Nagyböjt harmadik vasárnapja

Nagyböjt harmadik vasárnapja

Salzburgi Szent Rupert püspök emléknapja

Nagyböjt tizenkilencedik napja

Ha majd elismeritek, hogy én vagyok a ti szentetek:

Egybegyűjtelek titeket az egész világról.

Tiszta vizet hintek rántok,

És megtisztítalak minden gonoszságtól:

Új lelket adok belétek – mondja az Úr.

Könyörögjünk!

Istenünk, minden irgalom és jóság forrása, te a böjt, az imádság és az irgalmas szeretet gyakorlása által gyógyulást adsz bűneinkre. Nézd jóságosan őszinte bűnbánatunkat, és amikor vétkeinket beismerve meghajlunk előtted, emelj föl minket szüntelen irgalmaddal. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Fiet in eo fons aquæ salientis in vitam æternam.”

(János 4, 14b.)

„Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Válaszolja, a mi Urunk Jézus Krisztus Szamariában, Szikár városának közelében, Jákob kútjánál egy szamariai asszonynak. Ritka, hogy ilyen hosszú evangéliumi szakaszt kell egyetlen alkalommal áttekintenünk, de a teológusok úgy vélték, hogy ez nem szedhető külön darabokra, mert így egyben érthető meg igazán a mondandója, amellyel a názáreti Mester tanítani akar bennünket. Azt tudjuk mindannyian, hogy János evangéliuma főként Jézus Krisztus Galileai működését jegyezte fel. Most ez a bibliai történet visszarepít egy kicsit bennünket Jézus Krisztus működésének a kezdetére. Nem sokkal vagyunk a húsvéti ünnepek után, amikor is Jézus Krisztus elhagyja Jeruzsálemet megkezdi térítő körútját Júdeában és Galileában. Igaz ebben az időben nemcsak ő, hanem még Keresztelő János is a történelem színpadán áll és a Jordán mellett kereszteli a megtérő zsidó híveket. Ekkoriban János Ainonban Szalim mellett keresztel és tesz éppen tanúságot Jézus Krisztus mellett, akinek növekednie kell, míg neki csökkennie. Jézus Krisztus határozott céllal indul Galileába, és hogy ezt a határozott célját eltudja érni, ha a térképre tekintünk rögtön látjuk, hogy a legrövidebb út Szamárián keresztül vezetet abban az időben. Két ezer évvel ezelőtt még nem voltak motorizált járművek, így az utak is, úgy haladtak, ahogy azt az emberi logika, és az élet szükségszerűsége megkövetelte. Ez a környék sohasem bővelkedett iható vízben, de ahol volt, az út mindig arra vezetett, hogy a gyalogosan közlekedők ne kerüljenek útjuk során kiszolgáltatott helyzetbe. Jézus Krisztus és tanítványai a három év folyamán sok kilométert megtettek, de azt megfigyelhettük, hogy sohasem úgy indultak útnak, hogy alaposan felkészültek volna, hogy jó előre málhás állatokkal felszerelve étellel és itallal ellátták volna magukat. Jézus Krisztus mindig végig betartotta, hogy csak annyit vigyenek magukkal, amennyi feltétlenül szükséges, mert ha méltó a béres a bérére, akkor mindenütt szívesen látják és gondoskodnak róla. Így volt ez ebben az evangéliumi történetben is. A Mester a városba küldi tanítványait élelemért és ő maga a víz mellett szándékszik bevárni őket. Azt is tudjuk hittani tanulmányainkból, hogy Szamaria vidéke nem tartozott a zsidók kedvenc tartózkodó helyei közé, sőt ha tehették el is kerülték nagyívben. Tették mindezt attól az előítélettől vezérelve, hogy réges-régen, amikor a zsidó népet babiloni fogságba hurcolták, a Szamariában élők nem kerültek erre sorsra, sőt asszimilálódtak a hódítókkal, és vegyes házasságaik révén tisztátalanná váltak, így amikor a zsidók később visszatértek ez az ellentét rendkívüli módon kiéleződött közöttük. Ennek következménye aztán a kútnál történő találkozás különleges lefolyása, története. Jézus Krisztus ugyan azokat a szavakat mondja, mint később a keresztfán: „Adj innom!” A történetben nemcsak a nő származása a nehézség, hanem maga a neme is. Abban az időben a zsidók úgy vélték, hogy a nő neméből fakadóan alkalmatlan arra, hogy a hittel kapcsolatos, vagy a teológiai kérdésekben egyenrangú partnere legyen a férfinak. A zsinagógákban ma is külön, kapnak helyett, a férfiak, és a nők. Az evangéliumban megőrzött eseményeknél persze nem annyira a körülmények a fontosak, hanem sokkal inkább a teológiai tartalom a fontos, de azért a könnyebb megértés kedvéért nem árt ezekkel tisztában lennünk, sőt így azok jobban meg is maradnak bennünk, hiszen azokban Isten és az ember találkozása mentvégbe. A mai történetnek nagyon sok fontos tanulsága van, de talán a következő ezek közül a legfontosabb: Jézus Krisztus bárkit megszólíthat, akár a mindennapi élet eseményein keresztül is. Jézus Krisztus fizikailag valóban csak három évig végezte tanítását az emberek között, de nem feledhetjük el, hogy személyesen küldte tanítványait az emberek közé, mint a bárányokat a farkasok közé. Jézus Krisztus tanítói útja ma is zajlik csak sokkal nagyobban, mint akkor, térben és időben szinte teljesen felölte emberi kiterjedésünket. Ő életünket olyan adományokkal akarja kiegészíteni, amelyek megmaradnak az örök életre. És itt sohasem aranyra, gyémántra, vagy más földi kincsekre gondoljunk, az ő adományai a természetből fakadnak, ilyen a víz, ilyen a lélek és ilyen a szeretet. Istent lélekben és igazságban kell imádni, nem csupán külsőségekkel. Nem azzal szerzünk neki örömet, mint a zsidók, hogy tárgyakat, vagy élőlényeket áldozunk fel neki, hanem azzal, hogy megmártózunk az Ő, és tiszta forrásának vizében. A legnagyobb ajándék Isten számára, egy embertől csak az lehet, hogy gyermeket szül, és elviszi a templomba, ahol családja és a hívek nagy közössége körében megmártóztatják abban a kútban, amely sohasem apad ki, amelytől soha sem fogunk megszomjazni. Ez minden ember számára az örök élet itala. Végül a másik igen fontos tényező az ember számára az örök ital mellett, az örök élet kenyere: igazi szellemi hatása annak van, akinek mindennapi kenyere az Atya akaratának teljesítése, és a lélek örök italának fogyasztása. A víz Krisztusban szeretett Testvéreim ma is nagyon nagy, még az a közönséges ivóvíz is, amely nélkül nemcsak, hogy nem jött volna létre a földön élet, de fenn sem képes maradni. Még nincs egy hónapja, hogy itt nálunk Bátán is szennyeződött a víz és tiszta vízért sorba kellett állni, hogy mindenki hazavihesse a család adagját. Hasonló lehetett a helyzet a sivatagban is, ahol a karavánok víztől-vízig vonulva haladnak, de éppen ilyen helyzetbe került a kiválasztott zsidó nép is, amikor az egyiptomi fogságból kiszabadulva a pusztában a szomjúság gyötörte őket. „Adj nekünk vizet, hogy ihassuk” – fenyegetik a zsidók azt a Mózest, aki a Vörös-tengert szétválasztva kimentette őket a rabszolgaságból. Akkora érték volt a víz a pusztában vándorló nép számára, hogy még arról is megfeledkeztek, hogy a rabszolgaság milyen sanyarú volt számukra, hiszen inkább azt választották volna, mint a szomjúságot. Már akkor is a zsidó nép bebizonyította, hogy méltatlan a kiválasztott nép szerepére, mert hiába volt velük Isten gondoskodó szeretete az ígéret földje felé vezető útjukon, ők mégis számtalanszor meginogtak hitükben, Istenükben. „Közöttünk van-e az Úr vagy nincs?” „Miért hoztál ki minket Egyiptomból?” Testvéreim tegyük fel magunknak a kérdést: Én hányszor lázadozom és elégedetlenkedem, amikor nem kapom meg, amit szeretnék? Vajon tudjátok-e, hogy miért vagyunk ilyenek? Azért, mert ilyen a bűn által megsebzett ember lázadozó, folyton elégedetlenkedő, türelmetlen, haragos, lobbanékony és még sorolhatnám tovább ezeket a tulajdonságokat, de nincs rá szükség, mert mindannyian magunkra ismerünk már ezekben is. Isten pedig mindezek ellenére sem ítéli el az ő lázadó zsidó népét, sőt, a segítségére siet. Vizet fakaszt a sziklából, hogy igyék a nép. No persze tudjuk, hogy a szomjúság borzasztó dolog, bármi magunk még sohasem éltük át, de tudjuk. Víz nélkül az ember nem sokáig tud élni, hiszen testének nagy része éppen vízből áll. Azt viszont már sokszor megtapasztalhattuk, hogy a fizikai szomjúságnál sokkal rosszabb a lelki szomjúság. Mózes a botjával a sziklára ütött, és nyomban víz fakadt onnan, ahol azelőtt nem volt víznek még nyoma sem. „Ez a szikla Krisztus volt.”, állapította meg Szent Pál. Az a Jézus Krisztus, aki a Messiás, aki nem anyagi, hanem lelki víz forrása az ember számára. És ahogyan nem anyagi értelemben vett forrás, ugyanabban az értelemben nem egy nép, nem egy kiválasztott nép forrása, hanem élő víz minden népnek, hogy „ne szomjazzék meg soha többé.” Ez az esemény zajlik le Jákob kútjánál Jézus Krisztus és a szamariai asszony között Szent János evangéliumában. Isten előtt mindenki egyformán kedves, ő nem személyválogató, ő csak az emberi szívet, és az emberi lelket nézi. A párbeszédből a továbbiakban az is kiderül, hogy Jézus Krisztus nem trükkökkel, nem csodákkal, és legfőképpen nem erővel vezeti rá az asszonyt a dolgok lényegére, hanem türelmes szeretettel, pedagógiával. Jézus Krisztus hosszasan és türelmesen beszél ezzel a többszörösen elvált, jelenleg is törvénytelen kapcsolatban élő nővel, amíg el nem sikerül vezetnie a hithez. A názáreti Mester messiási küldetését olyan nyíltsággal és őszinteséggel tárja fel előtte, olyan dolgokat mond el neki önmagáról, amilyeneket még apostolainak sem. A kezdetben még bizalmatlan asszony ekkor már korsóját is hátrahagyva visszarohan a városba, hogy hírt adjon a Messiásról. Arról az Emberről, aki róla mindent tudott anélkül, hogy valaha is találkoztak volna. Vajon megértjük-e miről szeretné őt meggyőzni Jézus Krisztus? Elszoktunk attól, hogy Jézus Krisztus nem gondolkodik házas és elvált kategóriában, bűnös, vagy bűntelen kategóriában, férfiben, avagy nőben, hívőben, de még hitetlenben sem. Attól, hogy Jézus Krisztus nemcsak a templomba járókkal, hanem a magukat nyíltan bűnösnek tartókkal is szóba állt. Krisztusban szeretett Testvéreim, ha ő nem volt tele előítéletekkel, akkor mi miért vagyunk tele azzal embertársaink irányában? Sőt tudnunk kell, hogy Ő éppen ezek miatt jött közénk, meg a tékozló fiúk miatt, hogy nekik örömhírt hozzon. Jézus Krisztus a bűnösök barátja, tehát a mienk is, mert nem csak az a bűn, amit mi követünk el, hanem az is, amit hagyunk, hogy mások kövessenek el. A bűnösök barátja, üdvösségre tanítója és megváltója. Emlékezzünk csak Démászra a jobb latorra, aki szinte elsőként lépett be a Mester után a Paradicsomba. Vajon én szóba állok-e azokkal, akiknek ismerem bűneit? A húsvéti misztérium, amelynek ünneplésére a nagyböjti idő felkészít bennünket, azt mutatja meg, hogy Jézus Krisztus az üdvösségünkért halált is vállaló végtelen szeretete közel jött hozzánk, bűnösökhöz. „Szomjazom!” – súgta a Golgota keresztfáján. Ha ő szomjazott, vajon mennyi ember szomjazik ma körülöttünk, akik kiszáradtak a szeretetlenségtől, elhagyatottságtól, magánytól, a bűntől? Ne feledjük el, hogy a szamariai asszonynak szóló szavai az időn és téren keresztül nekünk is szólnak: „Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, üdvösségünk zálogát vettük magunkhoz, amikor itt a földön mennyei kenyérrel tápláltál minket. Alázattal kérünk: mutatkozzék meg tetteinkben is, hogy e szentségben veled találkoztunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!