2010. december 4., szombat

Advent első hetének szombatja



Advent első hetének szombatja



Nicodémai Szent Barbara vértanú szűz ünnepnapja



Jöjj, és mutasd meg arcodat, Urunk,
aki a kerubokon trónolsz, és szabadok leszünk.



Könyörögjünk!

Istenünk, te azért küldted egyszülött fiadat a világba, hogy a bűn átkától szabadulást adj az embereknek. Áraszd reánk a mennyből jóságosan áldásodat, amelyre áhítatos lélekkel várunk, hogy elnyerjük az igazi lelki szabadságot. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Ámen!



Krisztusban szeretet Testvéreim!

A mai napon egy olyan szentet ünneplünk, amelynek példája sokunk életére ráillik. Mire is gondolok? Hát itt főként azokra az édesapákra gondolok, akiknek leánygyermekei vannak, sőt szép leánygyermekei, aki szeme fénye a családjának, büszkesége az édesapjának. Én is ilyen édesapa vagyok: hiszen két gyönyörű és okos leánygyermekkel áldott meg az Isten, még ha ezt születésükkor nem is így éreztem, hiszen, mint férfi nagyon szerettem volna egy fiúgyermeket is. Isten azonban másként döntött és ezt a döntést, ha nehezen is, de el kellett fogadnom. Ahogy nőnek a leányok, ahogy serdülővé válnak, akár a virágnak a bimbója kinyílnak és láthatóvá válik szépségük és nemességük. Ilyenek az én lányaim is. A kisebbik Barbara, akinek védőszentjét ma ünnepeljük pontosan ilyen nemes tulajdonságokkal bír. Szent Barbara édesapja pogány üzletember volt, aki útjai előtt lányát mindig egy toronyba záratta, hogy így védje meg a környezetének hatásaitól. Csakhogy ezek a hatások sokkal nagyobb erővel érik azt, akit elzárnak előle. A fogság és a kényszer még ha szeretetből is fakad olyan út, amely nem közel tartja a gyermeket a szülőkhöz, hanem éppen ellenkezőleg egyre távolabb és távolabb sodorja tőlük. A fal, amelyet felhúzunk nem a védelmére fog szolgálni, hanem inkább elválasztja a családokat egymástól. Így vált Szent Barbara óvó és védő édesapja, saját lányának ellenségévé, sőt gyilkosává. Ez örök tanulság számunkra, hogy ne így neveljük gyermekeinket. Ne magunk számára sajátítsuk ki, sőt inkább adjunk még egy édesapát gyermekeinknek, Jézus Krisztus személyében. Amikor mi nem vagyunk mellettük, Ő legyen az, akihez mindig fordulhatnak jó szóért, tanácsért, útmutatásért, mert az Úr megkönyörül minden gyermekén, meggyógyítja testi és lelki sebeinket, megáldja munkánkat, legyőzi, elhárítja ellenünk törő ellenségeinket. A mai adventi köznap evangéliumában Jézus szíve megesik a pásztor nélküli népének nyáján. Ezért elküldte közénk apostolait, papjait, hogy ők űzzék ki belőlünk a tisztátalan lelket, és gyógyítsanak meg bennünk minden betegséget és bajt. Ingyen kapták és ingyen is kellett tovább adniuk. De az Úr a mi Istenünk csak annak a nyájnak ad pásztort, amelyik nyáj kéri azt, sőt még hiába is kéri, ha nem érdemli meg. Minek a pásztor egy olyan nyáj élére, amely mindenképpen a szakadék felé rohan. Az ilyen nyájnak farkasok a vezérei. Mi, Testvéreim, ne ilyen nyáj legyünk! Ma nagy szüksége van a nyájnak is arra, hogy pásztora legyen, mert az élet útvesztőiben menthetetlenül eltévedhetünk. A papi hivatásokért való imádság szüntelen feladata a keresztény népnek, a hívő katolikus embernek. Hogy jó papok legyenek, nemcsak ima, de szemlélet kérdése is. A jelenlegi papság elöregedett és ez a korbeli távolság szinte átívelhetetlen szakadékot képez a nyáj és a pásztora között. Meg kell fiatalodnia a papságnak ahhoz, hogy közelebb kerülhessen a nyájhoz, híveinek lelkéhez. A hivatásokért való imádságok közül figyelemre méltó a kanadai püspöki kar szövege: "Mennyei Atyánk, keresztségünk által valamennyiünket hívsz, hogy láthatóan tanúskodjunk a te szeretetedről. Igéid által tanítasz, és szentségeiddel megerősítesz minket, hogy megosszuk másokkal az Örömhírt. Válasz közülünk papokat, szerzeteseket, világi híveket, akik vezetnek és szolgálnak minket szent küldetésünk megvalósításában!" - Végre egy imádság, amelyben nem azt kérjük: adj nekünk..., mert ez már nem is kérés, hanem szinte követelés, hanem azt, hogy válasz közülünk! Meg kell értenünk a különbséget a kettő között! A Mennyei Atyánk nem tud, nem is akar nekünk papokat nemzeni, mert erre nincs is szükség. Minden közösségben vannak erre alkalmas emberek, sok helyen pap formájában, sajnos kevés helyen diakónus, vagy szubdiakónus formájában. Amikor egy keresztény közösségnek nincs papja, nincs vezetője az leginkább azért van, mert nem is akarja igazán, hogy legyen neki, mert azt hiszi magáról, hogy nélkülük is jó irányba halad a nyáj! De ez nem így van Testvéreim! Ideje már rendbe rakni saját közösségünket, hogy lássuk kik is vannak közöttünk, hogy lássuk ki mire van meghívva, mert már lehet, hogy meg is kaptuk, amit kérünk, csak nem akarjuk elfogadni, vagy felismerni Isten döntését! Egy gondolat erejéig még visszatérnék Szent Barbarához. Édesapja esztelen féltékenységében megbocsájthatatlan bűnt követet el, de nemcsak személy lehet féltékeny, hanem egy közösség is. Ezért a mi közösségünket nem az irigység és a féltékenység irányítsa, hanem a szeretet és az egymás iránti kölcsönös tisztelet, ha ez így lesz nem fogunk Szent Barbara édesapjának módjára járni, akit bűne miatt villámsújtott halálra és nem maradt más belőle, mint por és hamu. A Bátai Szent Vér Egyház közösség ne így járjon, évszázados múltra tekinthet vissza, olyan örökséget kellene, hogy ápoljunk, amely Európai hírűvé kellene emelje kegyhelyünket. Ezen kellene dolgoznunk, ezt kellene most Adventben elkezdenünk!

Imádkozzunk:

Kegyességedért esedezünk, Urunk, hogy ez az isteni erőforrás mossa le bűneinket, és készítsen elő a közelgő ünnepekre. Aki élsz és uralkodol mindörökkön-örökké.
Ámen!


2010. december 3., péntek

Advent első hetének péntekje



Advent első hetének péntekje



Xavéri Szent Ferenc misszionárius áldozópap



Ezek a szent férfiak, akik Isten barátai lettek,
és Isten igazságának hirdetése által
szereztek dicsőséget maguknak.



Könyörögjünk!

Istenünk, te Xavéri Szent Ferenc áldozópap idehirdetésével számos népet térítettél a hitre. Add, hogy az ő buzgó hite lángoljon híveid lelkében, és az Anyaszentegyház örömmel láss maga körül sok hűséges gyermekét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Ámen!



Krisztusban szeretet Testvéreim!

Ma nem csak advent első hetének péntekje, nem csak Xavéri Szent Ferenc misszionárius áldozópap emléknapja van, hanem első péntek is, amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus szenvedésére és kereszthalálára is emlékezünk. Xavéri Szent Ferenc, akiről ma megemlékezünk a missziók védőszentjeként ismeretes előttünk. A jezsuita szerzetes, áldozópap egyetemet végzet és gazdag nemesi családból való származása olyan lehetőségeket adott számára, amely dicsőségre, az emberek tiszteletére hívta meg. Csakhogy Ferenc nemet mondott erre a meghívásra és a főpapság felé vezető út helyett, egy keskeny, sziklás ösvényt választott, amely a nélkülözés, a szegénység, a kitaszítottság ösvénye volt. Az egyetem és a fiatal kor gazdag léha élete után váratlanul nyílt ki az ő szeme is, ahogy az evangéliumban szereplő vakoké is. A hit, amely megérintette Ferencet, a betlehemi jászol és istálló egyszerűségének hite volt. Ezt még tetézte azzal is, hogy olyan országokba és olyan népek közé ment Isten világosságának hirdetésére, ahol a kereszténység még csak hírből ismert volt. Tisztában volt e küldetésnek a veszélyeivel és kilátásaival, de a látást, amelyet ő megkapott nem akarta magába tartani, úgy érezte el kell vinnie minden ember számára a világ legeldugottabb pontjára is. Mert valójában Testvéreim nyitott szemmel járni a világban nem azt jelenti, hogy az ember mindig mindent észrevesz, és ha észrevesz, akkor szóvá is tesz, hanem azt, hogy látja az emberi élet lényegét. A vakság e téren végzetes is lehet, mert ha földi élete során az ember nem találja meg az üdvösségre vezető utat, akkor minden addigi erőfeszítése, az emberi lélek minden szépsége és jósága odaveszik örökre. Sokan fáradoznak azon, hogy felnyissák szemüket, de még többen vannak, akik még le is kötik azt, csakhogy ne keljen meglátniuk az élet igazságait. Ha úgy érezzük, hogy a mi szemünk sem nyílott még fel teljesen, még mi is rászorulunk némi látás élesítésre, akkor ügyeljünk azonban arra, hogy kit és mit engedünk közel a szemünk világához. Egyszerű példa az ószövetségi teremtés könyvéből, amikor az beszámol arról, hogy ősszüleinknek, Ádámnak és Évának is felnyitották a szemét: csak hogy azok nem láttak meg mást ezáltal, csupán mezítelenségüket, esendő, kiszolgáltatott emberi mivoltukat. És miért? Mert az ő szemüknek a felnyitója a kígyó volt, aki az Istenlátás helyett, a földi esendőséget láttatta meg velük. Amikor azonban Jézus Krisztus nyitja meg a vakok szemét, akkor azok a hitük szerint fognak látni. Xavéri Szent Ferenc missziók és az újságírók védőszentjeként ennek a látásnak volt a birtokában. Őt kérjük a mai napon imáinkban, hogy segítsen rajtunk gyarló embereken, hogy ne csupán az emberi meztelen valóságot, hanem a mennyei kegyelem köntösét is megláthassuk.

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, ez a szentáldozás gyújtsa lángra bennünk azt a buzgó szeretetet, amely Xavéri Szent Ferencet hevítette a lelkek üdvözítésének szolgálatában: add, hogy keresztény hívatásunkhoz egyre méltóbb élettel a jó ügy munkásaink megígért jutalmat vele együtt elnyerhessük. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!


2010. december 2., csütörtök

Advent első hetének csütörtökje



Advent első hetének csütörtökje



Boldog Ruysbroek János ágoston rendi kanonok emléknapja



Közel vagy hozzánk, Urunk, minden utad igazság,
kezdettől fogva meggyőződtem arról,
hogy Örökkévaló vagy.



Könyörögjünk!

Istenünk, mutasd meg hatalmadat, és jöjj segítségünkre erőddel. Bár bűneink miatt távol vagyunk tőled, add mégis jóságosan kegyelmedet, hogy mielőbb egészen tetszésedre legyünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

Ma egy közkedvelt evangéliumi szakasz fölött elmélkedhetünk, mert hát úgy-e ki nem hallott még a házról, amely sziklára épült, és arról a házról, amelyik homokra? Hányszor voltunk, vagyunk és leszünk úgy életünk folyamán, hogy bennünk is felmerül a kérdés vajon mi hová építettük a házunkat? Talán még ki is megyünk a szabadba megtapogatjuk a falakat, hogy vajon szilárdan állnak-e ezekben a viharos időkben. Csakhogy nem ezeknek a falaknak a szilárdságát kell kitapintanunk, hanem a lelkünk építményének falait kellene időről-időre megvizsgálnunk. A mostani advent ideje is alkalmas erre a cselekedettre. Higgyük el Testvéreim, hogy jönni fog az a vihar, amely lerombolja a homokra épült házakat, sőt talán már itt is tombol a szomszédban. Az emberi élet egy szemvillanásnyi a világ életében. A parányi mustármag szárba szökken, majd már jön is az aratás ideje és kiderül, hogy kemencébe vetik-e, vagy a padlásba gyűjtik-e. E rövid emberi életnek mégis nagyon fontos küldetése és célja van: bejuttatni a lelkünket a mennyek országába. Nem mindenkinek a lelke fog bejutni oda, hiába tágas a helyes, hiába hívogatóak a szebbnél-szebb helyek az örök élet otthonában. Mit kell tennünk, hogy mégis sziklára épült legyen lelkünk háza? Ne legyünk soha felületesek, ne sajnáljuk soha Istentől az időt! Tudom sokszor vagyunk úgy, hogy elkalandozva, nem figyelve, kevés összeszedettséggel csak éppen elmondogatjuk: Uram, Uram. Közben lehet, hogy a tévét nézzük, a rádiót hallgatjuk, vagy éppen a holnapi gondok megoldásán gondolkodunk. Legtöbbször önáltatással élünk, de ha meg kell mozdulnunk, valami kicsit is tennünk, már képtelenek vagyunk. Ha rólunk van szó, akkor mindig tökéletesnek gondoljuk magunkat, mindig elhisszük, hogy ez a ház sziklára van építve. De aztán jönnek a kisebb-nagyobb viharok és érezzük, hogy recsegnek a falak, süllyednek az alapok, repednek az üvegek, hullanak önámításunk tetőcserepei, amelyek elfedik önmagunk előtt az igazságot. Isten akaratát mindig könnyű lenne megtenni, ha az egybeesne a mienkkel. Ez azonban csak legritkábban esik meg. Fontos tehát Testvéreim, hogy saját akaratunkat, elképzeléseinket igazítsuk a Mennyei Atya akaratához és ne fordítva. Az önnevelés iskolájában halálunkig kell járnunk és ennek a mozzanatnak mindvégig nagy szerepe lesz. Az önáltatást, az önámítást csak akkor tudjuk elkerülni, ha valóban kutatjuk a Mennyei Atya akaratát. Jézus Krisztus is ezt tette minden nap, higgyétek el, hogy nem volt előre megírt forgatókönyve életének csupán nagy vonalaiban. De a mindennapok fontos tégláit úgy kell leraknunk életünk falaira, mintha házat akarnánk építeni belőle. Olyan lelki házat, amely Istennek tetsző, vagy olyan életet, amely méltó Isten gyermekeihez, vagy csak egyszerűen egy új napot, amelyet úgy élünk meg, ahogy Isten akarja. Nem könnyű így élni, de aki így építkezik naponta, az sziklára építkezik, és jöhet bármilyen vihar, bármilyen csapás eléri röpke életének célját és bejut a Mennyei Jeruzsálembe.

Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, szolgáljon javunkra ez a közösségben bemutatott áldozat, amellyel már mostani mulandó életünkben megtanítasz arra, hogy az égieket szeressük, és az örökkévalókhoz ragaszkodjunk. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!


2010. december 1., szerda

Advent első hetének szerdája



Advent első hetének szerdája



Boldog Bonfadini Antal emléknapja



Eljön az Úr és nem késlekedik,
megvilágosítja a sötétség rejtelmeit,
és kinyilvánítja magát az összes nemzet előtt.



Könyörögjünk!

Urunk és Istenünk, készítsd elő szívünket isteni erőddel, hogy amikor Fiad eljön, méltónak találjon az örök élet lakomájára, és asztalához ültessen minket. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Ámen!



Krisztusban szeretet Testvéreim!

A mai evangéliumban ma igen fontos vezetői tapasztalatokat szerezhetünk, ha azt figyelmesen olvassuk és értelmezzük. A legfőbb vezetőnk maga az Isten. Neki köszönhetünk mindent, azt hogy élünk, hogy van mit belélegeznünk, van mit ennünk és van mit innunk. Azt is, hogy nem vagyunk egyedül, hogy családot adott nekünk, hova tartozást és célt amely túl mutat még a földi életünkön is. Egyszóval mindent megkaptunk tőle, hogy békében és harmóniában élhessünk ezen a parányi bolygón. Második legfőbb vezetőnk, egyben Mesterünk és tanítónk maga Jézus Krisztus. Három évig tartó küldetése a zsidóság helyes útra térítéséről szólt. Nem volt könnyű dolga a kiválasztott néppel, mert nem csak nyakas nemzedék volt, hanem öntelt és maradi is. Várták a Messiást, de amikor az megérkezett, akkor az nem volt ínyükre, így inkább megfeszítették. Jézus Krisztus egyszerű földi halandó alakjában is mindent tudott arról, hogyan kell egy néppel, egy tömeggel bánnia. Tudta azt is, hogy majd sok követője lesz és még több ellensége. Tudta, hogy a tömeget etetni kell, mert különben az mindenkit, minden vezetőt felfal, felőröl. Akinek tehát nincs elegendő tartaléka: időből, készségből, szeretetből, megértésből, bizalomból, mondanivalóból, az ne menjen a sokaság közelébe, leginkább pedig ne akarjon az élére állni. Jézus Krisztus kereste az embereket, hiszen a küldetése pontosan róluk szólt, és csak a legritkább esetben kerülte a nyilvánosságot, akkor is mások érdekében. Ezeket a vezetői tapasztalatokat adja át tanítványainak is, amikor az emberek közé küldi őket, és nem ad nekik különösebb ellátmányt, sőt, azzal bocsátja őket útnak, hogy ne vigyenek magukkal semmit. Ebből a semmiből pedig tudniuk kell mindig adni valamit az embereknek. Hogyan? Ha nyújtanunk kell valamit, valami őszintét embertársainknak, akkor azt Isten segítségére hagyatkozva tegyék meg. Az ő iskolája ilyen: először megtapasztaljuk a lecsupaszított valóságot, a meztelen igazságot, a teremtményi lét egyszerűségét, aztán a csoda révén találkozunk a Teremtő gazdagságával. Igen, Testvéreim! Ez az igazság! Minél több ruhánk van, minél több élelmünk, minél több eszközünk, amellyel életünket próbáljuk meg segíteni, annál távolabb kerülünk Isten csodájától, Isten segítségétől. Istent megtapasztalni csak teljesen lemeztelenített életünkkel vagyunk képesek. Én is csak akkor lettem képes felfogni Isten létezését, amikor már mindenemet elvesztettem. A gazdag ifjú is hiába kérdi a Mestert, hogyan juthat a mennyországba. Aki nem képes leegyszerűsödni Istenhez az sohasem lesz képes meglátni Isten nagyságát. Miért a legtöbb ember a templomban az idősek közül kerül ki? Mert ők már nem szerezni akarnak, hanem fokozatosan mindenről lemondani. Ahogy lemondanak a munkában elérhető sikerekről, ahogy szabadjára engedik már a gyermekeiket, ahogy fogy testi erejük, ahogy egyre betegebbek lesznek, ahogy egyre gyengül szellemi képességük, úgy sejlik fel előttük mind élesebben Isten alakjának körvonala, a mennyország felé vezető út nyoma. Fiatalon is elérhető ez az út, csak le kell mondanunk mindenről, ami emberi, le kell mondanunk arról, hogy akarom és tudni kell hagyni Isten akaratát érvényesülni. Ez már bizony papi hivatás, aki képes fiatalon elhagyni az ént, az egot, az már fiatalon találkozni fog Isten minden kegyelmével itt a földi életben is.

Imádkozzunk:

Kegyességedért esedezünk, Urunk, hogy ez az isteni erőforrás mossa le bűneinket, készítsen elő a közelgő ünnepekre. Aki élsz és uralkodol mindörökkön-örökké.
Ámen!


Advent első hetének keddje



Advent első hetének keddje



Betszaidai Szent András apostol ünnepe



Az Úr a Galileai-tenger partján látott két testvért,
Pétert és Andrást. Meghívta őket: jöjjetek utánam,
emberhalászokká teszlek titeket.



Könyörögjünk!

Kérünk, Istenünk, legyen közbenjárónk az örökkévalóságban Szent András apostol, aki itt a földön igehirdetője és vezetője volt Egyházadnak. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Ámen!



Krisztusban szeretet Testvéreim!

Máskor sem, de a mai napon mindenképpen egyetlen ember jár a gondolataimban és ez nem más, mint a bérma keresztapám László András atya. Most már több éve, hogy nem tudunk róla semmit, csak kósza híreket innen is és onnan is, de amikor a hír nyomán konkrétan megakarnánk fogni, mindig kisiklik kezeink közül, köddé válik, eltűnik újból és újból. Én próbálom meg úgy felfogni, hogy elhívták őt másodszor is, először papi hivatásába, majd másodszor egy titokzatos küldetésre, egy legendás emberhalászatra. Mert ő mindig emberhalász volt. Falunkra ráférne egy újbóli evangelizáció, egy újbóli megtérés, mert belesüllyedtünk saját kicsinyes, hétköznapi életünk mocsarába. Amikor idekerült a faluba, szó szerint halászni kezdte az embereket, hol erre, hol arra a feladatra. Engem is ki fogott egy napon keményen és határozottan. Megkérdezte, jól emlékszem rá a mai napig: Meg vagy keresztelve? Katolikus vagy? Fizeted az egyházközségi hozzájárulást? Elsőáldozó voltál? Bérmálkoztál? Miért nem látlak a templomba? Úgy szegezte nekem a kérdések nyilait, hogy csak a fejemet kapkodtam jobbra-balra. Zavarban voltam. A legtöbb kérdésre gyenge igent mormogtam, kivéve a bérmálkozást és a templomba járást. Ekkor még vállalkozó voltam, húsz bejelentett alkalmazottal, több telephellyel, több száz milliós árbevétellel. Sok sikeres pályázat elnyerőjeként, kicsit biztosan el is szálltam magamtól és olykor már isteni magaslatokra emeltem egómat. Kiért itt rá a templommal és a lelkemmel foglalkozni. A lányaimat minden szentmisére elvittem a nagy fekete autóval kiraktam őket és egy óra múlva értük mentem. Aztán jött a csőd és mindent eladtunk. Odalett minden amiért időt nem sajnálva dolgoztunk, meg még az egészségem is lerobbant. Látta ezt az Atya is. Segíteni próbált. Eleinte nem hagytam, de ő nem tágított. Azt mondta ministrálni fogsz felnőtt fejjel és egy hónapot kapsz rá, hogy felkészülj. Amikor aztán letelt az egy hónapot napra pontosan újra megjelent nálunk és én igent mondtam. Aztán felkészített a bérmálásra és ő lett a bérma keresztapám. Együtt zarándokoltunk el Csiksomlyóra, együtt dolgoztunk és együtt imádkoztunk. Azóta is mindig ministrálok felnőtt fejjel a gyermekek között, de nem hagyhatom abba, mert neki megígértem és azóta a lelki egyensúlyom is helyre állt ismét, a gerinc betegség tünetei eltűntek nyomtalanul. Azóta már én halászom, amerre járok, akikkel együtt dolgozom hirdetem az evangéliumot. Nem könnyű feladat emberek halászának lenni, de megéri. És tudom egy nap majd ismét találkozom vele, rám mosolyog és számon kéri addigi tetteim. Akár Jézus Krisztus egykor a Genezáreti tó partján. András és Péter, János és Jakab - négyen a tizenkettőből, vagyis egyharmad. Ennek az egyharmadnak vér és foglalkozás szerint is köze volt egymáshoz, amikor a Mester elhívta őket: testvérek és halászok voltak. Csoportdinamikai szempontból nem szerencsés a választás. Az apostolok közösségét ugyanis olyan irányba tereli, ahol már a vér szerinti összetartozás, vagy akár a szakmai múlt válhat meghatározóvá. Tudjuk jól, hogy ebből csupán annyi érződött, hogy a Mester azt mondta nekik: "Emberek halászává teszlek titeket." Más lett a kapcsolat. A meghívás felülírta az összes addig rájuk jellemző kapcsolatot, minden matematikát, minden csoportlélektant. Testvérek lettek tizenketten, vér szerint is, és lélek szerint is, ahogyan egymás után vérüket ontják a Mesterükért.

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, szentséged vétele erősítsen meg minket, hogy Szent András apostol példája nyomán Krisztus halálát hordozzuk magunkban és vele együtt élhessünk a mennyei dicsőségben. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.
Ámen!


2010. november 29., hétfő

Advent első hetének hétfője



Advent első hetének hétfője



Toulousei Szent Szaturninusz emléknapja



Halljátok az Úr szavát, ti nemzetek,
és hirdessétek azt az egész földkerekségen:
íme, jön már a mi Üdvözítőnk,
többé ne féljetek!



Könyörögjünk!

Urunk és Istenünk, segíts minket, hogy buzgó várakozással készüljünk Fiadnak, Krisztusnak jövetelére. Amikor pedig eljön és kopogtat, ébren találjon minket, akik imádsággal virrasztunk, és ujjongva zengjük dicséretét. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Ámen!



Krisztusban szeretett Testvéreim!

A mai nappal megkezdjük lelki felkészülésünket a mi Urunk, Jézus Krisztus eljövetelére. Ahogy a bevezető versben is olvashattuk mi már halljuk az Úr szavát, ezért bátran és hangosan hirdetjük, hogy közeledik már hozzánk, többé ne féljetek. A mai evangéliumban is egy tipikus félelemmel találjuk magunkat szemben, amelyet az Ószövetségi, zsidó nép képtelen volt előítéletből, félelemből levetni magáról. Jézus Krisztus korában a zsidó emberek számára tilos volt belépni a tisztátalanok, a pogányok házába, mert a mózesi törvény tiltotta ezt. Pedig, ahogy az evangéliumból is megismertük a kafarnaumi százados pogány létére jól ismerte ezt a zsidó törvényt, és elnyomó tiszt létére, egy szegény, nincstelen zsidó előtt szabadkozni kezdet. Figyelmességéről és udvariasságáról tanúskodik kérése. Nem is meri azt kérni Jézus Krisztustól, hogy a házába lépjen, hanem csak, hogy gyógyítsa meg a szolgáját. Tudjuk nagyon jól, hogy lehetősége, hatalma lett volna a századosnak akár erővel is odahurcolni Jézus Krisztust a házába, hogy megtegye azt amit követel tőle. Csakhogy a legtöbb római százados azzal sem törődött volna, ha a szolgája akár meg is hal, hiszen lett volna helyébe másik akár tucatjával is. Csakhogy ez a százados semmiképpen sem hasonlított a többi római tiszthez, de még a magas rangú, és gazdag zsidókhoz sem. Már az, hogy Jézus Krisztus elé megy egy szolga állapota miatt kifejezi azt is, hogy nemcsak hisz Jézus Krisztus szavának erejében, de már ismeretlenül is követője a Mesternek. Adventben Jézus Krisztust várjuk, a római százados példájára, aki belépni készül emberi világunkba, a mi méltatlan hajlékunkba. Menjünk eléje és kérjük a százados szavaival. Gyógyulást, békességet, megváltást, üdvösséget hoz nekünk. Ismerjük el méltatlanságunkat és valljuk meg alázattal bűneinket, mielőtt megérkezik hajlékunkba, és betér a mi családunk életébe. Várjuk őt igaz hittel! A legtöbb plébánia bejáratánál szerepel a kiírás: beteghez bármikor kimegyünk. Nemcsak az egyházi betegszolgálat készségét fejezi ki ez a mondat, hanem azt az egyházzal egyidős meggyőződést is, hogy a testnek és a léleknek egyaránt Jézus Krisztus a végső orvosa. Hogy a test egyedül csak a lelken keresztül gyógyítható. Ehhez természetesen hinni kell, amely nem tartja a testet olyan lezárt és megközelíthetetlen alakzatnak, amely csupán orvosi szikével nyitható, hanem hisz az egészséges lélek hatásában. Olyan orvosokat kell Testvéreim, keresnünk, akik miután mindent megtettek a betegért, ki tudják mondani: hívjatok papot! Ma mintha Jézus Krisztusnak az evangéliumban hallott mondata lenne sokkal inkább általános: "Izraelben nem találtam ekkora hitet senkinél." Legyen nekünk is akkor a hitünk, mint a századosnak, és már meg is gyógyult a mi szolgánk.

Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, szolgáljon javunkra ez a közösségben bemutatott áldozat, amellyel már mostani mulandó életünkben megtanítsz arra, hogy az égieket szeressük és az örökkévalósághoz ragaszkodjunk. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!


2010. november 28., vasárnap

Advent első vasárnapja "A év"



Az "A" liturgikus év
Advent első vasárnapja



Marchiai Szent Jakab áldozópap emléknapja



Lelkem hozzád emelem, Uram,
én Istenem, benned bízom, ne valljak szégyent!
Ne ujjongjon ellenség fölöttem,
hiszen, aki benned bízik, meg nem szégyenül.



Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, önts híveid szívébe szent elhatározást, hogy jótettekkel siessünk a közelgő Krisztus elé, ő pedig egykor jobbjára állítson minket országában, és mindnyájan együtt örvendjünk, a boldog örökkévalóságban. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Ámen!



Krisztusban szeretett Testvéreim!

Ez a tél még megváltatlan,
nincs rá mentség, fehér paplan,
se hó, se hold nem világol -
amíg fölragyog a jászol
hordjuk szívünk szakadatlan,
kormos arcot száz darabban,
nincs ajándék, semmi tömjén -
rí Boldizsár, Menyhért meg én.

Nagy Gáspár egyik verséből a Hótalan a hegyek inge című költeményéből származik a fenti idézet. Pár nap és belépünk a decemberbe, amely hónap elhozza nekünk az esztendő legszebb ünnepét, a karácsonyt. A polgári világban ez az ünnep jelenti az év végét. Nálunk keresztény katolikus embereknél nem az év végét jelenti ez az ünnep, hanem éppen ellenkezőleg az évkezdetét, de nemcsak az évét, hanem ennél sokkal többet minden kezdetét. A mi Urunk, Jézus Krisztus születése számunkra mindig a kezdet, az alfa, minden csak ezután következhet. A napok egyre hidegebbek, egyre sötétebbek, itt a tél. Mindannyian igyekszünk behúzódni otthonainkba, egyesek a meleg lakásba, mások a kevésbé fűtöttbe, mert nem telik arra, hogy nagyobb meleg legyen otthonaikban. Az ablakon át nézzük a kopár tájat, melyet ilyenkorra néha már a hó is betakar. De ez a tél még megváltatlan. Még nem jött el a Megváltó, de most elkezdjük végre a várakozást, a visszaszámlálást. Advent első vasárnapján még csupán egyetlen, magányos gyertya lángja töri meg a sötétséget, de már ez a parányi fény is reményt nyújt nekünk: érdemes várakoznunk, érdemes készülődnünk, mert közeledik és mindig megérkezik a Megváltó Krisztusunk születésének napja. Adventi koszorúnk első gyertyájának fénye már magában rejti azt a hatalmas világosságot amelyet a betlehemi jászolban fekvő Gyermek fog a világnak felragyogtatni.

Kormos arcunkat és bűnös szívünket illik megtisztítani erre az ünnepre. Az advent hetei kellő időt biztosítanak ehhez számunkra. Jeges, fagyott járdákon és utakon kopog cipőnk a templom felé a hajnali órákban, mert a hajnali rorate misék különös hangulatát és kegyelmét át kell élni, nem szabad kihagyni, mert a karácsony fénye csak így fog tündökölni teljes tisztaságában. Az advent kegyelmi idő, a bűnbánat ideje, a lélektisztítás ideje. A lelki éberség, a virrasztás ideje ez mindannyiunk számára. Jézus Krisztus születése a világtörténelem legfontosabb pillanata nem véletlen az, hogy az idő számítást is innen kezdjük. A vele való találkozás és benne Isten Fiának felismerése életünk legfontosabb pillanata kell hogy legyen. Bár méltatlanok vagyunk rá, Isten mégis a mi emberi világunkat választotta cselekvésének színterévé. Jézus Krisztus eljön világunkba, és megérkezik a mi kis világunkba is. Ő a Megváltó, akinek születésére készülünk most az adventi áldott időben.

A mai nap evangéliuma a várakozás fontosságára hívja fel figyelmünket. Várakozásunk azonban máskor sem, de most, e kegyelmi időszakban főleg nem lehet tétlen, hanem hitünk ébresztését, növekedését szolgálja. Hit nélkül ugyanis legfeljebb egy ugyanolyan kisdedet látunk majd szenteste Jézus Krisztusban, mint akármelyik másik emberi gyermekben. Vajon megnyílik-e a szemünk, a szívünk, a lelkünk, hogy valóban meglássuk az isteni Megváltót? Ne szalasszuk el Testvéreim életünk nagy lehetőségét, a Messiással való találkozást!

Ha ezekben a napokban néha rápillantunk az üzletek kirakataiban a műhóval fedett szarvasokra és télapókra, akkor egy mesterséges világ mindenütt csillogó hamis ajándékait, fenyőfáit és gyertyáit pillanthatjuk meg. Ez a világ még megváltatlan! Mi keresztény katolikus hívek, mi a figyelmünket ne ezekre a kirakatokra, hanem a jászolban fekvő Gyermekre vessük, mert az a világ, az a barlang istálló a Megváltás műhelye. A kirakatok, a pénz hamis világa gyorsan el is múlik, el is tűnik anélkül, hogy észrevenné a Megváltót.

És ha már gondolataimat Nagy Gáspár költő szavaival kezdtem, akkor úgy ildomos, hogy azzal is fejezzem be, amellyel ő is befejezi fent idézett versét:

Az indul el akaratlan
kinek angyala jelen van,
hótalan a hegyek inge -
el kell érnünk Betlehembe!

Igen, Krisztusban szeretett Testvéreim! A ma kezdődő adventnek legyen az a célja, hogy mindannyian elérjünk Betlehembe. De ehhez most el kell indulnunk, hogy amikor majd éjfél száll a klastrom-hegy harangtornyára, s harangzúgás tölti be az éjszakát, a felragyogó jászolban meglássuk Isten Fiát, aki megváltotta számunkra a világot.

Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, szolgáljon javunkra ez a közösségben bemutatott áldozat, amellyel már mostani mulandó életünkben megtanítasz arra, hogy az égieket szeressük, és az örökkévalókhoz ragaszkodjunk. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!