2011. január 1., szombat

Isten Anyja a Boldogságos Szűz Mária


Az Isten Anyja, a Boldogságos Szűz Mária főünnepe


Ruspei Szent Fulgentius püspök, egyházatya emléknapja


Szűz Mária szombati emlékezete



Üdvöz légy, Szűz Anya!

Te szülted a Királyt,

Aki az ég és föld Ura mindörökkön-örökké.


Könyörögjünk!

Istenünk, te Mária szűzi anyasága által örök üdvösséggel ajándékoztad meg a világot. Engedd, kérünk, hogy közbenjárását érezzük, mert tőle kaptuk Fiadat, az élet Szerzőjét! Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Maria autem conservabat omnia verba hæc, conferens in corde suo.”

(Lukács 2, 19.)

Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. Ma, amikor a világ bágyadtan ébredezik ezen a zúzmarával feldíszített reggelen, az emberek a harmadik évezred második évtizedének kezdetét ünnepelik. A mai szentmisén három ünnep egyesül. Elsőként megüljük az Úr körülmetéltetésének évfordulóját. Erről szól az evangélium. Másodszor a mai ünnep egyúttal karácsony nyolcadának befejező napja is, azért a kórus énekei jórészt a karácsonyi miséből valók. Innen van a magyar neve is: Kiskarácsony. Harmadszor végül ünnepli a mai szentmise Megváltónk anyját is, mert a közös imádságok mind róla szólnak, a mai napi liturgiában. De erre a napra esik a Julianus naptár behozatala óta – Kr. e. 46.-tól – a polgári esztendő első napja, az újév napja is. Erről a mai liturgia semmi említést sem tesz. Régen, mivel a pogány rómaiak kicsapongó mulatságokkal és erkölcstelenségekkel ülték meg ezt a napot, ezeknek ellensúlyozására az Egyház sok helyen böjtöt rendelt el és külön miseszöveget a bálvány-istentisztelet ellen (Missa de prohibéndo ab idolis) De a IX. századtól kezdve, mint karácsony oktáváját és a XIII. századtól pedig, mint az Úr körülmetélésének emlékét ünnepelte az Egyház. Talán nem is véletlen az, hogy a mai napon milyen kevesen vesznek részt általában a Szentmisén annak ellenére, hogy az parancsolt főünnep. Az emberek ma is a pogány ünnepségeket helyezik inkább előtérbe, mint a keresztény katolikus ünnepeket, amelyek szemmel láthatóan nehéz, megvalósíthatatlan terheket rónak a vállaikra. Egymást, vagy éppen önmagukat sokkal inkább képesek ünnepelni, mint szentjeinket, vagy éppen Istenünket. Pedig Szűz Mária, Isten anyja ember a legemberebbnél is, amikor bajban vagyunk, akkor gondolkodás nélkül hozzá fohászkodunk, őt kérjük, de amikor hálát kellene neki adnunk azért, hogy vállalta az Istenanyaság szerepét, akkor már hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. Így zajlik ez sajnos ma is.

Gyönyörű és hasznos hagyomány éledt újra főként a reformátusoknál a komatál újbóli felfedezésével. Az ősi népszokás szépen fejezi ki a gyermekágyas anyák iránti odaadó gondoskodást. Ezzel biztosítják, hogy minden figyelmét az újszülöttre tudja fordítani, és minél hamarabb megerősödjék, hogy bőséggel tudja szoptatni gyermekét. A komatál gazdag, tartalmas eledel, általában kilenc napig a szülés után. A finomságok mellett a család, de különösen az édesanya számára fontos ez a látogatás, amely biztosítja arról, hogy mind ő, mind a gyermeke fontos a közösségnek. Igaz kicsit fárasztó is, a kilincset egymásnak adó, lelkes látogatók sora, de az elfogódott lélek, a túlcsorduló szív feledtet minden nehézséget és fáradságot. Mert ez azt jelenti, hogy beteljesedett a kilenc hónap hosszú, szorongással teli várakozása, és mennyei öröm veszi körül az új életet. Szűz Máriával, minden anya megéli az anyaság összes örömét és fájdalmát.

Minden édesanya a saját gyermekét látja a legszebbnek, a legformásabbnak. Teljesen természetes ez a fajta elfogódottság ebben az esetben. Mécs László költő így látja az anya-fiú kapcsolatot:

„Amikor születtem nem jeleztek nagyot

Messiás-mutató különös csillagok,

Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.”

Szűz Mária szájából azonban egészen hitelesen hangzik fel a kérés a 27. zsoltár szövegében: „A Te arcodat keresem, Uram. Ne rejtsd el előlem arcodat!” Ő nem csak tudja gyermekében, hanem látja is Jézus Krisztusban az isteni arcot. Ahogy ő tekint fiára, úgy senki más nem képes gyermekére tekinteni, legfeljebb csak gyengén utánozhatjuk pillantását. Találkozik is a két szempár sugara. E találkozásban az emberi szempár csillogása úgy kap viszonzást, hogy nem egyszerűen csak egy gyermek tekint vissza rá, hanem maga az Isten. A szemünket mindig a lélektükrének tartjuk, rajta keresztül találkozik két lélek, különböző hullámhossza. A kegyelemmel teljes asszony, a kegyelmek forrására pillant és tartja karjaiban. Ezek az első órák igazi kegyelmi rezonanciák minden édesanya életében, ezek nélkül, ezek elmaradásával, egy sokkal elhidegültebb kapcsolat tud csak kialakulni édesanya és gyermeke között. Szűz Máriának, egyedül neki szólt az angyali hír és üdvözlés. Ő megkapta a félelmek feloldásának rejtett kulcsát. Ő már tudja, hogy a Mózesnek adott ároni áldás valójában neki szól, egyedül neki az emberiség összes asszonya közül, aki született és aki születni fog azok között is. A népek, az egész emberiség várakozása az ő egyszülöttjében teljesedik be. És ezzel ő nemcsak áldott, hanem az áldásnak testet adója, az égi áldás közvetítője. Valódi istenszülővé, Isten hordózójává vált, ahogy a görög teológia nevezi: theothokosz.

A jászolban fekvő Gyermek beteljesítette a népe és Szűz Mária saját, személyes várakozását is. A Szűz életet adott az Élet szerzőjének. Isten örök Igéje, a Magasságbeli és Örökkévaló Fia született tőle. Szent József, akit az evangélista igaz embernek mutat be, magát az örök és el nem múló Igazságot csodálhatja. Máriának és jegyesének Józsefnek, valamint Izrael egész népének eddigi életútja, a kivonulás útvesztője, a vándorlások, a fogságból hazavezető utak mind-mind a Gyermekben összegződnek. Személye maga volt az Út. Valamint az Élet is, annak minden isteni bizonyosságával és emberi törékenységével együtt.

Aki most az anyatejre van ráutalva, „a kenyeret, mint testét adja a világ életéért”. A hit titka, ezért csak a hit szemével fedezhető fel, hogy egy asszony szülöttje személyesen a „láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje, aki előbb van mindennél és minden benne áll fenn”. Neki adja az Úr Dávid trónját és uralkodni fog mindörökké. Ő a királyok Királya, az urak Ura. Isten pedig az idők végezetével „őbenne foglal össze mindent, ami van égen és földön”.

Nemcsak kedves, de utolérhetetlen jelent a mai evangélium képe. A sivatagok szélén dolgozó pásztoremberek az abrakot tartalmazó jászolban felismerik az élet Urát. Rátekintenek az Élet Kenyerére, és csodálkoznak. Így ismerik fel őt a kenyértöréskor az emmauszi tanítványok, és szintén csodálkoznak. Mi pedig e két időhatár között ünnepelve hirdetjük az egyszülött Fiát értünk adó Isten szeretetét.

Befejezésül szeretett Testvéreim hitben, szeretetben, boldogsággal gazdag és eredményes újesztendőt kívánok mindnyájotoknak Reményik Sándor 1935-ben írt versével, amelyet mintegy útravalót adok nektek egész éves zarándoklatunkhoz, hogy egy év múltán ismét itt találkozhassunk erőben és egészségben.

Békesség Istentől

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítatlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől.

Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől.

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békessék terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől.

Ámen!


Imádkozzunk:

Istenünk, a Boldogságos Szűz Máriát szent Fiad Szülőjének és az Egyház Anyjának magasztaljuk. Boldogan vettük magunkhoz ajándékodat: kérünk, hogy ez segítsen el minket az örök életre. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Hívom a családokat 2011-1



Hívom a családokat 2011-ben, a Család évében

Bíró László püspök levele


Újévi levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez, és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll

Az ember mélységesen vágyakozik arra, hogy valaki szeretettel fogadja el őt, és hogy azt a valakit ő is szeretettel elfogadva útjukat együtt járják, életüket közösen alakítsák, majd ebben a meghitt körben megöregedjenek. Körülöttünk azonban egyre hangosabban azt harsogják: valósítsd meg magadat, magaddal törődj, szerezz meg magadnak mindent, vedd észre, hogy te vagy a legfontosabb; szabadulj meg minden kötöttségtől, ne kötelezd el magad senkinek és semminek, maradj szabad, kapcsolataidat alakítsd úgy, hogy az neked legyen jó; szakíts a házasság és család nosztalgiázó ábrándjával!

Ahhoz, hogy férfi és nő, anya és apa, szülő és gyermek szeretetben éljen együtt, nem elég vonzódni egy romantikus vágyálomhoz. Elszánt akaratra, teljes személyes odafordulásra, sok erőfeszítésre, sőt okosságra és ügyességre is szükség van ahhoz, hogy házasságban, családban, szülőként sikeres életet éljünk, és gyermekeinket egy sikeres, boldog élet felé indíthassuk el.

Ahogy egész Európában, úgy Magyarországon is csökken a házasságkötések száma, a megkötött házasságok hamar fölbomlanak, sok a rossz, sikertelen házasság, az ilyenekre pedig nem épülhet boldog, harmonikus család. A rossz házasságban és a házasságon kívül született gyerekek nem látva jó szülői példát, már nem is gondolják, hogy házasságban, családban élni jó, ebbe érdemes erőt és energiát befektetni. Valójában nem a házassággal van baj, hanem az emberrel, aki nem tud, vagy nem is akar felnőni ahhoz a kapcsolathoz, amelyre a lelke mélyén vágyik, amelyben megtalálhatná végre önmagát és életének értelmét. A szeretet és elfogadottság utáni vágy ugyanis nem elégíthető ki ideig-óráig tartó kapcsolatokkal, csak tartós, végleges, kölcsönös elköteleződéssel. A szerelmes arra a kérdésre: Szeretsz? azt a választ várja, hogy "szeretlek ma, holnap, és jövőre is, és örökre!" És rögtön hozzáteszi: "Ugye te is?"

A szerelmesek szívesen vennék, ha körülöttük megszűnne a világ, hiszen ők ketten egymásnak mindent jelentnek. Azonban ők is, mint minden ember beletartoznak a társadalomba, alakuló kapcsolatuk része a társadalom változó életének. Fontos tehát, hogy kapcsolatukat a társadalom elismerje és méltányolja. Mivel pedig a szerelmespárok által alapított családok adják a jövő nemzedékét, a társadalomnak sem közömbös, hogy milyen minőségű kapcsolatok, mennyire termékeny, stabil, megbízhatóan működő családok jönnek létre. Az elköteleződés és a hűség tehát össztársadalmi érdek, nem az Egyház önkényes előírása. Azzal, hogy az Egyház egyedül a holtomiglan-holtodiglan tartó házas kapcsolatot ajánlja a szerelmespároknak, utat mutat, a boldog élet, sőt, az életen túlmutató boldogság felé irányít.

A házasság szentségében a házaspár Isten üdvösségre vezető útjára lép. Kapcsolatuk már nem magánügy, nem is csupán a társadalmi érdekek diktálta szerződés, hanem Isten és az emberpár szövetsége. Egymás melletti végleges elköteleződésükre, hűségük ígéretére, önként vállalt termékenységükre Isten áldását adja, és Egyházán keresztül segít boldogulni. A szentségi házasságban élő házaspár életével tesz tanúságot Isten szeretetéről, hirdeti a házasság örömhírét. Így vesznek részt az Egyház missziós küldetéséből, vezetik Istenhez gyermekeiket, környezetüket, építik Isten Országát. Ebben a világban élnek és dolgoznak, a tökéletlen, megváltása után sóvárgó világban, ahol minden csak részben, kezdetként sikerülhet (vö. Róm 8, 19-21). Ahogy az Egyház mint Isten népe zarándokúton van, úgy van úton egész életében egymás felé és mégis együtt a házaspár. Sikerük rajtuk múlik, akaratukon, képességeiken és erőfeszítéseiken, és a közösség támogatásán, a társadalmi körülményeken, de főként Isten kegyelmében való bizalmukon.

A társadalmi körülmények nem kedvezőek, a tartós elköteleződéssel kötött házasság eszménye és az ilyen házasságra épülő család nem áll a társadalmi célok élén. Korunk társadalmát ugyanis a gyors változások jellemzik, ezért értéknek, sőt erénynek számít, ha valaki döntéseit visszavonja, kapcsolatait önkényesen változtatgatja. Ha egy kapcsolat valamiért már kényelmetlen, az én-központú ember felszámolja, új kapcsolatot keres, vagy egymaga akar boldogulni, mindent a maga kényére-kedvére formálva. Ezért is növekszik a kimondottan haszonelvű, hedonisztikus és felelősségkerülő magatartásformák elfogadottsága. Elfogadottak ma már a különféle szabados szexuális viselkedésformák is, sőt, egyre általánosabb ezek törvényi elismerése. Összezavarodtak a normák és értékek, nincsenek példaértékű viselkedés- és szemléletminták. Korunk társadalma nem tiszteli az emberi méltóságot és nem szolgálja a közjót. Az ember került válságba, mert "az önelégült ember úgy él, mintha Isten nem létezne" (EE 9)

A család nem emberi konstrukció, hanem Isten ajándéka. A házastársak ajándékok egymásnak, a gyermekek ajándékok a szülőknek, a generációk ajándékok egymásnak. A keresztény család az életet, az örömöt, a békés gyarapodást szolgálja, ahol mindenki kölcsönösen felelős a többiekért, tiszteletben tartja a másik emberi méltóságát. Azok az erőfeszítések (hűség, megtartóztatás, áldozatvállalás, türelem, stb.), amelyek az ideál szerinti élet megvalósításához szükségesek, nem valami jóról való lemondást jelentenek, hanem valami rossznak az elkerülését szolgálják; ezzel a család érdekét, de egyúttal a közjót is előmozdítják. Az értékek hierarchiájának élére kell helyeznünk tehát a közjót és az emberi méltóságot. Nem korlátozódhatunk csupán a gyakorló keresztény családokra, törődnünk kell az összes családdal, főleg azokkal, akik nehéz vagy rossz körülmények között élnek. Mindenkinek segítenünk kell abban, hogy megközelíthesse a család eszményét, melyet a Teremtő kezdettől fogva akart, s amelyet Krisztus megváltó kegyelme megújított.

A családokkal foglalkozva fontos feladatunk, hogy világosan és egyértelműen felmutassuk az igazságot, éspedig a teljes igazságot, kiemelve értelmét, értékét és szépségét; majd a szentségre összpontosítva fáradozzunk a példaértékű keresztények képzésén, a szilárd lelkiségű családok kialakításán, hogy egységes és élő egyházi közösségek alakulhassanak, olyan mozgalmak és csoportok, amelyek minden plébánián elkötelezett munkát végeznek. "A szentség valódi pedagógiájára van szükség: a keresztség révén valóban Isten szentségének leszünk részesei - amennyiben Krisztusba épülünk és az ő Lelkében veszünk lakást általa - nem elégedhetünk meg a középszerű élettel, mely minimalista erkölcsöt és felületes vallásosságot követ." (NMI 31)

Azokról azonban, akik részben, vagy egészen kudarcot vallottak, sem a társadalom, sem az Egyház nem mondhat le. A házasság örömhíre nekik is adhat új erőt, iránymutatást, adhat életüknek új célokat, és értelmet. Isten szeretete irántuk sem szűnik meg, kegyelmét nem zárja el előlük. Rájuk is számít, meg kell találniuk a feladatot, amit Isten nekik szánt. "Szükséges az irgalomra összpontosító lelkipásztori munka is, Jézus nyomdokain járva, aki Isten Szentjeként is a bűnösök barátja volt. Párbeszéd és együttműködés a cél, a szépnek és a jónak a felismerése, bárhol is bukkannak ezek fel, valamint a jónak és az igaznak a pozitív felkínálása minél inkább elkerülve az ellenkező értelmű alapállások elítélését. Ide tartozik az ember teljes értelemben vett fejlődésének támogatása: az emberi jogok, a család, a jól rendezett társadalom védelme, amelynek eszköze a lelkiismeretek megszólítása egy szabad és nyilvános vitában; a részvétel és a részleges közösség konkrét formáinak kidolgozása (nem gyakorló keresztények, másként gondolkodó katolikusok, újraházasodott elváltak, élettársi kapcsolatban élők, más felekezethez tartozó keresztények, más vallások hívei, nem hívők); végül az egyházmegyei és plébániai lelkipásztori tervezésben a változatos képzési programok megjelenítése, igazodva az emberek igényeihez és készségéhez, elkerülendő részint azt, hogy elviselhetetlen terheket rakjunk rájuk, részint azt a kísértést, hogy mindenkinek csak ugyanazt a minimumot nyújtsuk." (E. Antonelli előadásából, Róma, 2010. November 25)

A keresztény család a hit továbbadásának elsőrendű útja volt mindig és ma is hatalmas lehetőségeket hordoz az evangelizáció terén. Saját otthonában evangelizálhat a kölcsönös szeretettel, az imádsággal, Isten Igéjének meghallgatásával, a családi katekézissel, egymás kölcsönös támogatásával. Környezetében pedig evangelizálhat azoknak a kapcsolatoknak a révén, amelyeket a szomszédsággal, a rokonokkal, a barátokkal, a munkahelyi kollégákkal, az iskolával, a sport és a szabadidő terén szerzett társakkal tart fenn. Evangelizálhat a plébánián is, ha rendszeresen részt vesz a vasárnapi szentmisén, közreműködik a gyermekek hittanoktatásában, részt vesz a családos találkozókon, a nehéz sorsú családokat segíti, közreműködik a jegyeseknek a házasságra való felkészítésben, vagy a szülők felkészítésében, amikor gyermeküket meg kívánják kereszteltetni. A keresztény család a társadalmat is evangelizálja azzal, hogy erősíti a társadalmi erényeket, segíti a rászorulókat, csatlakozik a családos egyesületekhez, így is segítve a családok és jogaik számára kedvezőbb kultúra és politika kialakítását (vö. FC 44).

Ahhoz, hogy evangelizáljunk, nem elegendő csupán, hogy meg vagyunk keresztelve, még az sem, ha vasárnaponta gyakorló keresztények vagyunk, hanem következetesen evangéliumi életet kell élnünk. "Azok a kihívások és remények, amelyeket a keresztény család átél – mondja II. János Pál pápa – megkívánják, hogy egyre több család ültesse át a mindennapok gyakorlatába az erős családi lelkiséget" (Beszéd, 1988). Az az erős lelkiség, amelyről itt a pápa szólt, úgy értendő, mint élő kapcsolat a jelenlévő Krisztussal a Szentlélek által, melyet az Ige hallgatása, az Eucharisztia vétele és a bűnbánat szentségének gyakorlása révén kell ápolni. E kapcsolatot a mindennapok gyakorlatában, tettekben kell megélni a családon belül és azon kívül, az állandó megtérés lelkületével. Ebből fakad a szeretet és egység növekedése, a nagylelkűség és a bátorság, az áldozatvállalás és a megbocsátás, az öröm és a szépség, valamint az a lángoló vágy, hogy minél többen megleljék üdvösségüket Krisztusban.

A keresztény családok életükkel evangelizálnak, ők az evangelizáció magjai, azok az őrtüzek, amelyek fényt és meleget árasztanak maguk körül. Példaértékű, kreatív kisebbséget alkotnak, kezükben az Egyház és a nemzet jövője.

Kedves családok, házasok, jegyes- és szerelmespárok, és mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok! 2011-ben, a Család Évében leveleimben a családról, mint az evangelizáció alanyáról és tárgyáról fogunk elmélkedni. Körüljárjuk a fiatalok evangelizációját, megbeszéljük, hogyan lehet a különböző környezetből érkező fiatalokat Krisztushoz és egymáshoz vezetni, és hogyan evangelizálhatják ők egymást és társaikat. Megtárgyaljuk a házaspárok evangelizálásának ügyét, nekik kulcsszerepük van a jövő alakulásában. Az ő evangelizálásuk azért is elsőrendű fontosságú kérdés, mert életvitelük - amely a leghatékonyabb evangelizációvá válhat - döntő hatással van az egész társadalomra. Végül pedig azokhoz szólunk, akik valamiért eltávolodtak a keresztény család-ideáltól, nekik szeretnénk segíteni, hogy megtalálják a Krisztushoz vezető utat.

Hívom a családokat, éljék az evangéliumot és segítsenek másoknak is az evangélium szerint élni. Merítsenek erőt ezen a Karácsonyon is a Szent Család példájából, hogy mindnyájan együtt mondhassuk: Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embernek!

Áldott, kegyelemteljes Karácsonyt és boldog Újesztendőt kíván kedves mindnyájatoknak

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke



2010. december 31., péntek

XVI. Benedek pápa 2011. újévi üzenete


A vallás szabadsága, a békéhez vezető út

2010. december 31., péntek 08:00

A Szentatya hagyományosan üzenetet küld a híveknek és minden jóakaratú embernek január 1-jén a béke világnapja alkalmából. A 2011-es dokumentumot, amelyben XVI. Benedek a vallásszabadság témáját állítja középpontba, az alábbiakban közöljük.


1. Az új év kezdetén jókívánságommal szeretnék eljutni mindenkihez, minden egyes emberhez: derűt és jólétet, de leginkább békét kívánok. Sajnos a most véget ért esztendőt is üldözés, diszkrimináció, szörnyű erőszakos cselekmények és vallási türelmetlenségből adódó gonosztettek terhelték.

Gondolataim különösképpen Irak kedves földjére irányulnak, amely a vágyott stabilitás és a megbékélés felé vezető úton még mindig erőszakos cselekmények és merényletek színtere. Emlékezetembe idézem a keresztény közösség által nem régen elszenvedett támadást, főként a bagdadi „Örök Segítség Asszonya” szír-katolikus székesegyház elleni aljas merényletet. Az elmúlt év október 31-én két pap és ötven hívő lelte halálát a szentmise ünneplése közben. Ehhez csatlakozott még az ezt követő napokban néhány további támadás, magánházak ellen is, amely félelmet keltett a keresztény közösségben, amelynek sok tagja az emigrációt választaná szívesen jobb életkörülmények reményében. Szeretném kifejezésre juttatni, hogy közel érzem magamhoz egész egyházukat, amely érzést kifejezte a püspöki szinódus nem régen lezajlott Közel-Kelettel foglalkozó rendkívüli ülése is. Ez a találkozó bátorítást fogalmazott meg minden iraki és minden közel-keleti katolikus felé, hogy éljék meg közösségüket és továbbra is tegyenek bátran tanúságot hitükről ezekben az országokban.

Megköszönöm azon kormányok munkáját, akik azon fáradoznak, hogy enyhítsék ezen embertestvéreink szenvedéseit és arra hívom fel a katolikusokat, hogy imádkozzanak hittestvéreikért, akik az erőszaktól és a vallási türelmetlenségtől szenvednek, s legyenek velük szolidárisak. Ennek kapcsán fontosnak éreztem, hogy megosszak mindnyájatokkal néhány gondolatot a vallásszabadságról, amely a békéhez vezető utat jelenti. Fájdalmas ugyanis azt látnunk a világban, hogy a világ egyes tájain valaki nem vallhatja és juttathatja szabadon kifejezésre a vallását, hacsak nem az életét és személyes szabadságát kockáztatva. Más országokban csendesebb, kifinomultabb formái vannak az előítéleteknek és a hívekkel és a vallási szimbólumokkal kapcsolatos szembenállásnak. Jelenleg a keresztények jelentik azt a vallási csoportot, amely a legnagyobb számban szenvedi el az üldöztetést hite miatt. Sokan vannak, akik nap mint nap sértéseknek vannak kitéve vagy félelemben élnek az igazság keresése miatt, Jézus Krisztusba vetett hitük miatt vagy amiatt, hogy őszinte szívvel kérik a vallásszabadság elismerését. Ez mind elfogadhatatlan, mivel sértés Isten és az emberi méltóság ellen, ezenfelül fenyegeti a biztonságot és a békét és meggátolja a teljes értelemben vett emberi fejlődést.1

A vallásszabadságban nyer ugyanis kifejezést az emberi személy sajátos volta, aki ennek megfelelően irányíthatja személyes és közösségi életét Isten felé. A vallásszabadságból érthető meg teljes mértékben az emberi személy identitása, létének értelme és célja. Önkényes módon tagadni vagy korlátozni e szabadságot azt jelenti ezért, hogy az emberi személyről leegyszerűsített képet alkotunk. Ha háttérbe szorítják a vallás közösségi szerepét, akkor a társadalom nem lesz igazságos, mivel nem az emberi személy valódi természetéhez van viszonyítva. Ez pedig lehetetlenné teszi az egész emberiségre kiterjedő hiteles és tartós béke megvalósulását.

Arra bíztatom ezért a jóakaratú férfiakat és nőket, hogy újult erővel küzdjenek egy olyan világért, amelyben mindenki szabadon megvallhatja vallását vagy hitét, és megélheti Isten iránti szeretetét teljes szívével, teljes lelkével és teljes elméjével (vö. Mt 22, 37). Ez az érzés ihleti és vezérli az üzenetet a Béke XLIV. Világnapja alkalmából, amelynek témája A vallásszabadság, a békéhez vezető út.

Az élethez és a lelki élethez való szent jog

2. A vallásszabadsághoz fűződő jog az emberi személy méltóságában gyökerezik.2 Az emberi személy transzcendens természetét nem lehet figyelmen kívül hagyni, vagy elhanyagolni. Isten a férfit és a nőt a maga képére és hasonlatosságára teremtette (vö. Ter 1,27). Ezért minden emberi személynek szent joga van a teljes életre a lelki életre vonatkozóan is. Ha nem ismeri fel szellemi létét, ha nem nyílik meg a transzcendencia felé, akkor az emberi személy magába fordul, nem talál válaszokat a szívében rejlő kérdésekre az élet értelmével kapcsolatban, és nem veheti birtokba a szilárd etikai értékeket, sőt nem tapasztalhatja meg az igazi szabadságot sem, és így nem építhet igazságos társadalmat.3

A Szentírás, tapasztalatunkkal egybehangzó módon, felfedi az emberi méltóság mélyebb értékét: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá? Majdnem isteni lénnyé tetted, dicsőséggel és fönséggel koronáztad. Hatalmat adtál neki kezed műve fölött, mindent lába alá vetettél” (Zsolt 8, 4-7).

Ha előttünk áll az emberi természet fennkölt valósága, mi is átérezzük a zsoltáros bámulatát. Az ember természete úgy nyilvánul meg, mint nyitottság a Misztériumra, mint képesség arra, hogy alapvető kérdéseket tegyünk fel önmagunkkal és a világmindenség eredetével kapcsolatban, s ez bensőségesen megfelel Isten legmagasztosabb szeretetének, amely minden dolog, minden ember és minden nép kezdete és célja.4 A személy transzcendens értelemben vett méltósága a zsidó-keresztény bölcsesség alapvető értéke, de értelme segítségével mindenki felismerheti ezt. E méltóság, ami azt jelenti, hogy az ember képes túllépni saját anyagi létén és az igazságot keresni, egyetemes ként fogandó fel, amely elkerülhetetlenül szükséges egy olyan társadalom építéséhez, amelynek célja az emberség megvalósítása, az ember beteljesítése. Az emberi méltóság alapvető elemeinek, mint az élethez való jognak és a vallásszabadságnak az elismerése olyan feltétel, amely erkölcsi értelemben feltétele minden társadalmi és jogi berendezkedés legitimitásának.

Vallásszabadság és kölcsönös tisztelet

3. A vallásszabadság az erkölcsi szabadság alapja. Valóban, az igazságra és a jóra való nyitottság, az Isten felé való megnyílás, amely az ember természetében rejlik, teljes méltóságot kölcsönöz minden embernek és biztosítja a személyek között a kölcsönös tiszteletet. Ezért a vallásszabadságot nem csupán úgy kell értelmeznünk, mint a tiltásoktól való mentességet, hanem még ezt megelőzően úgy, mint annak a lehetőségét, hogy döntéseinket az igazságnak megfelelő módon hozhassuk meg.

A szabadság és a tisztelet között felbonthatatlan kapcsolat áll fenn. Valóban, „az erkölcsi törvény az egyes embert és a csoportokat arra kötelezi, hogy a maguk jogainak érvényesítésénél legyenek tekintettel mások jogaira, mások iránt való kötelességeikre és mindenki közös javára”.5

Az olyan szabadság, amely Istennel szemben ellenséges vagy közömbös, végül ellentmond önmagának és nem biztosítja a másik ember teljes tiszteletét. Az olyan akaratnak, amely azt tartja magáról, hogy alapvetően képtelen az igazság és a jó keresésére, nincsen objektív értelme, ami a cselekvést megokolná, csak az, amit a pillanatnyi és múló érdekek diktálnak, és nincsen „identitása”, amelyet őriznie és építeni kellene valóban szabad és tudatos döntések révén. Ezért nem várhatja el a tiszteletet más „akaratok” részéről, amennyiben ezek is el vannak választva létezésük mélyebb értelmétől, és így nem juttathatnak érvényre más „értelmet”, sőt semmilyen „értelmet”. Illúzió csupán, hogy az erkölcsi relativizmusban meglelhetjük a békés együttélés kulcsát – valójában megosztottság ered belőle és a többi emberi lény méltóságának tagadása. Érthető tehát, hogy az emberi személy egységének kettős dimenziót kell tulajdonítanunk: meg kell különböztetnünk a vallásos egységet és a társas egységet. Ezzel kapcsolatban elképzelhetetlen, hogy a hívőknek „el kelljen nyomniuk lényük egy részét, hitüket, ahhoz, hogy tevékeny állampolgárok lehessenek. Soha nem szabadna szükségesnek lennie, hogy valaki megtagadja Istent ahhoz, hogy jogait élvezhesse”.6

A család a szabadság és a béke iskolája

4. Ha a vallásszabadság a békéhez vezető út, a vallásos nevelés a legmegfelelőbb út arra, hogy az eljövendő nemzedékeket hozzászoktassuk: ismerje fel a másik emberben testvérét, akivel együtt kell élnie és együtt kell dolgoznia, hogy mindenki az emberiség egyetlen nagy családja tagjának érezhesse magát, ahonnan senki sincsen kizárva.

A házasságon mint egy férfi és egy nő bensőséges egységén és kölcsönösen kiegészítő voltán alapuló család úgy illeszkedik ebbe a kérdéskörbe mint a gyermekek társadalmi, kulturális, erkölcsi és lelki képzésének és növekedésének első iskolája. A gyermekeknek apjukban és anyjukban kellene megtalálniuk az első tanúkat, akik az igazságra és az istenszeretetre irányozott életet mutatják be a számukra. A szülőknek szabadságot kellene biztosítani rá, hogy kényszerek nélkül és felelősen adhassák tovább hitbeli, értékeket adó, kulturális örökségüket. A család az emberi társadalom alapsejtje, ez az elsődleges helyszíne a harmonikus kapcsolatokra való felkészülésnek, az emberi, nemzeti, nemzetközi együttélés minden területén. Ez az az út, amelyen tudatosan járnunk kell, hogy szilárd és szolidáris társadalmi szövetet építsünk, hogy felkészítsük a fiatalokat felelősségeik elvállalására az életben, egy szabad társadalomban, a megértés és a béke légkörében.

Közös kincs

5. Ki lehet jelenteni, hogy az emberi személy méltóságában gyökerező alapvető jogok és szabadságok között a vallásszabadságot különleges hely illeti meg. Amikor a vallásszabadságot elismerik, az emberi személy méltóságának gyökerét tiszteletben tartják és megerősödik a népek ethosza és intézményei. Ellenben ha megtagadják a vallásszabadságot, ha valahol arra törekszenek, hogy meggátoljanak embereket vallásuk vagy hitük megvallásában és az ezek szerint való életvitelben, ott megsértik az emberi méltóságot és veszélybe kerül az igazságosság és a béke, mert ezek azon igaz társadalmi renden alapulnak, amelyet a Legfőbb Igaz és a Legfőbb Jó hozott létre.

A vallásszabadság ebben az értelemben a politikai és a jogi civilizáció vívmánya is. Alapvető javunk: minden személynek lehetősége kell, hogy legyen, hogy szabadon megvallja, kinyilvánítsa, egyénileg vagy közösségileg a saját vallását vagy a saját hitét, úgy nyilvánosan, mint privát szférájában, az oktatásban, a gyakorlatban, a publikációkban, az istentiszteletben és a szertartásokban. Nem volna szabad akadályba ütköznie akkor sem senkinek, ha esetleg más valláshoz kíván csatlakozni, vagy egyet sem akar magáénak vallani. Ebben a tekintetben a nemzetközi jogrend emblematikus jelentőségű és alapvető hivatkozási pont az egyes államok számára, mivel semmilyen megszorítást nem enged meg a vallásszabadság tekintetében, kivéve a közrend jogos érdekét, amit az igazságosság határoz meg.7 A nemzetközi jogrend így a vallási jellegű jogoknak ugyanazt a státust ismeri el, mint az élethez és a személyi szabadsághoz való jognak, s ez is bizonyítja, hogy ezek is hozzátartoznak az emberi jogoknak a lényegi magjához, azokhoz az egyetemes és természetes jogokhoz, amit az emberi jogalkotás soha nem tagadhat meg.

A vallásszabadság nem kizárólagosan a hívőké, hanem a föld minden népe teljes családjának közös kincse. Kikerülhetetlen alkotóeleme minden jogállamnak: nem lehet megtagadni anélkül, hogy ezzel egyidejűleg ne szenvedne csorbát minden alapvető jog és szabadság, mivel a vallásszabadság ezeknek a szintézise és csúcsa. A vallásszabadság „a lakmuszpapír, amely megmutatja, tiszteletben tartják-e az összes többi emberi jogot”.8 Minthogy a leginkább emberi képességek gyakorlását segíti elő, megteremti az előfeltételeket ahhoz a sokoldalú fejlődéshez, amely az emberi személy teljességére vonatkozik, annak egységében és minden dimenziójában.9

A vallás nyilvános dimenziója

6. A vallásszabadság, minden más szabadsághoz hasonlóan, noha a személyes szférában mozog, a többi emberrel való kapcsolatban nyilvánul meg. Az olyan szabadság, amelyben nincsen kapcsolat, nem teljes szabadság. A vallásszabadság sem merül ki az egyéni dimenzióban, hanem a közösségben és a társadalomban válik valóra, a személy társas lény voltának és a vallás nyilvános természetének megfelelően.

Az emberi kapcsolatok a vallásszabadság fontos összetevőjét jelentik, s ez arra indítja a hívők közösségét, hogy gyakorolja a szolidaritást a közjó érdekében. Ebben a közösségi dimenzióban minden személy egyedi és megismételhetetlen marad és ugyanakkor így teljesedik ki és valósítja meg önmagát teljes mértékben.

Tagadhatatlan az a hozzájárulás, amit a vallási közösségek adnak a társadalmaknak. Sok olyan karitatív és kulturális intézmény létezik, amely tanúsítja a hívők konstruktív jelenlétét a társadalmi életben. Még fontosabb ennél is az az etikai segítség, amit a vallás a politika terén nyújthat. Ezt nem volna szabad a perifériára szorítani vagy megtiltani, hanem úgy kellene felfogni, mint értékes hozzájárulást a közjó előmozdítása érdekében. Ebben az összefüggésben meg kell említenünk a kultúra vallási dimenzióját, amelyet évszázadok tanúsítanak a vallás társadalmi és főként etikai hozadékaként. Ez a dimenzió semmiképpen nem jelenti azok megkülönböztetését, akik nem osztoznak a hitben, hanem inkább erősíti a társadalmi összetartozást, integrációt és szolidaritást.

A vallásszabadság mint a szabadság és a civilizáció ereje, eszközként történő használatának veszélyei

7. A vallásszabadság eszközként való használata olyan rejtett érdekek álcázása érdekében, mint például a fennálló rend felforgatása, erőforrások megszerzése vagy a hatalom megtartása egy bizonyos csoport részéről, hatalmas károkat okozhat a társadalomnak. A fanatizmust, a fundamentalizmust, az emberi méltósággal szembenálló gyakorlatokat nem lehet sohasem igazolni, s még kevésbé lehet, ha ezeket a vallás nevében követik el. Egy vallás gyakorlását nem lehet eszközként felhasználni és nem lehet erővel senkire rákényszeríteni. Arra van tehát szükség, hogy az államok és az emberek különböző közösségei ne felejtkezzenek el róla, hogy a vallásszabadság az igazság keresésének feltétele és az igazságot nem lehet senkire sem erőszakkal rákényszeríteni, csak „az igazság saját erejével”.10 Ebben az értelemben a vallás a civil és politikai társadalomban pozitív és javaslattevő erőt képvisel.

Hogyan lehetne tagadni a nagy vallások hozzájárulását a civilizáció fejlődéséhez? Isten őszinte keresése az emberi méltóság nagyobb tiszteletére vezetett. A keresztény közösségek, értékeik és alapelveik kincsestárával komolyan hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek és a népek ráébredjenek önnön identitásukra és méltóságukra, meghódítsák a demokratikus intézményeket és megszilárdítsák az emberi jogokat és kötelességeket.

A keresztények ma is, ebben a globalizált világban, nemcsak arra kaptak meghívást, hogy civil, gazdasági és politikai értelemben felelős elkötelezettséggel ténykedjenek, hanem arra is, hogy szeretetük és hitük tanúságtétele révén fáradságos és magasztos módon járuljanak hozzá az igazságosság, a teljes értékű emberi fejlődés és az emberi társadalmak igaz berendezkedése eléréséhez. A vallás kizárása a közéletből megfosztja a társadalmat egy olyan fontos területtől, mely a transzcendencia felé nyitja meg az embert. E nélkül az elemi tapasztalat nélkül igen nehéz a társadalmakat egyetemes etikai elvek irányába vezetni és nehéz lesz olyan nemzeti és nemzetközi berendezkedést kialakítani, amelyekben az alapvető jogokat és szabadságokat teljes körűen elismerik és meg is valósítják, ahogyan ezt célul tűzte ki 1948-ban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, noha e célok még nem valósultak meg és viták övezik.

Az igazságosság és a civilizáció kérdése: a fundamentalizmus és a hívőkkel szembeni ellenségesség veszélybe sodorja az államok pozitívan laikus voltát

8. Ugyanazzal az elszántsággal, amellyel elítélik a vallási fanatizmus és fundamentalizmus minden formáját, szembe kell szállni mindazokkal az ellenséges magatartásokkal is, amelyek korlátozzák a hívők nyilvános szerepét a civil és a politikai életben.

Nem feledkezhetünk meg róla, hogy a vallási fundamentalizmus és a laicizmus, egymás tükörképeként egyaránt a jogos pluralizmusnak és a laicizmus alapelvének a szélsőséges elutasításai. Valóban: mindkettő abszolutizál egy-egy részleges, redukált látásmódot az emberi személlyel kapcsolatban. Az első a vallási integralizmus formáit részesíti előnyben, a másik a racionalizmuséit. Az olyan társadalom, amely erőszakkal kényszeríti vagy éppen ellenkezőleg, tiltja a vallást, igazságtalan az emberi személlyel és Istennel szemben, de saját magával szemben is. Isten a szeretet tervével hívja magához az emberiséget, amely a személy teljességére vonatkozik természetes és spirituális értelemben is, megkívánja, hogy e tervhez ki-ki szabadon és felelősen, teljes szívével és teljes lényével csatlakozzon, úgy egyéni, mint közösségi szinten. Tehát a társadalom is, úgy, mint a személy és annak alkotó dimenzióinak kifejeződése, úgy kell, hogy éljen és szerveződjön, hogy ez lehetőséget biztosítson a transzcendenciára való megnyílásra. Éppen ezért, egy adott társadalom törvényei és intézményei nem alakíthatók úgy, hogy ezek ne vennék tudomásul az állampolgárok vallásos dimenzióját, vagy ezt teljesen figyelmen kívül hagynák. A törvényeknek és intézményeknek – olyan állampolgárok demokratikus alkotó munkáján keresztül, akik tudatában vannak magasztos hivatásuknak – az emberi személyhez kell igazodniuk, hogy segíthessék őt vallásos dimenziója kiteljesítésében. Mivel pedig ez nem az állam terméke, az állam nem is manipulálhatja, hanem inkább elismeréssel és tisztelettel kell felé fordulnia.

A jogrend minden, nemzeti és nemzetközi szintjén egyaránt, amennyiben ez megengedi vagy eltűri a vallásos vagy vallásellenes fanatizmust, ellentmond saját hivatásának, amelynek lényege, hogy védelmezi és előmozdítja az igazságosságot és minden egyes ember jogait. Ezek a valóságok nem lehetnek a törvényhozó vagy a többség önkényének kiszolgáltatva, mivel, ahogyan erre már Cicero is rámutatott, az igazságosság több, mint a törvény előállításának és alkalmazásának puszta aktusa. Abban áll, hogy mindenkinek elismeri a méltóságát,11 és ez, a vallás lényege szerint garantált és megélt szabadsága híján csorbát szenved és sérül, ki van szolgáltatva annak a veszélynek, hogy a bálványoknak, az abszolútnak kikiáltott viszonylagos javaknak esik áldozatul. Ez pedig azt a veszélyt hordozza magában a társadalmak szempontjából, hogy politikai és ideológiai totalitárius rendszereknek lehetnek alávetve, amelyek túlhangsúlyozzák a közhatalmat, miközben visszaszorítják vagy kényszerrel befolyásolják (mintha vetélytársai volnának) a lelkiismereti, a gondolati és a vallásszabadságot.

Párbeszéd a civil és a vallási intézmények között

9. A hiteles vallásosság által kifejezésre juttatott alapelvek és értékek gazdagságot jelentenek a népek és ethoszuk számára. Ezek közvetlenül szólítják meg a férfiak és nők lelkiismeretét és értelmét, hordozzák az erkölcsi megtérés imperatívuszát, motivációt adnak az erények gyakorlására és arra, hogy szeretettel közelítsünk egymás felé a testvériség jegyében, mint az emberiség egyetlen nagy családjának a tagjai.12

Az állami intézmények laicitásának tiszteletben tartása mellett a vallás közéleti dimenzióját mindig el kell ismerni. E célból alapvető az egészséges párbeszéd a civil és a vallási intézmények között az emberi személy teljes értelemben vett fejlődése és a társadalom harmóniája szempontjából.

Szeretetben és igazságban élni

10. A globalizált világban, amelyben a társadalom is egyre inkább többnemzetiségű és többvallású, a nagy világvallások az emberiség családja számára az egység és a béke alkotói lehetnek. A vallási meggyőződések és a közjó racionális keresése alapján, e vallások követőinek az a hivatása, hogy felelősen éljék meg elkötelezettségüket a vallásszabadság kontextusában. A különféle vallási kultúrákban, miközben el kell vetni mindazt, ami a férfi és a nő méltósága ellen van, meg kell viszont becsülni mindazt, ami pozitív a civil együttélés szempontjából.

Az a nyilvánosság, amelyet a nemzetközi közösség biztosít a vallások számára, hogy megjelenítsék javaslataikat egy „jobb életre”, lehetővé teszi, hogy az igaznak és a jónak a közös mércéje kerüljön előtérbe, s vele együtt az erkölcsi egyetértés is, amelyek alapvetőek az igazságos és békés együttélés szempontjából. A közösségeikben viselt szerepüknél, befolyásuknál és tekintélyüknél fogva a nagy világvallások vezetői az elsők, akiknek feladata a kölcsönös tiszteletadás és a párbeszéd.

A keresztényeket Istenbe, Jézus Krisztus Atyjába vetett közös hitük buzdítja arra, hogy testvérként éljenek, akik az Egyházban találkoznak és közreműködnek egy olyan világ építésében, amelyben az emberek és a népek „nem ártanak, s nem pusztítanak [...], mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert.” (Iz 11,9).

A párbeszéd mint közös keresés

11. Az Egyház számára a különböző vallások követőivel folytatott párbeszéd fontos eszköz arra, hogy együttműködjön minden vallásos közösséggel a közjó érdekében. Az Egyház maga semmit nem vet el, ami igaz és szent az egyes vallásokban. „Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert”.13

Az ajánlott út nem a vallási relativizmus vagy szinkretizmus útja. Az Egyház ugyanis „hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki "az út, az igazság és az élet" (Jn 14,6), akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával”.14 Ez ugyanakkor nem zárja ki a párbeszédet és az igazság közös keresését az élet különböző területein, hiszen az Aquinói Szent Tamás által gyakran használt kifejezés szerint „minden igazság, bárki mondja is ki, a Szentlélektől származik”.15

2011-ben lesz a 25. évfordulója a békéért tartott világ-imanapnak, amelyet 1986-ban Assisibe hívott egybe Tiszteletreméltó II. János Pál pápa. Ez alkalommal a nagy világvallások vezetői tanúságot tettek róla, hogy a vallás az egység és a béke alkotótényezője, s nem a megosztottságé és a konfliktusé. E tapasztalat emlékezete okot ad a reményre egy olyan jövőre, amikor minden hívő átérzi, és megvalósítja hiteles módon az igazságosságot és a békét.

Erkölcsi igazság a politikában és a diplomáciában

12. A politikának és a diplomáciának tekintetét a nagy világvallások erkölcsi és lelki gazdagságára kellene fordítania, hogy elismerjék és kifejezzék az igazságot, az egyetemes elveket és értékeket, amelyeket nem lehet megtagadni anélkül, hogy ezzel megtagadnánk az emberi személy méltóságát. De mit jelent a gyakorlatban az erkölcsi igazság elősegítése a politika és a diplomácia világában? Azt jelenti, hogy felelős módon cselekszünk, a tények objektív és teljes ismerete alapján; lebontjuk azokat a politikai ideológiákat, amelyek szembehelyezkednek az igazsággal és az emberi méltósággal, és a béke, a fejlődés és az emberi jogok ürügyével álságos értékeket mozdítanak elő; folyamatos elkötelezettséget vállalunk, hogy a pozitív jog a természetjog alapján álljon.16 Mindez szükséges és egybevág az emberi személy értékének és méltóságának tiszteletben tartásával, amint ezt megállapította az Egyesült Nemzetek Szövetségének Chartája 1945-ben, amely felsorolja az alapvető egyetemes erkölcsi értékeket és alapelveket a törvények, az intézmények, az emberi együttélést szabályozó rendszerek szempontjából, nemzeti és nemzetközi szinten.

Túllépni a gyűlöleten és az előítéleten

13. A történelem tanulságai ellenére és azon államok, nemzetközi, világszintű és helyi szervezetek, nem kormányzati szervek és minden jóindulatú férfi és nő elkötelezettsége ellenére, akik nap mint nap fáradoznak az alapvető jogok és szabadságok védelmében, a világban még ma is történik vallási alapon üldözés, megkülönböztetés, erőszakos és intoleráns cselekmény. Különösképpen Ázsiában és Afrikában a vallási kisebbségek az áldozatai ezeknek, akiket meggátolnak benne, hogy szabadon megvallhassák vagy megváltoztassák vallásukat, s ezt megfélemlítéssel, alapvető jogaik és szabadságaik semmibe vételével, javaiktól való megfosztásukkal érik el, sőt eljutnak a személyes szabadság vagy akár az élet elvételéig is.

Vannak emellett – mint már mondottam – a vallással szembeni ellenségességnek kifinomultabb formái is, amelyek a nyugati országokban olykor a történelemnek vagy azoknak a vallási szimbólumoknak megtagadásában jut kifejezésre, amelyekben az állampolgárok többségének identitása és kultúrája tükröződik. Ezek gyakorta gyűlöletet és előítéletet szítanak, és nem egyeztethetők össze a pluralizmus és az intézmények laikus voltának derűs és kiegyensúlyozott felfogásával, arról nem is beszélve, hogy az újabb nemzedékek emiatt esetleg nem tudnak kapcsolatba lépni saját országuk értékes szellemi örökségével.

A vallás védelme a vallási közösségek jogainak és szabadságainak védelmén keresztül érvényesül. A nagy világvallások vezetői és a nemzetek felelős irányítói ezért erősítsék meg elkötelezettségüket a vallás szabadságának védelmezésére és előmozdítására, különösképpen a vallási kisebbségek védelmében, amelyek nem jelentenek fenyegető veszélyt a többség identitására nézve, hanem éppen ellenkezőleg, alkalmat nyújtanak a párbeszédre és a kölcsönös kulturális gazdagodásra. Az ő védelmezésük ideális módja annak, miként lehet megerősíteni a jóindulat, nyitottság és kölcsönösség szellemét, amelyek segítségével megvédhetők az alapvető jogok és szabadságok a világ minden területén és régiójában.

A vallásszabadság a világban

14. Azokhoz a keresztény közösségekhez fordulok most, amelyek üldöztetést, megkülönböztetést, erőszakos és intoleráns cselekményeket szenvednek el, főként Ázsiában, Afrikában, a Közel-Keleten és főképpen a Szentföldön, Isten e kiválasztott és áldott helyén. Miközben ismét kifejezem irántuk atyai szeretetemet és biztosítom őket imáimról, azt kérem minden felelős vezetőtől, hogy sürgősen lépjen fel, hogy véget vessen minden visszaélésnek a keresztényekkel szemben, akik az adott régióban laknak. Bár ne vesztenék el Krisztus tanítványai a jelen viszontagságok közepette lelkierejüket, hiszen az Evangéliumról tanúságot tenni ma is az ellentmondás jele és mindig is az lesz.

Elmélkedjünk szívünkben Urunk, Jézus szavain: „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket [...] Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele [...] Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok!” (Mt 5, 4-12). Újítsuk meg tehát „azt az ígéretet, amelyet a Miatyánkban adunk a türelemre és a megbocsátásra, amit úgy kérünk Istentől, hogy magunk szabjuk meg a feltételét és mértékét a remélt irgalomnak, hiszen így imádkozunk: ‘Bocsásd meg meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek’ (Mt 6,12)”.17 Az erőszakot nem lehet erőszakkal legyőzni. Fájdalmunk kiáltását mindig kísérje a hitről, a reményről és Isten szeretetéről tett tanúság. Kifejezem kívánságomat, hogy Nyugaton, főképpen Európában legyen vége az ellenségességnek és előítéleteknek a keresztényekkel szemben amiatt, hogy életüket következetesen az Evangéliumban megfogalmazott értékek és alapelvek szeretnék alakítani. Európa békéljen meg inkább saját keresztény gyökereivel, amelyek alapvetőek a földrész szerepének megértéséhez, amelyet betöltött, betölt és be szeretne tölteni a jövőben is a történelemben. Így tapasztalhatja meg az igazságot, az egyetértést és a békét, ha őszinte párbeszédet folytat minden néppel.

A vallásszabadság a békéhez vezető út

15. A világnak szüksége van Istenre. Szüksége van olyan etikai és szellemi értékekre, amelyek egyetemesek és mindenki osztozik bennük, és a vallás értékes hozzájárulással szolgálhat ezek keresésében, hogy igazságos és békés társadalmi rend alakuljon ki csakúgy a nemzetek, mint a nemzetközi közösség szintjén.

A béke Isten ajándéka s ugyanakkor megvalósításra váró terv is, amely soha nem teljesül be tökéletesen. Az Istennel megbékélt társadalom közelebb áll a békéhez, amely nem csupán a háborúskodás hiánya, nem pusztán a katonai vagy a gazdasági hatalom erőfölényéből adódik, s még kevésbé a csalárd ravaszkodás vagy ügyes manipulációk gyümölcse. A béke minden egyes ember és minden nép megtisztulása, kulturális, erkölcsi és szellemi felemelkedése folyamatának az eredménye, amelynek során az ember méltóságát teljes mértékben tiszteletben tartják. Felhívok mindenkit, aki békeszerző kíván lenni, főként a fiatalokat, hogy hallgassák meg a benső hangot, hogy Istenben találják meg a hiteles szabadság elnyerésének szilárd hivatkozási pontját és azt a kimeríthetetlen erőt, amely képes a világot új szellemben kormányozni, nem ismételvén meg a múlt hibáit. Ahogy Isten szolgája, VI. Pál tanítja, akinek bölcsességének és távolbalátásának köszönhető a Béke Világnapjának létrehívása: „Elsősorban arra van szükség, hogy a békét más fegyverekkel lássuk el, mint amelyekkel ölnek és irtják az emberiséget. Főként azokra az erkölcsi fegyverekre van szükség, amelyek erőt és megbecsülést kölcsönöznek a nemzetközi jognak, elsőként a szerződések megtartásának fegyverét”.18 A vallásszabadság a béke hiteles fegyvere, történelmi és prófétai hivatással rendelkezik. A vallásszabadság ugyanis az emberi személy legmélyebb tulajdonságait és energiáit érinti meg és hasznosítja, amelyek révén meg lehet változtatni, jobbá lehet tenni a világot. Ennek révén lehetséges reményt táplálni az igazságos és békés jövő iránt, még a súlyos igazságtalanságok és az anyagi és erkölcsi nyomorúság láttán is. Kívánom, hogy minden ember és minden társadalom megtapasztalhassa minden szinten és a Föld minden sarkában a vallásszabadságot, a békéhez vezető utat!

Vatikán, 2010. december 8.

XVI. Benedek pápa


Az év végi hálaadás ünnepe


Az év végi hálaadás ünnepe


Karácsony nyolcadának hetedik napja


Római Szent Szilveszter pápa emléknapja



Gyermek született, Fiú adatott nekünk,

Az ő vállára kerül az uralom.

Így fogják hívni:

Isten örök terveinek Hírnöke.



Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, te szent Fiad születésével új módon és tökéletesen magadhoz kapcsoltad az emberiséget. Kérünk, ismerj minket magadénak Fiad kedvéért, mert ő az egész emberi nem üdvözítője. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„In ipso vita erat, et vita erat lux hominum:”

(János 1, 4)

Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. Mondja János apostol evangéliumának legelején rávilágítva arra, hogy miből indul és hová érkezik az élet, a mi emberi életünk. Mi volt a kezdet és mi volt a vég. Mert kezdetben volt az Ige! Ezzel a mondattal indítja Szent János apostol evangéliumát. Ez a mondat azonban visszautal a legelső kezdetre, a Biblia első mondatára: kezdettben teremtette Isten az eget és a földet. János apostol e mondattal egy új kezdetet intonál. Az esztendő utolsó napja egyben átfordul az újesztendő első napjába. Vég és kezdet összetartoznak az üdvösség rendjében, és összetartoznak e világi életünkben is. Egyetlen folyamat részévé lesz az óesztendő vége és a következő esztendő kezdete. A folyamat között, amelyet Isten indított el a világ teremtésekor, és a folyamat között, amelynek napjainak száma szerint mi is részesei vagyunk, van egy szerető kapcsolat: Jézus Krisztus, aki az Alfa és az Ómega. Ma, amikor a polgári év utolsó napján visszapillantunk a mögöttünk lévő esztendő napjaira, eseményeire, jó és rossz dolgokra, akarva-akaratlanul mérleget vonunk és egyenleget állítunk fel életünknek erre az időszakára. Velünk együtt valószínűleg így tesz még sok millió ember is. És amikor már egyenlegünket megvontuk, hálát adunk Istennek, hálát adunk egyszülött Fiának, Megváltónknak, Jézus Krisztusnak, hálát adunk Nagyasszonyunknak, a Boldogságos Szűz Máriának, hálát adunk szent főangyalainknak és őrzőangyalainknak, hálát adunk szentjeinknek, vértanúinknak, hálát adunk papjainknak, szerzeteseinknek, hogy ma itt lehetünk sokakkal ellentétben ennek az esztendőnek az utolsónapján és a születendő újesztendő első pillanataiban. Adjunk hálát Dsida Jenő költeményével édesanyáinknak, akik Isten közvetítésével életet adtak nekünk ezen a földön:

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
– itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

Szeretett Testvéreim! Régen ezen a napon, szilveszter estéjén a falu apraja nagyja hálaadó istentiszteletre ment, éjfélkor pedig minden keresztény katolikus hívő ember a templomban harangszóval búcsúztatta az óesztendőt és köszöntötte az újat. Itt meg kell megemlékeznünk egykori lelkipásztorunkról László András atyáról, keresztapámról, akivel a szilveszter éjfélét mindig együtt köszöntöttük a plébánián, szeretett teljes koccintás közepette. A fiatalok, ifjak bálokkal, vidám mulatságokkal várták az újesztendőt. Ma e szokásoknak és hagyományoknak már csak az emlékei élnek emlékezetünkben. Az emberek otthonaikba bújva töltik el ezeket az órákat, szorongva, félve a jövőtől, az újesztendőtől, hogy az vajon milyen nehézségeket, milyen megpróbáltatásokat hoz számukra és családjaik részére. Ez a félelem a sötétség, és a ridegség leplét borítja az egész falura. Nekünk keresztény katolikus híveknek példát és fényt kell mutatnunk a többi ember számára, bizonyítva, hogy nincs okunk félni semmitől, mert, aki életét, családja sorsát Istenre bízza, azt nem érheti bántódás, azt nem érheti olyan csapás, amelyet ne tudna leküzdeni. Már pedig ilyen nehézségekből és csapásokból kijutott az elmúlt évben bőségesen mindannyiunk számára. Mégis új remény csillant fel többször is ebben az évben: új kormányt választottunk, aztán lecseréltük közösen a helyi közélet szereplőit is. A megújulás, a hit és szeretett jegyében most egy új világot, és egy új életet igyekszünk megalapozni. Ennek az alapozásnak legyünk együtt kőművesei, erre a sziklára építsük az új Magyarországot, és vele együtt az új Katolikus Egyházat, Egyházközségünket is. Kérjük a mai nap szentjét I. Szent Szilveszter pápát is, aki az év utolsó napjának őrzője, hogy segítsen át bennünket is ebbe az új világba, hogy amikor éjfélkor a magyar himnusz szavaival búcsút intünk a régi időnek, akkor ő legyen pártfogónak az egész előttünk álló esztendőben. Hogy amikor felállva a himnuszt énekeljük, kezünket a szívünkre téve, majd velünk ünneplő szeretteinkkel együtt koccintva üdvözöljük az újesztendőt, akkor Isten áldása legyen mindannyiunkon, családjainkon, falvainkon, az egész nagy Magyarországon, és az egész keresztény világon.

Áldásokban és szeretettben gazdag újesztendőt kívánok minden kedves olvasómnak és keresztény katolikus Testvéremnek, Isten áldása és békéje legyen mindannyiunkkal.


Imádkozzunk:

Istenünk, te sokféle segítő kegyelmeddel kormányozod népedet. Kérünk, oltalmazd mind a jelenben, mind a jövőben, hogy a nélkülözhetetlen mulandó javak használatából ösztönzést merítve, még hűségesebben törekedjék az örökkévalókra. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2010. december 30., csütörtök

Karácsony nyolcadának hatodik napja


Karácsony nyolcadának hatodik napja


Esztergomi Szent Sebestyén szerzetes érsek


Mialatt mély csend borul mindenre,

És az éjszaka sietős útja középen tartott,

Mindenható Igéd,

Királyi trónjáról eljött közénk.


Könyörögjünk!

Kérünk, mindenható Istenünk, hogy egyszülött Fiadnak test szerint való születése a bűn régi rabságából szabadítson meg minket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„quæ non discedebat de templo, jejuniis et obsecrationibus serviens nocte ac die.”

(Lukács 2, 37b)

Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel-nappal. Írja a mai evangéliumban Szent Lukács evangélista arról az idős asszonyról, aki Simeon után rögtön másodiknak tesz tanúságot a megszületett gyermekről a templomban, és ez az idősasszony Anna prófétanő. Tegnapi elmélkedésünkben már végig ecseteltük, hogy kik és miért járnak, vagy nem járnak templomba. Így az év utolsó napjaiban, amikor világi dolgainkról is beszámolót tartunk magunknak, újra meg újra a templomnál és Isten melletti tanúságunknál járunk. A mai nap szentje, akit a nyugati egyházakban ezen a napon ünnepelnek az a szent, aki Magyarország első esztergomi érseke volt, ha úgy tetszik, akkor az ország első prímása. Szent Sebestyénről van szó, aki viszonylag fiatalon bencés szerzetesből lett magyar főpap. A pannonhalmi bencés szerzetest maga Szent István király szemelte ki erre a célra és helyezte ilyen magas tisztségbe. A szerzetes érsek szinte minden idejét a templomban töltötte imádkozással és még az alakuló egyház rendszer ügyeit is innen intézte, mert ez volt az a hely, ahol egyedül jól érezte magát. A fiatal király ilyen példát látva 1002-ben, amikor átadja a pannonhalmi Szent Márton apátság privilégium levelét akkor nemcsak a király szándékát írja le, hanem azt is amely a bencéseket arra szólítja fel, hogy naponta imádkozzanak "pro stabilitate regni nostri", azaz az ország fennmaradásáért, sértetlenségéért - a szerzetesek mind a mai napig eleget is tesznek első királyunk óhajának. Kövessük, Testvéreim mi is a bencés szerzetesek ezer éves példáját, hiszen Báta egykor és lélekben ma is a bencés szellemiség fellegvára.

Dicsőítünk Téged, Mennyei Atyánk, hálát adunk Neked országunkért, mert Te éppen itt, ezen a helyen áldasz meg minket: azon a földön, amelyet Te adtál nekünk (MTörv 28,8). Uram, Te azt mondod, boldog az a nemzet, melynek Istene az Úr (Zsolt 33,12). Hisszük és valljuk, hogy Magyarországnak Te vagy az Ura, Istene: kérjük, add meg minél több honfitársunknak, hogy őbennük is valósággá váljék a Te uralmad! Ezért tégy minket alkalmassá és készségessé az örömhír hirdetésére, hogy sokan meghallják hívásodat, így alkalmuk legyen elfogadni Téged Uruknak, és sokasodjon a hívők száma! (ApCsel 6,7). Dicsőítünk, Urunk, mert meghallgatod és megválaszolod imáinkat, amelyeket egy akarattal és a Te biztos, kinyilatkoztatott ígéreteidre támaszkodva terjesztünk eléd. Köszönjük, hogy megáldasz minket jókedvvel, bőséggel: mert előbb van a jókedv, a lendület, lelkesedés, a hit, a bizakodás, az odaszánás - és utána jön a bőség. Hozz reánk víg esztendőt, Istenünk!
Legyen meg a Te akaratod Magyarországon! ÁMEN!

Néhány gondolat erejéig még visszatérnék Anna prófétanőre, aki megjelenésével lezárja Jézus Krisztus születése körüli megjelent tanúk sorát. Ezzel egy igen mozgalmas időszakon vagyunk túl a templomi bemutatással. Úgy is mondhatnánk, a Gyermek útja a jászoltól az oltárig vezet. Amint az istálló nélkülözhetetlen szereplői, lakói a pásztorok, úgy a templomok elmaradhatatlan részei az idősek, köztük is leginkább az asszonyok. A szereplők akarva-akaratlanul is, maguk is reflektorfénybe kerülnek. Igaz, hogy reflektor nincs, de azért, hogy tisztán lássunk, Betlehemben maguk az angyalok ragyognak világosságot. Ellenben a templomban uralkodó félhomályt az öregek jelenléte nem töri meg. Anna prófétanő tipikus példája azoknak az idősasszonyoknak, akik gyermekkel, vagy gyermektelenül, özvegyen, férjezetlenül vagy házasságban – de minden korban fontos tanúi Jézus Krisztusnak, és ha nem is reflektorként világítanak, de mint csendesen pislákoló gyertyák mindig jelen vannak a templomban. Vegyünk példát ezekről az idősasszonyokról, vegyünk példát a mai szentjéről, Sebestyénről és újfent kérem, hogy látogassátok többet a templomot. Ahogy bevezető gondolatunkat az elején elmondtuk csatlakozzunk ismét Lukács evangélistához, merítsünk az evangélium forrásából, adjunk hálát a Mennyei Atyának, hogy vannak templomaink, fogadjuk meg, hogy nem hagyjuk el azt soha sem, hogy böjtölünk és imádkozunk, hogy ezzel szolgáljuk a mai modern korban is Istent éjjel és nappal.


Imádkozzunk:

Istenünk, te mennyei eledelben részesítesz és magadhoz emelsz minket. Kérünk, tedd hatékonnyá szívünkben e szentség erejét, hogy kegyelmi ajándékaid méltó fogadására maga szentségi ajándékod készítsen elő minket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2010. december 29., szerda

Karácsony nyolcadának ötödik napja


Karácsony nyolcadának ötödik napja


Beckett Szent Tamás vértanú püspök ünnepe


Úgy szerette Isten a világot,

Hogy egyszülött Fiát adta oda,

Hogy aki hisz benne,

El ne vesszen, hanem örökké éljen.


Könyörögjünk!

Mindenható és láthatatlan Istenünk, te elküldted hozzánk a világ Világosságát, hogy eloszlassa a világ sötétségét. Fordítsd felénk jóságos arcodat, és add, hogy méltó tisztelettel ünnepeljük egyszülött Fiad csodálatos születését. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

Et venit in spiritu in templum.”

(Lukács 2, 27a)


„A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba,” Ezért hát a mai napon mi is minden figyelmünket a templom irányába fordítsuk Lukács evangélista szavai szerint. A mai modern korban méltatlanul mellőzött hely lett, pedig a közösségek létet formája, láthatatlan ereje, ezeken a helyeken, évszázadokon át annyi energiát gyűjtött össze, amely ma is jelen van, és amelyet nem lehet nem észrevenni. Ilyen hely a Klastrom-hegyen lévő Szent Vér Kegytemplom is. László király óta, aki itt a legelső apátságot alapította százezrek, de talán mondhatjuk, hogy milliók imádkoztak Istenhez, könyörögtek Jézus Krisztushoz, és kérték közbenjárását Nagyasszonyunknak, a Boldogságos Szűz Máriának. Ezek a kimondott és kimondatlan fohászok nem szálltak el nyomtalanul a levegőbe, nem hangzottak fel eredménytelenül, fölérkeztek a Mindenható Mennyei Atyához, aki letekintett erre a megszentelt helyre. Letekintett és jelet adott, hogy látja és elfogadja az innen érkezőknek minden sóhajtását. Bizonyítja ezt azoknak a csodás gyógyulásoknak a száma, amelyek itt következtek be súlyosan beteg zarándokokon. Valamint bizonyítja az évszázadokon át Szent Fia testéből itt csörgedező Szent Vére, amely különleges kegyelmekkel áldotta meg ezt a helyett. Ma sok száz évvel később megfogyott az imádkozó ajkak száma, egyre kevesebben kulcsolják itt imára kezüket, és talán még kevesebben kérik Szűz Mária hathatós segítségét. A hitetlenség komoly burkot vont e szent hely kőré, de vagyunk még, akik hisszük, hogy lesz felemelkedése ennek a Kegyhelynek, lesz felemelkedése Báta lakósainak, és velük együtt az egész magyar nemzetnek. Ilyen hely volt Testvéreim a mai evangéliumban szereplő helyszín a Jeruzsálemi templom is, és a mai szentünk Beckett Szent Tamás Canterbury érsek székesegyháza is. A Jeruzsálemi templom igen különleges helyett töltött be a zsidó nép történetében és hitében. Néha azonban és így volt ez Jézus Krisztus működésének időszakában is, sokkal inkább gazdasági szerepet képviselt, mint sem szellemi és hitéleti szerepet. Mégis akkor is voltak olyanok, akik lehetőleg minél több időt töltöttek el ebben a templomban, ezen a szent helyen. És ilyenre akad példa ma is, hanem is túl sok. Mégis hány és hány idős ember érzi teljes otthonának a templomot! Ismerjük őket és tudjuk, hogy legszívesebben végig itt laknának. Ha nem kellene időről időre bezárni, vagy olykor mindig, ha nem lenne benne télen hideg, ha nem csoszognának benne olykor zajos, tiszteletlen turisták, vagy ha éppen nem laknának olyan messze a templomtól és testüket kínzó betegségek nagyobb mozgásteret engednének számukra. A templom és az elmerengő szemek homálya egymásba folyik, nem kell éles tekintettel kutatni semmilyen mozgást, semmilyen változást. Ettől aztán a lélek bensőjében is lecsendesül minden lárma, minden izgalom, és többé nem zökkenti ki semmi a lassan múló, de gyorsan fogyó időt. Ezek az idős emberek nem akarnak mást ekkor már csak itt lenni! Ülni csendesen és nézni előre egyre feljebb a szentély boltozatának magasságába, figyelni az ablakokon beszűrődő futurisztikus fényeket. Hátha egyszer, talán most először és utoljára megnyílik újból az ég, és ezek az idős, beteg emberek Simeonokká, Annákká lehetnek, akik jó helyen voltak jó időben, mert olt türelmük és békességük kivárni a nagy eseményt. Most ezek az emberek érzik úgy, hogy esetleg jókor vannak jó helyen, azt sem bánnák, ha itt érné őket a halál. Ahogyan Beckett Szent Tamás is száműzetéséből visszatért templomába, bár tudta, hogy ott valószínűleg a halál vár reája. Hol lehetne szebben végső álomba merülni, mint a templomban? Talán az öregek otthonában? Vagy éppen egy fertőtlenítő szagtól bűzös kórteremben, ahol már azt várják, hogy mikor szabadul föl végre egy újabb ágy? Vagy talán otthon, egyedül, a magányosságtól telesírt falak között? Vagy idegenben, száműzetésben, kegyelemkenyéren tengetve ezerszer is elunt életünket? Nem kedves Testvéreim! Ha az ember nem halhat meg szerettei, családja, gyermekei körében, akkor már inkább a templom lenne a legmegfelelőbb hely erre az eseményre. Beckett Szent Tamás Anglia érseke is ezt a helyett választotta életének méltó befejezéséül, hogy kiomló vére pirosra fesse a vértanúság koszorúját. Ugyanezt vallotta az agg Simeon is, amikor kezébe vehette a Gyermek Jézust. „Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak és dicsőség népednek, Izraelnek.” Jöjjetek hát Testvéreim minél többen és minél gyakrabban a Templomba, mert nem tudhatjuk, hogy hol és mikor jön el egy újabb jel, egy újabb látomás, amely ismét felemeli a hívő nemzeteket, és igazságot szolgáltat minden becsapott és elnyomott ember számára.


Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk, hogy ebben a szentségben adott kegyelmed mindenkor új erővel töltse el életünket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!