Nagyböjt harmadik hetének hétfője

Nagyböjt harmadik hetének hétfője

Boldog Maillé Janka Mária szűz özvegy emléknapja

Nagyböjt huszadik napja

Epedve sóvárog lelkem az Úr udvarába.

Szívem és testem áhítozik az élő Isten után.

Könyörögjünk!

Uru8nk, Istenünk, irgalmas jóságod tisztítsa és erősítse mindenkor Egyházadat. Kormányozd szüntelen kegyelmeddel, hiszen csak a te segítségeddel állhat fenn. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Amen dico vobis, quia nemo propheta acceptus est in patria sua.”

(Lukács 4, 24b.)

„Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában.” Jelentette ki, a mi Urunk, Jézus Krisztus a názáreti zsinagógában, amikor küldetésének idején egy alkalommal hazatért abba a kisvároskába, ahol gyermekként nevelkedett. Biztosan sokan voltak már olyanok közöttünk, akik rövid-hosszabb időre rákényszerültek arra, hogy elhagyják azt a települést, ahol gyermekként nevelkedtek. Minden ember életében fontos és meghatározó a gyermekkor, és az abban történt események olyan lánccal kötik oda ahhoz a környezethez, amelyet öregkorunkig nem vagyunk képesek lelki sérülés nélkül elszakítani. Minden emlékeket idéz fel az emberben, egy fa, egy épület, és az emberek, akikkel naponta találkozunk, érintkezünk és beszélgetünk. A názáreti Mester sem volt kivétel ezek alól a kötődések alól még akkor sem, ha minden bizonnyal értelmének kifejlődésével már pontosan tudta, hogy ki ő és miért van a földön. Régebben ezt már taglaltuk is, hogy gyermekkorában minden bizonnyal különcnek tarthatták mind beszédjében, mind cselekedeteiben. Vallásossága azonban nem meg kérdőjelezhető egy pillanatra sem, így biztosan tudjuk, hogy rendszeresen járt ebbe a zsinagógába, ahol minden bizonnyal szolgált is, és tette a zsidók ószövetségi hagyományinak megfelelő szertartásokat. Természetesen, amit egy gyermeknek elnéz a környezete, azt nem nézi el egy serdülőnek, egy fiatalembernek, aki minduntalan jelzi környezetével, hogy ő más, mint ők. Lukács evangélista ebben a negyedik fejezetben minden valószínűség szerint több, időben különböző eseményt vont össze. Ez a mai evangéliumi szakasz azt az időszakot öleli fel, amikor Galilea szerte, de már Jeruzsálemben is Jézus Krisztusnak igen nagy híre és tekintélye van a köznép zsidóságában. Így amikor elhíresült emberként hazaérkezik abba a zsinagógába, ahol gyermekként, és ifjúként szolgált, most a názáretiek az átlagos Messiást váró zsidón felül sokkal többet várnak tőle, attól, aki közülük származik. Külön jeleket követelnek, külön nekik szóló csodákat, hogy minden kétséget kizáróan igazolja előttük Messiási küldetését. Tisztán látja romlott, gonosz lelküket, amellyel nem az isteni jelenlétet akarják felismerni, hanem mint cirkuszi mutatványost akarják ők feltüntetni. Erre mit tesz Jézus Krisztus? Idéz nekik az ószövetségből Illés és Elizeus csodáját, amelyekből kettős tanulságot lehet kiolvasni, kikövetkeztetni. Az egyik az, hogy Isten teljesen szabadon, embertől függetlenül osztogatja javait és jót tehet a pogányokkal is. A názáretiek mivel köztük nőtt fel, úgy okoskodnak, hogy ezért nekik külön kiváltságok, külön csodák járnak, hogy azzal dicsekedhessenek lépten-nyomon a nem názáretiek előtt. Sajnos a valódi hit, a valódi Isten Fiúság hódolata, alázata meg sem jelenik gondolataikban, tetteikben. A másik az, hogy ő, mint az Isten Egyszülött Fia nincsen lekötelezve a zsidó népnek. Ő, a Fiú nem kötött sohasem szövetséget a kiválasztott néppel, ő sohasem ígérte nekik, hogy származásuk miatt megkülönböztetésben fogja őket részesíteni. Ezért aztán fel is háborodik a názáreti zsidók önteltségét, amelyben már-már ki akarják sajátítani saját maguknak még a zsidóságon belül is. Kegyelmét, Szentlelkének forrását és erejét elsősorban azok felé tárja ki, akikben meg van a jóakarat és a készség tetteinek, intézkedéseinek alázatos elfogadására. Ebből azonban Názáretben egyetlen ott léte alatt sem találkozott, mondhatni elvetemültebbek voltak, mint az egyébként köztudottan felfuvalkodott Jeruzsálemi zsidóság. A Názáreti zsidók felzúdulása már előre vetíti a zsidó nép vezetőinek eljárását, hozzáállását a Messiási küldetéshez. Nem könnyű olyan helyen jót tenni és igazságot, ahol régóta és sokan ismerik az embert. Nem könnyű ott megfelelni, azoknak az elvárásainak, akikkel a mindennapi élet rengeteg szállal és élménnyel összekötötte. Nem is könnyen vitt ide Jézus Krisztus útja, hallogatta sokáig, de aztán mégis meg kellett tennie, mert ez is a küldetésének a része volt. Szólt hát a zsinagógában hozzájuk, mert nem zárhatta ki őket előítéletből, abból, hogy megadja nekik az esélyt a megváltózásra. Nem felejtette el, nem is felejthette el, hogy gyermekként először itt hallgatta, először itt hallotta az ősi szövegeket, az ősi szertartásokat. Szüleinek fontos életállomása volt ez a városka, így hát megadta az esélyt nekik arra, hogy kövessék őt. Ezek között a falak között tanult meg írni, olvasni és értelmezni az ószövetségi szentírást. Együtt imádkozott éveken keresztül Názáret férfijaival és nőivel. Nehéz elképzelni, hogy milyen emberi érzések lehettek benne, amikor azok szemébe nézett, akik vele nőttek fel, akik ott éltek körülötte és néhány hónapnyi távollét után már olyan voltak, mint az idegenek, mert amikor a lelkükbe nézett csak idegeneket látott, rosszabbakat, mint a pogányok. És ezek az emberek, akiknek egy emberként kellett volna mögéje felsorakozniuk, ezek az emberek még külön jeleket követelnek, hogy ő bizonyítsa, igazolja küldetését, amely mindenkihez szól. Amikor pedig ószövetségi idézetekkel igyekszik helyre igazítani őket, hogy megértsék nem tehet velük különbséget, mert ő mindenkit egyformán, személyválogatás nélkül szeret, bárhol és bármely időben ezen a földön. Krisztusban szeretett Testvéreim, ha mi sem a Názáreti zsidók lelkületével közeledünk feléje, ha kinyitjuk feléje a szívünket, meg tapasztaljuk minden kegyelmének forrását, és jótékonyságát. Tudjuk meg, Testvéreim, hogy Isten azt az embert is éppúgy szereti, akit mi nem! Ezért van az, hogy ha nem szeretünk valakit, akkor Istent nem szeretjük. És, ha Istent nem szeretjük, ugyanazt tesszük, amit a Názáretiek, Jézus Krisztus életére tőrnek, mert nem tudják elviselni, hogy a pogányokat egy sorba állítja velük. Nem sajátíthatjuk ki Istent magunknak, hogy csak bennünket szeressen, hogy csak a mi kívánságainkat teljesítse! Ha ezt akarnák, akkor mi is Názáreti zsidók válnánk, pedig azok sosem voltak és nem is lesznek keresztény katolikus hívek. Sajnos gyakran így viselkedünk mi magunk is földijeinkkel, mert úgy gondolkodunk, hogy a rendkívüli, az idegen, az eddig nem ismert vonzóbbnak tűnhet. Hazájában senki sem lehet igazán próféta. Túlságosan is jól ismerik, és túlságosan is sok vele szemben az előítélet. Az előítéletek elszigetelik a másikat, megbénítják, tehetetlenné teszik, beskatulyázzák. Az előítélet nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, a hasznosat a haszontalantól, a bűnöst az ártatlantól. Az előítélet vak. Nem lát, de úgy véli mindent tud. Az előítélet már előre meghozott döntés. Rendszerint negatív előjelű, s emiatt az értékeket – elsősorban az emberi méltóságot – is lábbal tiporja. Nem enged változást, nem ismeri a megtérést, s ezért nem is lehet keresztény katolikus hozzáállás. A nagyböjti idő felénél járunk, már sokat tanultunk, sokat javult, épült a lelkünk. Keressük meg Testvéreim azokat a földijeinket, akiket prófétai okossággal és tehetséggel látott el az Isten, és ne fogadjuk el, a Názáretiek hozzáállását: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában.”

Szent-Gály Kata versének szavaival erősítsük meg lelkünket: Élj bennem Uram

Élj bennem uram és tarts
engem magadban mindörökké
jelentsd ki magadat szívemnek
mint ahogyan szívesen
beszélnek titkaikról az igaz
barátok s az igazán szeretők?

Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, hogy a szentáldozatban való részvételünk tisztítsa meg lelkünket, és vezessen el mindnyájunkat a teljes egységre. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!