2011. július 5., kedd

Szent Vér Búcsú 2011. Báta



Egyházmegyei zarándoklat és
Szent Vér búcsú
2011. július 9.
Báta



Az Egyházmegye püspöke Dr. Udvardy György reggel hat órakor zarándokok társaságában indul gyalogosan Bátaszékről Bátára a vasúttöltésen, vagy, ahogy a Bátaiak mondják Középrétnek. A bátai hívek a falu központjában található hősi emlékműnél csatlakoznak a hívekhez. 9 órától Rózsafüzér imádság kezdődik a Szent Vér templomban a tizedek között énekkel. Az imádságot jómagam fogom a zarándokoknak vezetni. 10 óra 30 perckor kezdődik majd az ünnepi püspöki szentmise, körmenet, majd szentségimádás következik. Negyed háromtól Szent Vér litánia, majd keresztút Báthory László emlékére. Több mint, ezer zarándok érkezését várja egyházközségünk.



2011. június 19., vasárnap

Szentháromság vasárnapja


Szentháromság vasárnapja


Ravennai Szent Romuáld apát emléknapja


Pünkösd utáni első vasárnap emlékezete


Áldott legyen az Atyaisten,

És Isten egyszülött Fia,

Valamint a Szentlélek,

Mert irgalmasságot gyakorolt velünk.


Könyörögjünk!

Mennyei Atyánk, te elküldted a világba Fiadat, az igazság Igéjét és a megszentelő Szentlelket, és ezzel kinyilatkoztattad belső életed csodálatos titkát. Add, hogy az igaz hit megvallásával, a Szentháromság dicsőségével megismerjük, és fölséges hatalmú egy Istent imádjuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Non enim misit Deus Filium suum in mundum, ut judicet mundum.”

(János 3, 17ab.)

„Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot.” Jelenti ki a mi Urunk, Jézus Krisztus Nikodémusnak, de úgy, hogy ne csak az hallja meg szavait, hanem, hogy meghallja az evangélista Szent János apostol is, hogy később az papírra vesse ezeket a szavakat, és ezekről a papírokról még mi két ezer évvel később élő keresztény katolikus hívek is olvashassuk, hallgathassuk, magyarázhassuk. Hogy-e szavak ünnepet hozzanak a hétköznapjainkba, ünnepet és szeretetett hozzanak családjainkba, lelkeinkbe. Testvéreim, megváltásunk misztériumait végig megünnepeltük. A kegyelem ezek által újra szívünkbe szállt, megerősödött és gyarapodott. Most az évközi, nyári időben kezdődik a nyugodt növekedés és érés, a kipróbálás és a megpróbáltatás ideje. Ez tart egész nyáron és őszön át. És valóban, erre a két évszakra gondolva, két észrevétlenül egymásba olvadó részre tudjuk osztani ezt az időt. A fordulópont majd a Pünkösd utáni 18. vasárnap. Az ez előtti időszak inkább visszatekint a múltba, a Húsvét ünnepére és a kegyelmekre, amelyeket hozott. Az utána jövő viszont már előretekint, és Krisztus eljövetelére készül maga is, és erre készít fel minket is. A vasárnapok misztérium ünnepe kegyelmi hatásában jelenlevő valósággá teszi az üdvösség azon tényét, amelyre elsősorban irányul. Jézus Krisztus, az Úr, az égben trónol, az Egyház azonban itt maradt a földön, és várja az Ő visszatérését. Ebből a tényből és ennek következményéből fakad ennek az egész időnek a hangulata. És ez a hála: ezért a megváltásért „hálát adva”, azaz „Eucharisztiát tartva” tekintenek az Egyház tagjai Jézus Krisztusra. Örömmel gondolnak Húsvétra, mely nekik a megváltást, Jézus Krisztusnak pedig a dicsőséget hozta. A hívők számára minden vasárnap új Húsvét. Ezért a régi időben vasárnap, a feltámadás napján, csak állva imádkoztak. Ennek nyoma még, hogy vasárnap a Mária-antifonát és az Úrangyalát állva imádkozzuk. Vasárnap a szenteltvízzel való meghintés keresztségünkről és a mi lelki feltámadásunkról való megemlékezés. De földi életünk, az időben való járásunk, „távol az Úrtól” e Krisztus-ellenes világban az Egyház számára szenvedést, üldözést és az üdvösség ellenségeivel való harcot hozza magával. És a belsőbe, a hívők szívébe is be akar hatolni a világ lelke, és valóban talál is utat oda. Ebből fakad a vágy, a forró kívánság: szabadulni, megváltva lenni ettől a fáradságtól, ettől a harctól. Vágyakozással telítve néz a liturgiában a hívő lélek Jézus Krisztus eljövetele elé, aki ezt a megváltást hozza. Oly szívesen időzne Jézus Krisztusnál, fejénél és vőlegényénél, a megdicsőülésben. Ez a liturgia másik nagy érzelme ebben az időben. Az Egyház a Pünkösd utáni vasárnapokon a frissen rügyező élet zöld színébe öltözik. Az Egyház magasztos küldetését a Pünkösd utáni időben a Szentlélek Úristen csendes működésének megfelelően tölti be, minden nagyobb változatosság és minden különösebb ünnepi fény nélkül. A vasárnapi evangéliumok, a Szent Pál leveleiből vett olvasmányok legnagyobb része, de különösen a forma és gondolatmélység tekintetében utolérhetetlen oratiók, a közös imádságok juttatják kifejezésre, amire a léleknek az üdvösség szempontjából szüksége van, és amit Istentől kell és szabad remélnie: a bocsánatot, a kegyelmet, az Istennel való egyesülés boldogságát. Mindezeket azonban a Szentlélek Isten működése adja meg nekünk addig a napig, amíg az Úr, mint ítélőbíró eljön, hogy megítélje az embereket, jókra és rosszakra, kiválasztottakra és átkozottakra ossza szét. Azért lesz a Pünkösd utáni idő utolsó vasárnapjain az evangélium tárgya az általános utolsó ítélet, amely az egész egyházi évnek méltó és jelentőségteljes befejezését adja. Az egész egyházi év szent idejével és ünnepeinek misztériumával újra megjeleníti előttünk Jézus Krisztus életét, kiváltképp megváltói működését. Jézus Krisztus ma is él Egyházában és az Egyház által mi bennünk. Azért lelki szemeinket állandóan rá kell irányítanunk, amikor az Egyház vezetésével a liturgikus évet átéljük. Ma Krisztusban szeretett Testvéreim, a Szentlélek Isten eljövetele után a három legnagyobb titkot ünnepli az Egyház: a Szentháromság, az Oltáriszentség és Jézus Szent Szíve titkát. Kérjük a Szentlélek Isten megvilágosító kegyelmét, hogy e nagy titkok előtt leborulva, hittel szívünkbe fogadhassuk. Az egész liturgia célja a Szentháromság dicsérete. Ezért kezdünk minden imádságot az Atyának, a Fiúnak, a Szentléleknek nevében és ezért fejezzük be azzal, hogy „Dicsőség az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek”. A szentmisében a Kyrie, a Glória, a Credo, a Sanctus, az imádságok befejezése: mind a Szentháromság dicsérete. Öntudatosítsuk magunkban a mai napon a liturgiának ezt a nagy tanítását és alakítsuk úgy lelki életünket, hogy ez a Szentháromság nagy dicsérete legyen. Bár minden szentmise a Szentháromság tisztelete, a hívő lélek áhítata még is külön ünnepet keresett. Ennek nyomai a X. századig nyúlnak. Érdekessége a magyarok vonatkozásából ennek az ünnepnek, hogy a pápák sokáig vonakodtak, hogy külön ünneppel is megszenteljék, hiszen a hittitok magasztalása minden nap, minden istentiszteleten, minden imádságban előfordul. Hazánkban már Kálmán király elrendelte éppen a mai időpontban a Szentháromság ünnepének megülését. Ez azt jelenti, hogy nálunk kétszáz évvel korábban ünnepeltük ezeket a titkokat. De azért csak XXII. János pápa alatt lett az 1334. évben az egész Egyházra kötelező az Ünnep megülése; még pedig a pünkösd utáni első vasárnapon. A külön prefáció szerzőjének I. Pelagius pápát (555-560) tartják és először nem prefáció volt, hanem csak ezen titok hitvallási formulája. XIII. Kelemen (1758-69) minden vasárnapra ezt rendelte el, hacsak nincs az ünnepkörnek megfelelően más prefációja a misének.

A Szentháromság ábrázolása a liturgikus művészetben többféle: Az egyik szerint az Atyaisten és Fiúisten papi öltözetben, az Atya, mint aggastyán, kezében a földgömbbel, a Fiú életének virágkorában, a kereszttel, trónon ülnek és kettőjük fölött a Szentlélekisten lebeg galamb alakjában. Másik ábrázolás szerint az Atyaisten, mint aggastyán, ölében tartja mindkét kézzel a keresztet, melyen isteni Fia függ és keblén, vagy pedig feje fölött a Szentlélek lebeg galamb képében, kiterjesztett szárnyakkal. Néha a Szentlelket a másik két személyhez hasonlóan, mint embert ábrázolják, mégis leggyakrabban galamb jelképében. Egykor a galamb hirdette ugyanis Noénak a vízözön után a béke olajágával Isten kiengesztelődését. És a Szentlélek is az engesztelés és béke szelleme. Nagyon elterjedt jelképe a Szentháromságnak az egyenlő oldalú háromszög is, melynek középpontjába egy szemet festenek, emlékeztetőül, hogy Isten mindenütt jelen van és mindentudó. Vagy pedig ez a héber szó áll benn: «Jáhve» – t. i. «Én vagyok, aki vagyok» és Isten örökkévalóságára emlékeztet. Ezen az ünnepen és életünk minden napján vegyük körül élő hittel és valljuk meg nyíltan a háromszemélyű egy Isten titkát. Erre szolgál a doxológia: «Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek. Miképpen volt kezdetben és van most és lesz mindig, mindörökké örökkön.» és a keresztvetés. Tudnunk kell, hogy minden áldást és kegyelmet a Szentháromság nevében nyerünk, és ezért hálás szeretettel emlékezünk meg a jótéteményekről, melyeket nekünk a három isteni személy juttatott. „Isten nem csodálatos magányban él, elsősorban az élet kifogyhatatlan forrása, amely szüntelenül ajándékozza magát és szól hozzánk” – XVI. Benedek korábban elhangzott szavai az ünnepről rámutatnak a Szentháromság legmélyebb titkára. „Mindenben, ami létezik, bele van vésve a Szentháromság »neve«, mert minden a szeretetből származik, afelé tart és a szeretettől hajtva mozog” – mondta a Szentatya. Egy alkalommal Testvéreim, Nagy Ádám képeiből nyílt kiállítás a Szombathelyi képtárban. Összegyűjtött vallásos munkái előtt a szüntelen függést tudatosítjuk − Isten szeretetén. A szemlélődő szem tárja fel a legérzékenyebb függést. Szemünk és Isten jelenléte, a Valóság között − a legérzékenyebb, „láthatatlan” híd feszül. Nem tudatosítjuk, de minden pillantásunk olyan szál, melyen életünk egésze (a szemünkben hordozott világgal) függ Isten szeretetén. Ez a Kozmosz középpontja. Ezt meséli el a chartesi székesegyház minden irányt egybe gyűjtő Rózsa-ablaka „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen . Ez az evangéliumi sor a létezés tengelye. Olyan, mint tenyérben az életvonal. Minden élet reá fűződik fel. A megváltó kereszten az Áldozat egeket megnyitó nehézkedése. A fájdalmas Piéta, Mária karjaiban: kiontott életű gyermeke némaságának súlya. Ám ugyanígy az élet, a növekedés nehézkedései is e köré az élet-tengelyből szövődnek. A Kisdedet szoptató Mária; minden anyja emlőin csüggő gyermek. „Mert az Isten azért nem küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa”. Ezt a szentháromságos életvonalat kell végigsimítanunk egymás kezében. Ekkor lesz béke a Földön; békesség közöttünk. Népek kell, hogy megnyissák a népek kezeit; ember az ellenségét; közösségek az általuk belakott és megbántott természet tenyerét. Ez a Szentháromságon való függés megtapasztalása. Különben, Heidegger szavaival: az ember úgy hozza létre környező világát, hogy abban nem lehetséges magát újra felismernie. Ezt a „faktikus életet” nevezi zuhanásnak. Az Istent nem hordozó, őt kizáró élet − maga válik eséssé, anélkül, hogy észlelnénk. „Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, az már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében”. Testvéreim nagyon fontos, hogy ezzel a Szentháromságos lelkülettel készüljünk a közelgő nagy ünnepünkre a Szent Vér búcsúra, amely idén egyben Egyház megyei zarándoklat is lesz, amelynek keretén belül legalább ötven papot várunk a Klastrom-hegyre, a hívek száma pedig elérheti a több ezret is. Ez nem kis feladatot fog ránk, hívekre hárítani, amelyre időben kell készülnünk. Ennek az ünnepi készülődésnek akár szlogenje, mottója is lehetne a mai elmélkedésünk fő sora: „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot.” Pláne nem azért teremtett bennünket is, hogy elítéljük embertársainkat, vagy magát az Istent, Egyszülött Fiát, vagy akár a Szentlelket. Ha e hármasságot méltóképpen a szívünkbe tudjuk fogadni, akkor életünk nemcsak harmonikus lesz, hanem boldog is. Ezt kívánom nektek a mai ünnepen!


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, e szentség vétele, és az örökkévaló, egy és oszthatatlan Szentháromság megváltása szolgáljon testünk-lelkünk üdvösségére. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. június 7., kedd

Húsvét hetedik hetének keddje


Húsvét hetedik hetének keddje


Garcias Szent Anna szűz apáca emléknapja


A Szent Őrzőangyalok emlékezete


Én vagyok a Kezdet és a Vég,

Élő vagyok, bár halott voltam,

És íme, élni fogok mindörökkön-örökké,

Alleluja.


Könyörögjünk!

Mindenható, irgalmas Istenünk, add, hogy a hozzánk eljövő Szentlélek bennünk lakjék kegyelmével és dicsőséges templomává alakítson minket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Manifestavi nomen tuum hominibus, quos dedisti mihi de mundo.”

(János 17, 6a.)

„Kinyilatkoztattalak téged az embereknek, akiket e világból nekem adtál.” Jelentette ki, a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsorát követő főpapi imájában, amely ettől kezdve egyike a legfontosabb imáinknak, hiszen alapvető példát mutat arra, hogyan kell Mennyei Atyánkat megszólítanunk, amikor hálát akarunk adni neki, vagy kérni akarunk tőle valamit. Miről is szól ez a főpapi ima? A názáreti Mester főpapi imája bevezetője annak az áldozatnak, melyet az újszövetség örök Főpapja mutatott be a kereszten az Atyjának. A mai evangéliumi szakaszban, amelyet Szent János apostol tolmácsolásában hallgathattunk meg az ima első része. Tulajdonképpen mit tesz Jézus Krisztus? Búcsúzik, Testvéreim! Búcsúzik tanítványaitól, búcsúzik a világtól, visszatekint földi működésére, belefoglalja szenvedését és halálát is, melyet már itt tulajdonképpen nem is jövő időben mond el, hanem múlt időben, mert már befejezettnek tekint, mert már megtörtént fogad el. Az első öt versszakban saját megdicsőüléséért imádkozik. A szenvedésnek az ideje az Isten akaratából az Emberfia megdicsőülésének az időpontja lesz. A jelentet, amelyet az evangélista elénk tár, szinte lepereg tekintetünk előtt, ahogyan azt hallgatjuk, annyira szépen megjeleníti, hogy mit is tesz a Mester: A tekintetét az égre emelte, és így imádkozott. Testvéreim, amikor imádkozunk mi is hasonlóan járjunk el, emeljük mi is mindig az ég felé tekintetünket, és úgy szóljunk Istenhez. Ezzel a következő imával valójában már nagypéntek eseményeibe kapcsolódunk be, hiszen az imát követően azonnal felkel, azonnal útnak indul a Kedron patakon túlra tanítványainak kíséretében. Nekünk nem kell esti imánk után útra kelnünk csak, majd egyetlen alkalommal, amikor az életből, a halálba indulunk, és akkor legyen délelőtt, vagy délután, mindig egy rövid ideig tartó éjszaka fog következni, mindig átmegyünk mi is a Kedron patakon túlra. Ez a szemvillanásnyi éjszakát, mindig egyre erősödő fény fog felváltani, még pedig Jézus Krisztus fénye, amelynek erőssége a mi hitünk erősségétől fog függni. Jézus Krisztus tényként kezeli, és ebből a tényből kiindulva jelenti ki, hogy eljött az Ő órája, ahogyan egyszer majd a mi óránk is el fog jönni. Sokszor emlegette ezt az órát már apostolainak, igyekezett mind jobban felkészíteni őket erre a pillanatra, de látta szemükben, hogy nem hitték el, hogy valóban bekövetkezett. Ahogy ő ebben az imában összefoglalta messiási küldetésének minden lényeges elemét, úgy foglaljuk mi is össze esti imánkban egész életünket, mert nem tudhatjuk sem az órát, sem a helyett, amikor majd számot kell adnunk életünkről és tetteinkről. A folytatásban Jézus Krisztus biztosítja, igazolja, hogy szereti az Atyát, engedelmeskedik neki, és szereti az embereket is, akiknek megváltójuk lett. Ha ebből indulunk ki, Testvéreim rendkívül könnyű dolgunk van, amikor mi is imára kulcsoljuk kezünket, és az égre emeljük tekintetünket. Nem kell mást tennünk nekünk sem, csak, amit Jézus Krisztus tett, igazolnunk kell, hogy szeretjük az Atyát, igazolnunk kell, hogy szeretjük és követtük a Fiút, igazolnunk kell, hogy a Szentlélek vezérelte minden tettünket, minden gondolatunkat, minden lépésünket. Azt meg már bizonyítanunk sem kell, hogy szeretjük az embereket, szeretjük a családunkat, szeretjük a Testvéreinket, mert az Atya úgy is tudja minden gondolatunkat, minden tettünket, minden pillantásunkat. Az evangéliumi szakasz folytatásában a Fiú azt kéri Mennyei Atyjától, hogy dicsőítse meg őt embersége szerint is, hiszen istensége miatt erre nincs szüksége, de mivel felvette a mi emberségünket, anyagi megnyilvánulásának erre feltétlen szüksége van már csak azért is, mert hiszen földi fáradozása éppen az Atya megdicsőítését szolgálta a kezdettől a végéig, Alfától az Omegáig. A főpapi ima második részében az Atya irgalmába ajánlja apostolait, akik elfogadták tanítását. Három okból is szükségesnek tartja, hogy ebben az órában, ebben a pillanatban kérjen valamit azok számára, akik itt maradnak látszólag árván, hiszen őket a Családjának tartotta. Nekünk sem kell Testvéreim legtöbbször másért imádkoznunk, másért fohászkodnunk, mint családtagjainkért, hiszen ők a legfontosabbak számunkra, hiszen ők azok, akik itt maradnak látszólag árván, kiszolgáltatottan, bánatosan. A három közül az első ok, mert ők az Atyáé, és Jézus Krisztusé, tudniillik egészen különleges módon odaadták életüket az evangéliumnak, elhagytak mindent családot, munkát, biztonságot, nyugalmat, csak azért, hogy megvalósítsák a Megváltás misztériumát. Másodszor azért, mert bennük Jézus Krisztus megdicsőült, hittel fogadták be tanítását, és hamarosan a Szentlélek erejével felvértezve tanúi lesznek Jézus Krisztus diadalmas hitének az egész világon, ahogyan mi magunk is keresztény katolikus hívek befogadtuk a tanítást, és a Szentlélek erejével a bérmálkozás után megkezdtük hirdetni a názáreti Mester tanítását. Végezetül azért, mert ők még ebben a világban vannak, míg Jézus Krisztus eltávozik tőlük, s nem lesz többé állandó személyes vigasztalójuk, erősítőjük. Kettőt kér a Mennyei Atyjától tanítványai számára, majd: „Tartsd meg őket a nevedben!” Krisztusban szeretett Testvéreim! A főpapi ima azt is megvilágítja, hogy a hívő keresztény ember békességben és nyugalomban elszámolhat élete végén mindenről az irgalmas Mennyei Atya előtt. Ennek tudata és értünk is felhangzó kérése mindig kell, hogy annyi erőt adjon számunkra, hogy soha egy pillanatra se csüggedjünk, soha egy pillanatra se veszítsük el, vagy inogjon meg hitünk ebben a szeretet kapcsolatban. Egy nálunk Bátán szájról szájra járó szólás úgy tartja, hogy: Úgy kell dolgoznunk, mintha örökké élnénk, és úgy kell imádkoznunk, mintha rögtön meghalnánk. Ez legyen Testvéreim minden este a mi főpapi imánk lényege, ne félelemben, ne kétségek közepette tegyük meg ezt, hanem úgy, ahogy ő tette azon az éjszakán. Már felkészült rá, hogy néhány óra múlva elfogják és meghal. Élete utolsó perceiben mintegy elszámol arról, hogy miként teljesítette küldetését. Már most kijelenti, hogy küldetésének hűséges teljesítésével, az igazság tanításának átadásával és az Atya megismertetésével dicsőséget szerzett Istennek, pedig az igazi engedelmesség utolsó nagy próbája még hátravan. A szenvedés és a halál önként vállalása szerzi meg majd a legnagyobb dicsőséget az Atyának, aki éppen ezt az önfeláldozó engedelmességet kéri a Fiútól. Jézus engedelmessége pedig kiérdemli, hogy az Atya is megdicsőítse őt azáltal, hogy feltámasztja a halálból. Tegyük fel mi is Testvéreim a következő kérdést minden este lefekvés előtt magunknak! Vajon az én életem megdicsőíti-e Istent? Őszinte szívvel, és bátor lélekkel adjunk magunknak választ erre, mielőtt álomra hajtanánk fejünket. De még azt is megkérdezhetjük magunktól, ha teljesen őszinték akarunk lenni, és nyugodt szívvel akarunk nyugovóra térni: Vajon keresem-e és teljesítem-e Istentől kapott küldetésemet? Ha bizonytalan lennék ennek megválaszolásában, akkor tegyünk erős fogadalmat arra nézve, hogy a következő napunkat, melyet Isten akaratából, ha ránk virraszt, ennek szellemében fogjuk megkezdeni és befejezni is, hogy a következő válaszadáskor már tudjuk, hogy mit kell rá felelnünk! Életünk és munkánk során is Jézus Krisztus Atyjához szóló szavai szerint igyekezünk megfelelni a világ és az emberek elvárásának, mert ez akkor meg fog felelni Isten elvárásának is: „Kinyilatkoztattalak téged az embereknek, akiket e világból nekem adtál.”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, magunkhoz vettük a szent áldozat ajándékát. Alázattal kérünk, hogy növelje szeretetünket az, amit szent Fiad az ő emlékezetére cselekednünk rendelt. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!


2011. június 6., hétfő

Húsvét hetedik hetének hétfője


Húsvét hetedik hetének hétfője


Magdeburgi Szent Norbert rendalapító püspök emléknapja


Munkás Szent József emlékezete


Megerősít majd titeket a Szentlélek ereje,

Amikor leszáll rátok,

És tanúságot tesztek rólam,

A föld végső határáig, alleluja.


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, szálljon reánk a Szentlélek ereje, hogy akaratodat hűséges lélekkel kövessük, és vallásos életünkkel meg is valósítsuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Hæc locutus sum vobis, ut in me pacem habeatis.”

(János 16, 33a.)

„Mindezt azért mondtam nektek, hogy békességet találjatok bennem.” Fejezi be a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsorán tartott beszédét tanítványainak, hogy megnyugtassa őket, és biztosítsa a felől azokat, hogy nem maradnak árván. A beszéd végére az apostolok úgy érzik, hogy teljesen átlátják és értik a názáreti Mester szavait, és küldetését, és igyekeznek is mind a tizenegyen bizonygatni, hogy most már teljes odaadással vele vannak és soha semmilyen körülmények között el nem hagyják őt. Jézus Krisztus felbuzdulásukat nagyon gyorsan le is hűti, hogy ezzel visszazökkentse őket abba az állapotba, amely látszólag bizonytalanság, de még mindig jobb ez a fajta bizonytalanság, mint a túlzott magabiztosság, mint a túlzott önteltség, amely nagyon gyakran elhamarkodott kijelentésekre és cselekedetekre sarkalja nemcsak az apostolokat, hanem bennünket, mai híveit is. Szinte már-már cinikus a feléjük szegezett kérdés: „Most hisztek?” Ezt a kérdést mi is tegyük fel gyorsan magunknak ugyanilyen cinizmussal. Emlékezzünk csak rá Testvéreim, tegnap Urunk Mennybemenetelét ünnepeltünk, egyházközségünk pedig idei elsőáldozását is tartotta egyben. Az impozáns szertartás, a gyermekek felkészültsége, áhítatta, a sok szülő és hozzátartozó mind-mind azt hitethetné el velünk, hogy immár új korszak kezdődik Egyházközségünk életében, hogy immár ismét mennyien hisznek, aztán a következő alkalommal már ismét alig lesznek a padsorokban. Pontosan erre utal Jézus Krisztus is a következő mondatával: „Eljön az óra – már el is jött, amikor szétszéledtek, ki-ki a mag útján, és engem magamra hagytok.” Valóban jól látja a názáreti Mester a mi emberi természetünket és ez alól az apostolok sem voltak kivételek, de ő éppen ezt akarta, hogy ne legyenek kivételek, hanem olyanok legyenek, mint bármelyik másik ember a földön. Így léphetünk mi magunk is a helyükbe két ezer évvel később a magunk tökéletlenségével, emberiességével, hibáival, gyarlóságunkkal. De nemcsak erre utalnak szavai, hanem arra is, hogy bár magára hagyják az apostolai a kritikus pillanatokban, de ő még sem lesz egyedül, mert az Atya mindig velünk van. A Mennyei Atyánk mindig a gyermekeivel van, Egyszülött Fiával és rajta keresztül minden benne hívővel. Az utolsó vacsora beszédei éppen ezt világítják meg, ezt a titokzatos kapcsolatát az Atyával, és a Szentlélekkel. Ezért lehetséges az, hogy az apostolokban feldereng valami az ő mennyei származásáról, amit ekkor még csak így fejeznek ki: Istentől jöttél és mindent tudsz. Így volt ez egyházközségünkben is tegnap, amikor az első szentáldozásban szinte mindenki érezte, hogy Jézus Krisztus szent teste és vére valóban átváltozik az oltáron, valóban beleköltözik a kis madár módjára kitátott szájú gyermekek lelkébe. Érdekes volt látni, hogy apró nyelvükkel milyen óvatosan, milyen félve vették magukhoz a szent testet, és milyen büszkén mentek vissza a padba az áldozás után, úgy, mint a sokszor irigyelt felnőttek. Ilyenkor ünnepek alkalmával könnyű, és nemes a szent testet magunkhoz venni, de a hétköznapok próbatételei már megnehezítik ezt és akkor bizony nagyon könnyen rámondják az emberek, hogy most nem megyek szentmisére, most nem áldozom, mert egy jó film megy a tévében, most a barátnőm jön hozzám, most apukámmal inkább fagyizni megyünk. Ekkor kell felhangzania bennünk Jézus Krisztus mai evangéliumi szakaszban felhangzó figyelmeztetésének, hogy hitünket még nehézségek árán is meg kell őriznünk, sőt igazán nehézségek idején, amikor komoly áldozatot kell hoznunk érte, akkor kell a hitet felmutatnunk önmagunknak és embertársainknak. A hitünk ezeken a nehézségeken keresztül edződik erőssé, válik múlhatatlanná. Mert nem szabad egy pillanatra sem megfeledkeznünk arról, hogy az igazán komoly megpróbáltatások még ezek után fognak következni, és ezekben a megpróbáltatásokban nem fogunk tudni helytállni a magunk erejéből, csak a Szentlélek gondoskodó ereje által. A hit teljességét majd akkor nyerjük el, ha visszagondolunk arra, hogy Jézus Krisztust az Atya nem hagyta el akkor sem, amikor látszólag egész műve megsemmisülni látszott. Isten akkor mutatta magát igazán Gondviselő Atyának, amikor Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból. Krisztusban szeretett Testvéreim életünk során nagyon sok fájdalom, nagyon sok kudarc és csalódás ér mindannyiunkat, sokszor olyan mértékűek, hogy azt hisszük, hogy az Isten elhagyott, magára hagyott bennünket és többé már nem törődik vétkes gyermekével. De ez nem így van, az Isten nem azért a világ teremtője, hogy minden ember számára gondtalan életet biztosítson, hogy életutunkból minden nehézséget, minden akadályt elhárítson. Isten azért a világ teremtője, mert a benne végsőkig kitartó embereknek odanyújtja, ahogy Egyszülött Fiának is odanyújtotta a Feltámadás reménységét. Figyelmeztet, hogy nevéért külön is üldöztetést fogunk szenvedni, külön és válogatott fájdalmakat, nehézségeket fogunk szenvedni, de amikor ezeket érezzük a testünkön, a lelkünkön, akkor ne arra gondoljunk, hogy magunkra vagyunk hagyva, hanem bízzatok, mert ő legyőzte a mi nevünkben a világot, és általa mi is legyőzhetjük a világot. Testvéreim az idő elérkezett, már majdnem hogy az utolsó órában vagyunk. A világ a saját romlása felé rohan és nincs, aki megállítsa, ha így folytatódik maga a föld válik a pokollá. Egyszer egy bölcs a dolgozószobájában tartott egy hatalmas ingaórát, amely minden órában ünnepélyes lassúsággal, de ugyanakkor nagy dörgések közepette szólalt meg.
- Nem zavarja? – kérdezte egyszer az egyik diákja.
Nem – válaszolta a bölcs -, mert így minden órában meg kell kérdeznem magamtól, hogy mit csináltam az elmúlt órában. Járjunk el Testvéreim mi is ennek a bölcsnek a példája nyomán és tegyük fel a kérdést önmagunknak, hogy mit csináltunk az elmúlt órában. Tettünk-e valami olyasmit ami Istennek tetsző, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy a világ jelenlegi folyása megváltozzon, hogy a végre a hétköznapjaink is olyan ünnepekké váljanak, mint az elmúlt vasárnap, amikor gyermekek járultak szentáldozáshoz, és addig ismeretlen felnőttek lépték át a templom küszöbét. Mindezt Testvéreim nem szemrehányásként akartam nektek mondani, hanem csak azért, amiért a názáreti Mester is elmondta beszédét az utolsó vacsorán tanítványainak: „Mindezt azért mondtam nektek, hogy békességet találjatok bennem.” Ezt kívánom én is nektek és a hat fiatal első áldozó gyermeknek is, hogy békességet találjanak Jézus Krisztusban.


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, légy irgalmas a te népedhez, és minket, akiket a mennyei misztériumokba beavattál, vezess át a régiből az új életre. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. június 5., vasárnap

Urunk Mennybemenetele


Urunk Mennybemenetelének főünnepe


Wessexi Szent Bonifác vértanú püspök emléknapja


Az elsőáldozás emlékezete


Galileai férfiak!

Mit néztek csodálkozva az égre?

Ahogyan szemetek láttára Jézus a mennybe ment,

Úgy jön el egykor ismét, alleluja.


Könyörögjünk!

Mindenható Istenünk, hadd ujjongjunk szent örömmel és hadd vigadjunk gyermeki hálaadással, mert szent Fiadnak, Krisztusnak mennybemenetele a mi fölemelkedésünk: ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test, az Egyház reménységben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Euntes ergo docete omnes gentes.”

(Máté 28, 19a.)

„Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!” Utasítja tanítványait, mind a tizenegyet a Galileai hegyen, a mi Urunk, Jézus Krisztus Máté apostol evangéliumának utolsó fejezetének, utolsó szakaszában. Az apostolok pedig követték a názáreti Mester szavait és útnak indultak. Útnak, amely út ma is tart, és nem is ér itt véget a mi életünkben, hanem megy tovább a jövőbe, mert az egy ilyen út, egy ilyen küldetés. Isten Igéje, Jézus Krisztus szava a tanítványok élőláncolatán, élő tanúságtételén keresztül immár több ezer éve hatékonyan működik világunkban, eljutva a föld legeldugottabb szegletébe is. A mi lakóhelyünk Báta is egy ilyen eldugott szeglete a világnak, de számunkra a legdrágább, a legszebb, a legfontosabb szeglete. Az evangéliumban felhangzó mondat ma is utasításként hangzik fel a Jézus Krisztust képviselő pap ajkairól. A tanítványok Testvéreim pedig mi magunk vagyunk. Az evangéliumi kép még abban is hiteles, hogy itt vagyunk a mi szent hegyünkön a Klastrom-hegyen. Azon magaslaton, ahol sok ezer éve él már ember, mert mindig érezte még Jézus Krisztus ideje előtt is, hogy ez a hely nem közönséges, Istenhez közeli hely. Ha belegondolunk abba, hogy 1093-ban Szent László királyunk miért éppen ide építetett monostort, amelyet Szent Mihály arkangyal védelmébe ajánlott, akkor biztosan tanácstalanul tárjuk szét karunkat. Nehéz belegondolni, hogy mi motivált egy olyan hatalmas királyt, mint Szent László arra, hogy éppen ezen a helyen, a világtól eldugva bencés monostort alapítson. A történeti forrásokból ugyan tudjuk, hogy egyik oka az lehet, hogy a környéken élő fél besenyő népek nehezen akartak áttérni a keresztény hitre. A sárköz, a sárvíz és a Duna találkozásában elterülő mocsaras erdőség kiváló menedéke volt minden törvény elől elbújni akaró ember számára. Szent László által idetelepített bencések azonban sikeresen térítették meg még ezeket a bujdosó pogány népeket is. Az erő, amely küldetésüket segítette ennek a szenthelynek a kisugárzásából származott. Óriási megtiszteltetés nekünk ma élő utódaiknak, hogy mi is itt állhatunk ezen a hegyen, itt szívhatjuk magunkba Isten alkotó erejének kisugárzását. Nincs az a háborgó lélek Testvéreim, amelyik itt ezen a helyen nem talál nyugalomra, békére. Itt még a fák levelein átszűrődő fénynek is más a játéka, más a varázsa. Érdemes ide feljönni egyedül, vagy csoportosan, hogy csendben szemlélődve, imádkozva valóban közelebb kerüljünk a teremtéshez, és a Teremtő Urunkhoz, az Istenhez. De nemcsak mi kerülünk közelebb őhozzá, amikor itt vagyunk, amikor kinyitjuk szívünk ajtaját, hanem maga az Isten is lejön közénk ide erre a szent helyre, mert ő is szereti a békét, a nyugalmat, azt, amit nekünk Teremtett. Ha a zsidóknak, ha a zsidókból kereszténnyé lett apostoloknak, galileai férfiaknak az a hegy volt a szent, akkor nekünk, Bátaiaknak ez a hegy a szent. Nekünk innen megy a mennybe a mi Urunk, Jézus Krisztus! Nekünk innen szól hozzánk: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön.” A mai ünnep sokszorosan ünnep nekünk már a szentmisére való bevonulás, sőt az azt megelőző sürgés-forgás is jelezte, hogy nem akármi van ma itt készülőben. Sokan eljöttek ide a hegyre, hogy lássák a napsugarakon égbe emelkedő názáreti Mestert, vagy, hogy meghallják annak jövőre néző biztató szavait. Sokan eljöttek ma ide olyanok is, akik máskor nem szoktak. Kíváncsiskodok, hozzátartózok, barátok, ismerősök. Bizony jó volt új arcokat látni, főként új gyermekek arcát. A hat elsőáldozó ma először életében találkozott a mennybe készülő Úr Jézus Krisztussal. Láttam, figyeltem az arcukat, szemmel követtem minden mozdulatukat. A szertartás némi félelemmel töltötte el őket, a betanult szöveg miatt némi izgalom uralta vonásaikat. Látszott minden rezdülésükből, hogy meg akarnak felelni elsősorban önmaguknak, szüleiknek, hitoktatójuknak, az apátnak, másodsorban Jézus Krisztusnak. A szertartás csúcspontján az áldozáskor hirtelen felszabadultak lettek. Az izmok görcsei feloldódtak, a lélek félelme eltűnt a tekintetekből. A várakozó csoda lelkülete uralta pillantásukat, ahogy az apát felemelte feléjük a kis kerek fehér ostyát, és ahogy várták kitátott szájjal, bizonytalanul kidugott nyelvükkel a találkozást az Isten Fiával. Egy biztos ez a pillanat megismételhetetlen pillanat minden ember, minden gyermek életében, az első áldozás varázsa mindig utolérhetetlen. Az átváltozás, a csoda azonnal és visszavonhatatlanul végbemegy az Isten és gyermekei között. A padokban ülő nem elsőáldozó gyermekek izgatottan figyelték mi történik társaikkal, mi az csoda, amelyben részesülhetnek, és mi az amiből ők most kimaradnak. Láttam, hogy többen is elindulnak az áldozók után és szüleik csak nehezen tudják visszahívni őket a padokba. A csoda őket is megérintette, a csoda őket is hívta és ez ekkor ezekben a pillanatokban tisztán látható és érezhető volt. A gyermek lelke mindig őszinte reakció. A gyermek mindig Isten után akar menni, csak a felnőtt világ az, amely fékezi, visszatartja, elfordítja a helyes útról. A felnőttek élete, a nem példamutató élet az, amely tönkreteszi a gyermekeket. A szülők, a nagyszülők határozott példamutatása, és hitvallása az, amely a helyes úton tarthatja a gyermekeket. A hiba Testvéreim sosem a gyermekekben van, hanem bennünk felnőttekben. Mi vagyunk, akik engedjük ellaposodni hitüket, ellaposodni érzelmeiket, mi vagyunk, akik rossz példával megfertőzzük a saját jövőnket. Számomra is felemelő érzés volt velük együtt újra mondani hitvallásunkat. Jól eső érzés volt, amikor az egyik nagyszülő azt mondta, hogy „na, megjött a kedvencem”, és ezt rám értette, mert a kis unoka, így hívott engem odahaza. Jól eső érzés volt, amikor a másik elsőáldozó azt mondta édesanyjának: „Én ismerem ezt a pap bácsit, ez a te főnököd!” Örömmel korrigáltam ki, hogy én nem vagyok pap bácsi, de a fiú csak kötötte az ebet a karóhoz, és azt mondta: „Nekem ő pap bácsi, és vele akarok le fényképeszkedni.” A harmadik elsőáldozó nagypapája azzal jött hozzám, hogy unokája szeretne jönni ministrálni, de mert nekem szólni emiatt. Bátran buzdítottam hát, ahogy az apát úr is, hogy a templom mindig nyitva áll előttük, Jézus Krisztusnak nincs nyári szünete, őt mindig itt van, ahogy az evangéliumi szakasz utolsó mondatában meg is ígérte nekünk a názáreti Mester: „És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Az első áldozás sose legyen egyben az utolsó áldozás is! Ne úgy legyen, hogy amikor sok évvel később öregkorban, betegségben újra találkozik Istennel, ne azt kelljen bevallania a gyóntató atyának, hogy utoljára akkor gyónt és áldozott, amikor elsőáldozáshoz járult. A negyedik kisleány, akit ráadásul tegnap kereszteltünk nem is szólt, csak nézett fel rám nagybarna szemeivel, amely többet mondott minden szónál. Egy másik szülő keresztelést jelentett be, amely szintén mindig öröm az egyházközség számára. Ezen a napon, bár Urunk, Jézus Krisztus mennybe ment, de rögtön vissza is tért közénk, mert nélküle ezek a csodák, ezek a pillanatok nem történtek volna meg. Ezen a napon a templom otthona lett ennek a hat gyermeknek, és a kezükbe kapott emléklapra pillantva később mindig ez a pillanat fog eszükbe jutni. Ez a valódi csoda boldogságot adni és kapni. Ma nem csak a béke jelével köszöntöttük egymást, hanem a boldogság és szeretet jelével is. És a hat gyermekből négy romagyermek volt, de ma itt nem számított nemzeti hova tartózás, bőrszín, vagy bármi más, ami szétválasztott volna bennünket. Ma Jézus Krisztus szeretetében egyesültünk, sőt talán vele együtt egy kicsit a mennybe is mentünk. Egy azonban biztos Krisztusban szeretett Testvéreim, ma mi nem jártunk úgy, mint az a remete, akinek történetét most elmondom: Egy kopár, sziklás sivatagban élt két remete. Találtak két barlangot, amelyek egymással szemben álltak. Évekig tartó imádkozás és hosszú önsanyargatás után az egyik remete úgy gondolta, hogy elérte a tökéletességet. A másik remete meglehetősen jámbor volt, jólelkű és megbocsátó. Megállt beszélgetni a ritkán arra járó zarándokokkal, vigaszt és menedéket nyújtott azoknak, akik eltévedtek és azoknak, akik valahonnan menekültek.
- Ez mind az elmélkedésből és az imádkozásból elvett idő – gondolta az első remete, aki nehezményezte a másik mulasztását.
Hogy látható módon megmutassa neki, mennyire távol áll még a tökéletességtől, elhatározta, hogy minden alkalommal, amikor a másik bűnt követ el, egy követ helyez a saját barlangja elé.
Néhány hónappal később a barlang előtt tömör, szürke kövekből épült fal emelkedett. És ő bennmaradt befalazva. A mai napon mi nem falat emeltünk, hanem igyekeztünk falat bontani, és ha ez csak pár családnál is járt sikerrel, akkor is csodát vittünk végbe. Ha a hat gyermekből, amely most elsőáldozó volt, csak három jár vissza rendszeresen vasárnaponként a szentmisére, ha csak három folytatja hittani tanulmányait a bérmálásig, már akkor is nyertünk három lelket, három későbbeni családot, amely sokat számít majd a végső elszámolásnál. Végül a mai nap tanulsága is a következő. Hétköznapjainkban is keresztényként kell élni, nem pedig csak vasárnap, mikor szentmisére jövünk. Úgy kell élnünk, hogy meglássák rajtunk azt, hogy keresztények vagyunk, és hogy szeretjük egymást. Úgy kell élnetek nektek is gyerekek, hogy társaitok, tanáraitok elmondhassák rólatok: ezeken meglátszik, hogy hittanosok, hogy templomba járnak, mert rendesebben viselkednek, szorgalmasabban tanulnak. Úgy kell élnetek nektek, Testvéreim, akik valamilyen munkahelyen dolgoztok, hogy meglássák rajtatok: nem a pénznek éltek, hanem Isten áll életetek középpontjában. Úgy kell élnetek nektek, idősebb Testvéreim, hogy meglássák rajtatok az élet értelmét és célját, hogy keresztény derűvel fogadjátok az élet alkonyát, mert biztos a hitetek, hogy van folytatás odaát. Ez, azaz út, azaz egyszerű út, mely Jézus Krisztussal együtt a mennybe, a Szentháromság isteni közösségébe vezet bennünket. Ezért ennek a vasárnapnak visszhangjaként vigyétek haza otthonaitokba és hétköznapjaitokba az angyalok és Jézus Krisztus figyelmeztetését: "Miért álltok itt égre emelt tekintettel? - menjetek el az egész világra, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!"


Imádkozzunk:

Mindenható, örök Isten, te minket már a földön mennyei eledellel táplálsz. Add, hogy áldozatos buzgósággal törekedjünk a mennybe, ahová már fölvetted emberi természetünket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. június 4., szombat

Húsvét hatodik hetének szombatja


Húsvét hatodik hetének szombatja


Caracciolo Szent Ferenc hitvalló szerzetes emléknapja


Szűz Mária első szombati emlékezete


Isten megváltott népe vagytok,

Hirdessétek annak dicsőségét,

Aki a sötétségből meghívott

Csodálatos világosságba, alleluja.


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, alakítsd lelkünket a jó cselekedetek által. Add, hogy mindig a jobbat válasszuk, és lelkünkben egészen átéljük húsvét szent titkát. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Petite, et accipietis, ut gaudium vestrum sit plenum.”

(János 16, 24b.)

„Kérjetek, és kaptok, hogy örömötök teljes legyen!” Folytatja búcsúbeszédét a mi Urunk, Jézus Krisztus, nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán tanítványai számára. A mai evangéliumi szakaszt a názáreti Mester a jól ismert megerősítő ismétléssel kezdi jelezve számunkra, hogy ami ezután következik mondandójában annak igen nagy jelentősége van. És hiába kétezer évnyi idő, hiába annyi fájdalom, könny és vér, amely azóta, hogy az emberi világot átjárta, mégis oly kevesen jegyezték meg ezeket a fontos szavakat. A sötétnek mondott középkorban érdekes, hogy sokkal többen tartották be Jézus Krisztus tanítását, szavait, mint a mai modernnek nevezett korban. Azt a kort nevezzük ma sötét középkornak, amelyben a hit fáklyája világított nagyon sok emberben, nem a ma jól ismert önzés, gőgősség lámpája. Mit is mondott Jézus Krisztus, Szent János apostol tolmácsolásában hallgathattuk meg ma: „Bármit kértek majd az én nevemben az Atyától, megadja nektek.” Testvéreim a mai modern korban már ott tartunk, hogy az emberek lealacsonyítónak a kérést. Gyermetegnek vélik a kérőimát! Egyszerűen leszoktak az emberek a kérésről, miért is kérnének, amikor a hírközlési eszközökön keresztül azt súlykolják beléjük, hogy megkaphattok mindent, megszerezhettek mindent, amit csak szemetek és szátok megkíván, nem kell más hozzá csak pénz, pénz és harmadszor is pénz. Ennyi pénzt nem is kell birtokolni, megvehetünk mindent hitelre, ez nem probléma. A gond akkor kezdődik amikor elveszítjük munkánkat, vagy csökken a fizetésünk, vagy növekednek a létfenntartás költségei, mert akkor bizony a hiteleket nem tudjuk fizetni, és azt tehetnek velünk, akik a hitelt adták, amit akarnak. Kik ezek a hitelezők, kik ezek, akik szerint nem kell kérni, csak vásárolni? Ugyan az a nép, ugyan az a szellemiség, amely már több ezer éve kínozza az emberiséget. A kiválasztott nép! Az az Isten által kiválasztott nép, aki gőgősségében, önzésében mindent magáénak akar hatalmat, vagyont, embereket, mert úgy vélik, hogy ők egyenrangúak az Istennel. Jézus Krisztus azonban egyértelműsítette velük szemben elképzelését és egyszerűen kiseperte őket a Jeruzsálemi templom udvaráról, mondván: Ne tegyétek piactérré az Isten házát. Mi is az Isten háza? Minden keresztény katolikus hívő emberben a lelke az Isten háza, amelyben a Szentlélek erejével és fényével ott lakik a Mindenható Atya, ha azt tesszük, amit Egyszülött, értünk feláldozott Fia tanított nekünk. Már pedig Testvéreim, ha Ő azt mondta, hogy kérjetek és kaptok, zörgessetek és beengednek benneteket, szeressetek, és akkor benneteket szeretnek, akkor az így is van, akkor azt így is kell értenünk, és így is kell tennünk! Nyilvánvalóan nem új autót, nem új aranyláncot kell kértünk tőle, mert azt minden bizonnyal nem fogja teljesíteni, mert az ilyen kérések a zsidó liberális oligarchia kérése, nekünk egyszerűbb dolgokat kell kérnünk és akkor azokat biztosan meg is adja nekünk. Nem azt kell kérnünk, hogy hárítson el utunkból, életünkből minden nehézséget, minden fájdalmat, mindent könnyet és verejtéket. Nem! Nekünk azt kell kérnünk, hogy Jézus Krisztus útján tudjunk haladni, egyszerűségben, szeretetben, hitben. A folytatásban ezeket mondja: „Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben.” Mit is jelent ez, hogy semmi fohász nem szállt fel az Istenhez? El tudjuk képzelni, hogy egy nép, adott esetben az önérzetes zsidó nép a római fogság, elnyomás alatt nem akart kérni semmit attól Istentől, aki őket kiválasztotta? Bizony ez elképzelhetetlen. Kértek ők, de csak olyat, amit Isten nem teljesíthetett. Ők nem szolgálni akarták Istent, hanem Istenné akartak válni a többi nép, a pogányok fölött, és nemcsak lelkileg akartak uralkodni rajtuk, hanem anyagilag is. Nem véletlenül sújtotta Isten annyi szenvedéssel őket, a lázadókat, akik megölték Egyszülött Fiát! Nem véletlenül tette őket hazátlanná, földönfutóvá a világon szétszórva. Volt idő, amikor jómagam is zsidó módjára új autót, új nyaralást, újabbnál-újabb technikai eszközöket akartam birtokolni és ehhez akartam Isten közreműködését. Közreműködött is Isten, meg is hallgatta kéréseimet, de nem úgy teljesítette azokat, ahogy én szerettem volna, hanem úgy, ahogy az szerinte nekem a legjobb volt. Így ma már nem kérek ilyen dolgokat, nem megyek szembe Isten akaratával, hanem csak azt kérem, hogy azt tegye meg velem, hogy csak az történjen meg velem, amit ő jónak lát, legyen az számomra jó, vagy rossz. Testvéreim az ember, ha kanyar jön az úton nem mindig lát előre a kanyaron túlra. Így van az ember tulajdonképpen az életében is, nem mindig láttunk a kanyaron túlra, előre heteket, hónapokat. Életünk bármennyire is úgy gondoljuk, hogy mi irányítjuk, Isten kezében van. Ha életünket egy vitorláshoz hasonlítjuk az élet óceánján, akkor ott Isten a szél, amelyről nem tudjuk, honnét fúj, és merre tart. Ez a szél tereli hajónkat napról-napra egyre tovább annak a kikötőnek az irányába, amelyet mennyországnak hívunk. Persze vannak hajók, akik horgonyt vetnek, és széllel szemben is megpróbálnak hajózni, de ők sosem érik el azt a kikötőt, amely mindig előttünk van, és sosem mögöttünk. Ezt a szelet kérjük a magunk, a családunk, az egyházközségünk számára, de ma leginkább annak a hat fiatalnak a számára, aki elsőáldozásához fog a holnapi napon járulni. Nagy nap lesz ez az ő kis életükben, mert először életükben átszállnak saját hajójukba, a szüleikéből, és tudatosan vállalva az élet óceánján való utazást immár saját hitéletük kormányosaivá válnak. A mai evangéliumi szakaszban Jézus Krisztus többször beszélt a kérőimáról, s arról is, hogy az ő nevében kell kérni a Mennyei Atyát. Ne feledkezzünk el hát erről főleg ebben a hónapban, amelyet Jézus Szent Szívének szentel a Katolikus Egyház. Nem véletlen tehát, hogy Szent János apostol, evangélista, a legkedvesebb tanítvány erre a helyre, ide helyezi ezt a buzdítást, hiszen Jézus Krisztus az Atyához megy, hogy közbenjárónk legyen. Mi magyarok holnap ünnepeljük Urunk Mennybemenetelét, számunkra holnap lesz áldozócsütörtök. Ezt az ünnepet teszi még szebbé, még emlékezetesebbé a hat hófehérbe öltözött gyermek, akik ma elvégezték első gyónásukat, és nem csak ruhájukban öltöztek fehérbe, hanem életükben először a lelküket is fehérbe öltöztették. Jézus Krisztus látja fehérbe öltözött gyermekeinket és hírt ad róluk a Mennyei Atyának, akinek tekintete mindvégig rajtuk lesz, őrangyalt rendel melléjük, hogy hajójuk elkerülje a zátonyos vizeket. Emlékszem még azokra az évekre, amikor tizenhatan is elsőáldoztak, és emiatt kicsit szomorú a szívem, pedig abban az időben nem tetszéssel fogadták az elsőáldozókat, de még a szüleiket sem és mégis sokan vállalták ezt fel gyermekeik lelke üdvéért. Ma, amikor ennek már nincs akadálya, akkor ma a szülök egyre kevesebbet törődnek gyermekeik lelkével. A televízió, a média önzésre, gőgösségre tanítja az embereket, és tudat alatt kiragadja őket a közösségekből, mert egyénenként könnyebben befolyásolhatók, könnyebben rabságba taszíthatók. Ez folyik ma a liberális világszemlélet szabadelvűsége mögött: mindent a testnek, semmit a léleknek. Ma azonban mi keresztény katolikus hívek a hat fiatallal együtt hangosan ellene mondunk a gonosznak és minden csábításának. Kérőimánkban kérjünk erőt Jézus Krisztustól, aki Atyjához tér, hogy le tudjuk küzdeni a szekularizált világ kísértéseit. A keresztény életünkben nagy megnyugvást jelent az a biztos tudat, hogy Jézus Krisztus földi érdemeivel és szeretetével van a mennyei szentélyben. Azért eszközli ki számunkra a meghallgatást, hogy örömünk teljes legyen, nem emberi módon az anyagi test kívánságai szerint, hanem mennyei módon a lelkünk teljessége és szabadsága szerint. Egyúttal arról is végérvényesen biztosít bennünket, hogy az Atya végtelenül szeret minket, bűneinkkel és jótetteinkkel egyetemben. Feltétele csupán, hogy mi is szeressünk, és mindig a jóra törekedjünk, a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat kerüljük, ahogyan azt első gyónásukban a hat fiatal is megfogadta ma a Mennyei Atyának. Nekik is tudniuk kell, és minden felnőtt keresztény katolikus hívőnek, hogy a hit, hogy a vallás tehát nemcsak törvényeket, szabályokat és kötelességeket szab elénk, hanem olyan biztosítékokat is, amelyek az életünk végleges megoldásához, kikötőjének biztos eléréséhez vezetnek, s így már itt a földi életünkben a teljes mennyei öröm forrásához juttatnak bennünket.


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, magunkhoz vettük a szent áldozat ajándékát. Alázattal kérünk, hogy növelje szeretetünket az, amit szent Fiad az ő emlékezetére cselekednünk rendelt. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!


2011. június 3., péntek

Húsvét hatodik hetének péntekje


Húsvét hatodik hetének péntekje


Ugandai Szent Vértanúk emléknapja


Első péntek emlékezete


Ezek a szentek,

Akik a Bárány véréhez hűségesek maradtak a győzelemig,

Szeretetükben mindent feledni tudtak a halálig,

Ezért Krisztus örök királyi méltóságában részesültek.

Alleluja.


Könyörögjünk!

Istenünk, te a vértanúk kiömlő vérét keresztényeket termő magvetéssé tetted. Adj mindenkor bőséges aratást Egyházad szántóföldjén, amelyet Lwanga Szent Károly és társai vérük hullásával öntöztek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Vos autem contristabimini, sed tristitia vestra vertetur in gaudium.”

(János 16, 20b.)

„Ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul.” Mondja tanítványainak a mi Urunk, Jézus Krisztus búcsúbeszédében, azért, hogy felkészítse őket arra az időre, amely nagyon hamar eljön, hamarabb is, mint azt sejtenék. Ilyenkor mindig egy mondás jut az eszembe, amit juhászok szoktak mondogatni: A jó idő után mindig rossz jön, de a rossz idő után ismét ki fog sütni a nap. Így volt két ezer évvel ezelőtt is nagycsütörtök este, amikor az utolsó vacsora, a szentmise megalapításakor a názáreti Mester szentbeszédében elmondott apostolainak. Három nagyon boldog, szinte már mennyei évet tölthettek el a tanítványok a Mester társaságában, közvetlen közelében. Ezekben az időkben bizony úgy gondolhatták, hogy ez az érzés, ez az öröm már sohasem fog elmúlni, soha sem fog rosszabbra fordulni, sőt inkább napról-napra fokozódni fog egészen addig, amíg eljön a Mennyei Jeruzsálem ide a földre. Nem is gondolták rosszul a tanítványok ott az utolsó vacsora termében, hiszen a kenyértörésben és a boráldozatban a csúcspontjához érkezett a három év munkája, a három év minden nehézségekkel, viszontagságokkal teli útja. Egyetlen baljóslatú felhő kúszott lassan, de feltartóztathatatlanul ennek a boldogságnak az egére. Júdás apostol távozása, a názáreti Mester sokat sejtető szavai az árulásról már ott motoszkált elméjük horizontján és észrevétlenül lopódzott be minden zsigerükbe. Felhőtlen örömükbe már ott lappangott a félelemmel teli bizsergés, amely időnként végig futott rajtuk hajuk szálától a talpukig. Érezték, hogy a csúcson vannak, de nem látták, hogy van-e tovább út, ha viszont lepillantottak félelmetes, sötét szakadék tátongott alattuk, amelytől minden ember lába önkéntelenül is megremeg. Minden bizonnyal Testvéreim élte már át mindenki köztetek ezt az érzést, és amikor a boldogság után villámcsapásként megérkezett a baj, akkor mindig eszetekbe jutott, hogy milyen jó érzés is volt a csúcson lenni, és milyen rossz leesni onnan, mintha az egész addig felépített világ dőlt volna össze, és romjai alatt ott fekszünk mi magunk összetörve, egyedül árván. Ennek az érzésnek a gyógyítására mondja el búcsúbeszédét Jézus Krisztus. Ő ugyanis emberi mivoltával átéli velünk a csúcsra jutást, de ott van velünk, amikor a mélybe zuhanunk, és félelem reszketése uralja el testünket-lelkünket. Azt mondja: Nem hagylak árván titeket! Ne felejtsétek el soha Testvéreim, hogy Ő sohasem hagy magára bennünket egy pillanatra sem, sőt leginkább akkor nem, amikor a mélybe zuhantunk. Abban már nem vagyok biztos, hogy a csúcson is velünk van-e, ha csak az nem az Ő akarata, de sokszor a mi földi életünkben akarjuk a csúcsokat döngetni és ez legtöbbször nem az Ő, hanem az ördög akarata. Emlékezzünk csak rá, miként kísértette meg őt is a sátán, hogyan ígérte neki az egész világot, hogyan vitte fel a csúcsra, majd hogyan hagyta magára, amikor kísértése kudarcba fulladt. Vagy emlékezzünk a paradicsomi ősidőkre, amely az emberi élet csúcsa lehetett volna, de a sátán megkísértette Évát és Ádámot, istenséget ígért nekik, és helyette a bűn mocsarát kaptuk meg örök életünkre. A keresztényi élet, amelyet mi magunk választottunk, illetve először a szüleink választottak nekünk szabadulás ebből a mocsárból és a csúcs felé vezető út első állomása. A csúcsot azonban nem földi életünkben, hanem földi életünk halálában érjük majd el, hogy lelkünk felszabadulva a test fogságából olyan magaslatra juthasson, amelyet a test elképzelni sem tud, mert onnan úgyis csak lezuhanna. Ezt átgondolva eszünkbe juthat, hogy milyen nehéz is a mi földi életünk. Ez azonban csak akkor nehéz, ha a test, ha az a anyagi világ örömeit, csúcsait keressük és közben megfeledkezünk lelkünkről, amelynek halálon túli csúcsra jutása földi életünk tétje. E gondolatok között hánykódhattak az apostolok is az első szentmise alkalmával. Jézus Krisztus azonban gondol az apostolok és a kései utódaik, a mi megnyugtatásunkra is. Szenvedése és kereszthalála idején majd gyötrődnek, jajveszékelnek és sírnak, hiszen úgy látják, hogy minden addigi reményük, amelyet felépítettek magukban összedőlt, elveszett. Fájdalmukat súlyosbítja az, hogy a világ, a hitetlen vezető emberek, gúnyosan éreztetik evilági fölényüket velünk hívő emberekkel szemben. Jézus Krisztus hasonlatát Szent János apostol fontosnak tartotta kiemelni – a szülőasszony fájdalmáról és öröméről – bár az apostolok mindezt csak Húsvét után érthették meg. Krisztusban szeretett Testvéreim nekünk az a hatalmas nagy szerencse jutott osztályrészül, hogy Húsvét után lehetünk, hogy nekünk csak fel kell fedeznünk ezeket a titkokat, amelyeket a tanítványoknak meg kellet élniük. Mindannyiunk lelki szemei előtt ott a kép a szülő asszony görcsösen markolászó ujjairól, verejtékben úszó testéről, összeszorított fogairól. De látjuk néhány pillanattal később azt is, hogy amikor mellére fektetik a megszületett életet és az felsír, vele együtt felsír az anya is, de már nem fájdalmában, hanem mérhetetlen örömében, mert egy új semmihez nem fogható életet adott a világnak, amelyre nem volt képes más, mint maga az Isten. A gyermek születésekor együtt szenved az édesanyával, de aztán együtt is örül, amikor először mondja mama, amikor először teszi meg bizonytalan lépéseit édesanyja karjai felé. Erre mondja az utolsó vacsorán Jézus Krisztus: „Ti szomorkodtok, de szomorúságtok örömre fordul.” Testvéreim! Minden örömhöz szomorúságon keresztül lehet eljutni, ahogyan a mennyországba is a földi élet szomorúságain, viszontagságain keresztül vezet az út. És nehogy egy pillanatra is azt gondoljátok, hogy milyen jó is azoknak a gazdagoknak, gondtalanul élőknek, mert itt és ott is jólétben részesülnek. Nem! Aki a földi életében nem képes szülő asszonnyá változni, nem képes a fájdalomtól kifehéredett ujjakkal, összeszorított fogakkal, verejtékező testtel megküzdeni az örömért, az Testvéreim nem fog halála után a mennybe kerülni. Egyik példabeszédében maga Jézus Krisztus is utal erre. Ez a példabeszéd a gazdag ember és a szegény Lázár esete, melyet minden bizonnyal mindannyian jól ismerünk. Nem születik Testvéreim semmi jó, csak szenvedés árán, gyakran kell hozzá könny, verejték, olykor vér is. Bizonyítja mindezt a magyar történelem minden évszázada, minden viszontagsága, és amikor megéljük ezeket a viszontagságokat saját életünkben, legyen vigaszunk Jézus Krisztus búcsúbeszéde, legyen vigaszunk Szent Pió atya szava: A magyarok közül valami nagy fog születni. Ez a kép az egyedül, amely alkalmazható egész életünkre, és az örök boldogságra is. A párhuzam nem felismerhetetlen, hiszen ma is éljük minden nap. Hatvan évnyi szenvedés volt a Magyarok életében az elmúlt században, és amikor a rendszerváltás lehetőségéhez jutottunk azt hittük, hogy ekkor már csak a szülés utáni öröm következhet és a gyermek, amelyet világra hoztunk az örömöt jelenti ennek fáradt, de kitartó népnek. Csakhogy Testvéreim tévedtünk! Tévedtünk, mert a szülésnek a fájdalom, a verejték, a könny, a vér nélküli módját választottuk! Miért? Mert nem ért véget a rendszerváltáskor a szenvedés, mert nem történt változás, csak elnyomóink cseréltek szerepet. Engedtek egy kicsit, de a liberalizmus, a szabadelvűség vezetésével becsaptak bennünket és talán még a kommunizmusnál is nagyobb bilincsekbe verték az országot, a népet. Higgyétek el Testvéreim, s leginkább ti szülés előtt álló fiatalasszonyok, hazánk reménységei, higgyétek el, hogy annak az anyának nem lesz öröme a gyermekében, aki altatásban, fájdalom nélkül akarja gyermekét világra hozni! Kín kell, verejték, könny, e leginkább vér! Mert vér nélkül nincs új élet, csak további további fájdalom és becsapottság, szolgaság. A megpróbáltatásokat türelemmel kell tudnunk elviselni, mert nekünk mindig az örök jutalomra kell gondolnunk. Bízom abban, hogy vár még a magyarokra a valódi szülés fájdalma, könnye, verejtéke, és a feláldozott vérből, majd valóban egy új gyermek születik, amely örömében és nem bánatában sír fel az édesanya kebelén. Most még jegyezzük meg Jézus Krisztus szavait: „Ti szomorkodtok, de szomorúságtok örömre fordul.”


Imádkozzunk:

Szentségi lakomádban részesülve, Istenünk, megünnepeltük szent vértanúidnak a halálon szerzett győzelmét. Add, hogy amint nekik erőt adtál a kínok elviselésére, erősíts meg minket is az élet nehézségei között hitben és szeretetben. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!