Nagyböjt második hetének szerdája

Nagyböjt második hetének szerdája

Mongrovejói Szent Turibiusz hitvalló püspök emléknapja

Nagyböjt tizenötödik napja

Ne hagyj magamra, én Uram,

Istenem, ne távozz el tőlem!

Siess, oltalmazz engem,

Uram, én menedékem!

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, védelmezd jótettekben buzgólkodó népedet, vigasztald oltalmaddal itt a földön, és egykor ajándékozd meg örök boldogsággal a mennyben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Et dare animam suam redemptionem pro multis.”

(Máté, 20, 28c.)

„És odaadja életét váltságul mindenkiért.” Vallja be küldetésének szent titkát, a mi Urunk, Jézus Krisztus a tizenkét apostolának, akiket az összes tanítványa fölé kívánt helyezni, hogy ők legyenek azok, akik, majd az ő eltávozásával képesek lesznek tovább vinni az ő keresztjét, az ő küldetését. Az utolsó hetek napjait élik át együtt a Mester és a tanítványok. Jeruzsálem felé közelednek, hogy ott együtt vegyenek részt a zsidók húsvéti ünnepén. A názáreti Mesternek nyilvánvalóan már nem sok ideje van arra, hogy tanítványait felkészítse a végső próbatételekre. Szavaikból, megnyilvánulásaikból pontosan tudja és érzi, hogy a tizenkettő még nincs felkészülve az ő kereszthalálára, titokban még mindig arról ábrándoznak, arról álmodoznak, hogy Jézus Krisztus felfedi valódi kilétét, teljes erejét, elsöpri vele minden ellenfelüket és megvalósítja azt a tökéletes királyságot, azt a tökéletes államot, amelyről az ószövetség minden prófétája jövendölt. Amikor saját jövőjét nyilvánvalóan érthető szavakban, egyenesen szemükbe mondja a tanítványok, mintha nem is hallanák annak értelmét, annak lényegét, csak a végső dicsőség, csak a végső fényes győzelem csodája lebeg lelki szemük előtt. És ez alól a Zebedeus fiak anyja sem kivétel. Ő nemcsak hallja és gondolkodik ezeken a dolgokon, hanem szavakba is formálja, és a Mesternek szegezi kérését. A legjobb helyeket kéri már jól előre, mintha csak attól tartana, hogy azt esetleg mások fogják majd elfoglalni Fiai előtt. Érdekes módon a kérést az anyjuk mondja el, de a választ Jézus Krisztus nem neki, hanem a tanítványoknak adja meg közvetlenül. Gyakran felhangzott szájából az a mondat háromévi tanító körútja során, hogy: Nem tudjátok mit kértek. Vagy, hogy: Nem tudják, mit cselekszenek. Vagyis egyértelmű, hogy az emberek igazán sem abban a korban, sem a maiban nem tudják valójában miről is van szó, amikor a halál utáni életről beszélünk, vagy le kell vonniuk földi életükben elkövetett cselekedeteik következményét. A emberben benne van a természetes hajlam, a természetes törekvés a dicsőség, a hatalom, és a gazdagság megszerzésére. Ahol már ketten, vagy hárman együtt vannak az emberek rövidebb, vagy hosszabb időre, ott mindig valaki, vagy valakik a másik fölé próbálják helyezni magukat. Az emberi szokás, és szólás meg is örökítette mindezt a következőképpen: Ahol két ember együtt dolgozik, ott az egyiknek már főnöknek kell lennie. Ebben az esetben nyilvánvalóan Jézus Krisztust ismerték el első embernek, de utána következők sorrendiségét is el akarták időben dönteni. Jézus Krisztus minden kortársa, beleértve a tanítványokat is, vagy minden követőjüket, az összes megkeresztelkedetett, olyan országot vártak, reméltek tőle a Messiástól, már itt a földön, amely minden vágyukat, kívánságukat maradéktalanul kielégítette volna. A helytelen gondolkodás, a helytelen Messiási képet Jézus Krisztus életének saját példájával igyekszik számukra bemutatni, ezzel azokat a helyes útra áthangolni. A földi élet értéke nem abban áll, Testvéreim, hogy élvezzük a rendelkezésünkre álló javakat, hanem abban, hogy teljesítsük minden kötelességünket, és ezért a teljesítésért készek legyünk minden áldozatot meg is hozni. Megszokott, ősidőktől örökölt norma az ember számára, hogy az a legnagyobb, az a legtekintélyesebb, akinek legtöbben szolgálnak, akinek legtöbb a szolgája, akinek legtöbben lesik minden parancsát, mind utasítását. Ezzel merőben ellentétes, amit Jézus Krisztus hirdet, és igyekszik megértetni velük. Hogy nem az a nagy, nem az a tekintélyes, aki hagyja, hogy mások kiszolgálják, hanem aki mások javát keresi, aki a legtöbb embernek képes szolgálni egyszerre, és minden tettében, mozdulatában mások kiszolgálását igyekszik megvalósítani. Nyilván ennek elfogadása, ennek beismerése nem mehetett egyik pillanatról a másikra, de még azt is mondhatnám, hogy egyik évezredről a másikra sem. Az Isten Egyszülött Fia érdemesnek tartotta kiüríteni a szenvedély kelyhét, hogy ezáltal is példás adjon, példát mutasson nekünk az önzetlen szolgálatból, amellyel szavainak, tanításának különleges erőt volt képes kölcsönözni. A szomorú a mai evangéliumi szakaszban, jelenetben nem is annyira az anya kérése a fiai számára, hanem sokkal inkább a többiek emiatti zúgolódása. Tulajdonképpen meg sem hallják, Jézus Krisztus kereszthalálának bejelentését, és feltámadásának misztériumát. A legborzasztóbb Krisztusban szeretett Testvéreim az, hogy a két ezer éves keresztény gyökerekből a mai világ keresztény katolikus hívei sem ezt a tanítást, ezt példát szívják magukba, hanem az apostolok példájára a lényeget meg sem hallva, ma is csak a saját dicsőségük, a saját jövőjük bitósítása a lényeg. Kimondják a mai keresztények a feltámadás tényét a hiszek egyben, de valójában nem tudják mit mondanak ki, és nem is tudják szívből átélni annak misztériumát. Nem tudják mit kérnek Jézus Krisztustól, ahogy azt sem tudják, hogy mi vár rájuk, mi várhat rájuk a kereszthalál után. Tegyük fel magunkban is a kérdést ebben a nagyböjti időben, hogy vajon én milyen vagyok? Vajon én hogyan viselkedem? Elvárom-e másoktól, hogy számomra kedvező pozíciót eszközöljenek ki? Szoktam-e helyezkedni azért, hogy bizonyos helyzetekből előnyösebben jöjjek ki, mint a Testvéreim, csupán azért, mert én esetleg jobban átlátom az adódó helyzetet? Tegyük fel magunknak a kérdést életünk értéke nem-e abban áll, hogy javakat halmozok, ahelyett, hogy életemmel, tetteimmel, gondolataimmal mások javát keresném? Ha eltudunk jutni eddig a gondolatig őszinte bűnbánattal, megbánással, és feltett szándékkal a jobbulásra, akkor minden szenvedés, minden betegség, minden kínlódás és nehézség életet hordozhat! Milyen kihívásokat jelent az Ige megélése számunkra? Mennyire engedjük, hogy Isten megérintsen bennünket? Ha eltudunk vonatkoztatni önös énünktől, akkor elindulhatunk végre a nagypénteki úton Jézus Krisztussal, hogy aztán a húsvét minden misztériumát, minden titkát közösen éljük át. Hogy saját életünk, saját létezésünk már ne legyen önös misztifikáció, hanem azt tudjuk tenni, amit a názáreti Mester is tett: „És odaadja életét váltságul mindenkiért.”

Szabó Lőrinc: Párbeszéd című versében megbúvó gondolatokkal zárnám gondolataimat.

Félek Atyám - úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!
Ne félj fiam - téged hívnak a harangok
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.
Mit ér az ember, mit a vágy, meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?...
Ne félj fiam - az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

Imádkozzunk:

Urunk és Istenünk, a te akaratodból lett ez a szentség örök életünk záloga. Add, hogy kegyelmedből kieszközölje nekünk az üdvösséget. Krisztus, ami Urunk által.

Ámen!