a kiválasztott népet, remélve, hogy ellentétet tudnak verni a názáreti Mester és a hívei közé. Tipikus példája ez is a zsidó farizeusi gondolkodásnak. Irigyek, mert úgy gondolják, hogy ami nekik jár a szolgálataikért, azt ne kaphassa meg a másik, csak azért, mert ők hűtlenné váltak, és mert megtévedt bűnösök. Ezért is mond Jézus Krisztus ebben a példabeszédben egy tipikusan zsidó történetet, amely pontosan ráillet abban a korban minden írástudó és farizeus családra, de úgy vélem, hogy ez még ma is igaz a családjaikra, sajnos nagyon sok keresztény családra is. Igen, ő szoba áll a legnagyobb bűnössel is, mert akik felismerik tévedésüket és visszatérnek hozzá azok pontosan tudják, hogy az ő asztalánál sokkal jobb, mint a bűn moslékja után éhesen sóvárogni. Egy nappal ezelőtt egy különös szent emléknapja volt, de sem a magyar, sem az egyetemes katolikus liturgia nem emlékezett meg róla csupán eltévedt címszavakban. Testvéreim én azonban úgy vélem, hogy ennek a szentnek a története nemcsak, hogy jól illik ide a mai evangéliumba, de ugyan ilyen jól illik a mi életünkre is. A szent neve Dizmász. Most biztosan nagyon sokan kutatnak emlékezetükbe, és bizony csak nagyon keveseknek ugrik be az, hogy ki is ez a szent. A köztudatban névtelenül csak úgy ismerjük, és én az utóbbi hetekben elmélkedéseimben sokat utaltam rá, hogy a jobb lator. Dizmász a jobb lator, akár hisszük, akár nem az első szentek egyike. Társa káromolta, ő azonban kérte Jézus Krisztust: emlékezzél meg rólam, amikor országodba jutsz. Erre ő így felelt: bizony, bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban. Nevét az evangélium nem említi, a jámbor népképzelet azonban már a keresztény ókorban gazdag legendakört sző köréje. Több nevet is költöttek neki, de végül a Dizmász állandósul meg. A legendát és a kultusz közép-európai világát Leopold Kretzenbacher tárta föl. Elmélkedésemben az ő történetét követem. A IV. század táján írt apokrif Evangelium arabicum szerint az Egyiptomba menekülő Szentcsaládot társával együtt éppen ő az, aki akarja megölni. A kis Jézus azonban szelíden ránézett Dizmászra, aki aztán cimboráját is könyörületre bírta. Szűz Mária ekkor így szólt hozzá: Az Úr tégedet jobbjára állít és bűneidért megbocsájt. A gyermek Jézus meg Máriához fordult: édesanyám, harminc év múlva velük együtt feszítenek majd Jeruzsálemben keresztre. Ő majd a jobbomra kerül és a paradicsomba jut. A középkori legenda még azt is tudja, hogy Dizmász bélpoklos gyermeke a Kis Jézus fürdővizében gyógyult meg. A jobb latorról a Legenda Aurea is szól, de tudomásunk szerint a mi kódexirodalmunkban, illetőleg középkori szakrális művészetünkben nem tűnik elő. Annyit még elmondanák erről, hogy a besztercebányai püspökséghez tartozó Simony (Šimonovce) harangjának felirata a következő: O DISMA LATRO POENITENS LECTISSIME SIS TUTOR MIHI, MORIENS DUM LUCTOR IN AGONE. 1784. Vagyis: Dizmász, bűnbánó lator légy oltalmazóm a halálküzdelemben. Ebből történetből talán a legszélsőségesebb tékozló fiú történet rajzolódhat ki elénk. Dizmász, aki gyermekkorától fogva bűnöző volt, mégis egész élete során magán viselte az Isten gondviselő jóságát és szeretetét. Az első szentek egyike éppen ő lett, és az a római tiszt, aki lándzsájával, a mi Urunk, Jézus Krisztus oldalába szúrt. Meg kell értenünk ebből Testvéreim, hogy nem lehet olyan eltévedt utunk az életünkben, amely ne kanyarodhatna vissza Istenhez, és ne vinni ilyen hatalmas kitérő után is a mennyországba. A földi vágyak és bűnök ugyanis megrekednek az időmulandóságában, és nemcsak, hogy nem adnak tartós boldogságot, de éppen miattuk lesz életünk eltékozolt. A bűn becsapott állapota pedig nélkülözővé, földönfutóvá teszi az embert. A Mennyei Atya szeretette annyira végtelen és annyira nem személyválogató, hogy egyformán szereti minden gyermekét, a jót és a bűnöst is egyaránt. Mindkettőnek elejébe siet! Ahogy a példabeszédben is hallhattuk, és ahogy a két lator életének történetéből is kiviláglik. Annak is elébe megy, aki elveszett és újra megkerült, és annak is, aki mindig vele van, mindig vele volt, de utóbbi talán már azt sem tudja, hogy miért van vele, és ebből kifolyólag hálátlanná válik. Tehát látjuk és értjük már, hogy Isten mindig elénk indul, a kérdés azonban az, hogy vajon mi elindultunk-e már eléje? Nem az hát a lényeg, hogy melyik testvér vagyunk, sokkal inkább az a fontos, hogy alázattal, megértéssel és szeretettel siessünk vissza az Atyai házba, ahonnét életünk is útjára indult a fogantatásunk pillanatában. Az sem fontos, hogy földi életünk során, hogyan éltünk, miket tettünk, az a fontos, hogy az utolsó előtti pillanatban felismerjük hibánkat, tékozlóságunkat, és így szólítsuk meg a Mindenható Urat: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.”

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, az oltáriszentség, amelyet magunkhoz vettünk, töltse be egészen a szívünket, és fejtse ki bennünk hatékony erejét. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!