2017. augusztus 23., szerda

Aki fölkelted napodat jókra és gonoszokra egyaránt Irgalmazz nekünk!



Aki fölkelted napodat jókra és gonoszokra egyaránt

Irgalmazz nekünk!



A tegnapi evangélium így fejeződött be: „Sokan lesznek elsőkből utolsók, és utolsókból elsők.” Bennem kérdés marad, hogy mit is akart ezzel mondani Jézus? És ma itt a felelete Uramnak, Istenemnek. Köszönöm!
„Rossz szemmel nézed talán, hogy én jó vagyok?” – pedig velem is jó vagy, amit én tudok, hogy nem érdemlek meg. Az én Istenem érdemtelenül Jó!
Erről jut eszembe, hogy a Teremtő, mikor mindent, ebben a világban elrendezett, azt mondta arra, amit teremtett, hogy mindez jó! – A szent, az egyedül szent, szentségében teremtését jónak találta! Én hiszem, hogy magam is ott voltam már akkor a teremtésében, vagyis rám is kimondta a jót. A Szent szájából a jó, azt jelenti, hogy mindaz, mi létét hirdeti, alkalmas rá, hogy Őt szentként hirdesse. Így a teremtett lét és a teremtett lény maga is megszentelődésre képes, lehetséges! Ugyanakkor, ami, és aki Isten szentségét elvitatja, megtagadja, megcsúfolja, vagy elhazudja, önmaga kárára teszi.
- A tegnapelőtti evangéliumban az evangélista egy ifjúról számol be, aki vágyakozott az életre. Arra az életre, mely örökkévalóság, amiről Jézus azt állítja, hogy a tökéletesség következménye. Az Isten, a Szent, maga a tökéletesség, a teljesség, az Örökkévalóság, amire az ifjú ácsingózott. Csakhogy, volt valami neki, ami ehhez az élethez tette ragaszkodóvá, amit nem volt képes elengedni, az örökkévalóságért cserébe. Számára az a valami volt az, ami fontosabb volt annál, amire ácsingózott. Megbabonázta ez a földi élet! Azaz: már nem volt benne elég erős az az álom, az a vágy, az az emlékezés, amire Isten, a teremtésekor azt mondta, hogy Te jó vagy nekem! Felcserélte Isten belé álmodott álmát, a maga álmával.
- Így vagyunk ezzel mi mind, mind! A magunk álmai fontosabbá válnak, és már nem is érdekel bennünket, hogy mi velem Isten álma, mi az, ami jó belőlem Istennek. Mit akart belőlem kimunkálni, mire szánt engem, miért vagyok én szerethető a számára? Amiért nekem ajándékozhatna egy dénárt a vagyonából – az örökkévalóság rám eső részét. Mert örökkévalóságában akar megtartani, megőrizni Ő! Amikor azt mondta Isten, hogy jó vagyok, akkor arra mondta ki a jót, hogy örökkévalóságra alkalmasnak talált! De ehhez, amikor hív mennem kell, amikor azt mondja, hogy itt van számodra Jézus, kövesd őt, akkor követnem kell. Mert ugyan, hogyan hallhatom meg, hogyan érezhetem meg a Szentlélek kegyelmes segítségét, ha nem egy úton, nem közösségben vagyok Krisztussal? Ha nem fogadom el meghívását, mely szőlőjébe hív? Ha nem érzem tétlennek magam, és nem érzem, hogy dolgom lenne, várva a hívását? Míg élek, szüksége van rám! Míg élek, szükségem van rá, mert teljességre vágyom, tökéletességre akarok eljutni, mindennél jobban, amit ez a világ jelenthet számomra! Ámen


Ferenc pápa: Olyan Atyánk van, aki együtt sír velünk és vár ránk!



Ferenc pápa: Olyan Atyánk van, aki együtt sír velünk és vár ránk!

Az augusztus 23-án tartott általános kihallgatás keretében a Szentatya a keresztény ember azon reményéről és hitéről elmélkedett, hogy nem a halálé és a gyűlöleté az utolsó szó ez ember és a világ történelmében.



Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Meghallgattuk Isten szavát a Jelenések könyvéből. Így szól: „Íme, újjáteremtek mindent” (Jel 21,5). A keresztény remény egy olyan Istenbe vetett hiten alapszik, aki mindig újdonságot teremt az ember életében, újdonságot teremt a történelemben, újdonságot teremt világmindenségben. A mi Istenünk az az Isten, aki újdonságot teremt, mert ő a meglepetések Istene.
Nem keresztényhez illő magatartás lógó orral járni – ahogy a malacok teszik: mindig így mennek [mutatja] – anélkül, hogy tekintetünket a látóhatárra emelnénk. Mintha egész életutunk véget érne itt a földön, alig néhány méter megtétele után; mintha életünknek nem lenne semmi célja vagy kikötője, és csak örökös bolyongásra lennénk kényszerítve, megannyi fáradozásunknak pedig semmi értelme sem lenne! Ez nem keresztény magatartás!
A Szentírás utolsó lapjai a hívő ember útjának végső horizontját mutatják meg nekünk: a mennyben lévő, a mennyei Jeruzsálemet. Ezt mindenekelőtt hatalmas sátornak képzeli el a szent író, ahová Isten befogadja majd az összes embert, hogy végérvényesen vele együtt lakjanak (Jel 21,3). Erre irányul a mi reményünk. És mit csinál Isten, amikor végre vele leszünk? Végtelen gyengéd szeretetet tanúsít irántunk, mint egy apa, aki sokat fáradozott és szenvedett gyermekeit fogadja. János így jövendöl a Jelenések könyvében: „Íme, Isten sátra az emberek között! […] [Ő] letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom, mert a korábbi dolgok elmúltak. […] Íme, újjáteremtek mindent” (Jel 21,3–5). Az újdonság Istene!
Ne elvont módon próbáljatok elmélkedni ezen a szentírási szakaszon, hanem miután elolvastátok a napi híreket, miután megnéztétek a híradót vagy az újságok címoldalát. Ezek rengeteg tragédiáról tudósítanak, lesújtó híreket közölnek, minket pedig az a veszély fenyeget, hogy mindezekhez hozzászokunk. Köszöntöttem most néhány embert, akik Barcelonából jöttek, mennyi fájdalmas hír érkezik onnan! Aztán köszöntöttem néhány embert Kongóból, mennyi fájdalmas hír érkezik onnan is! És mennyi más helyről érkeznek szomorú hírek! Most csak két országot említettem, olyanokét, akik itt vannak… Gondoljatok csak a háború félelmei között élő gyermekek arcára, a síró anyákra, számtalan fiatal összetört álmára, a rettenetes utazás előtt álló menekültekre, akikkel sokszorosan visszaélnek… Sajnos, ez is az élet! Időnként azt is szívesen mondanánk, hogy főként ez az élet. Meglehet.
Mégis van egy Atya, aki együtt sír velünk; van egy Atya, aki a végtelen irgalom könnyeit hullatja gyermekeiért. Olyan Atyánk van, aki képes sírni, aki együtt sír velünk! Olyan Atyánk van, aki vár minket, hogy megvigasztalhasson, hiszen ismeri szenvedéseinket, és egy másféle jövőt készített számunkra. Ez a keresztény remény nagy távlata, amely átfogja létezésünk minden egyes napját, és minduntalan fel akar emelni minket.
Isten nem tévedésből akarta, hogy éljünk, nem akarta sem önmagát, sem minket szorongásban töltött éjszakákra kényszeríteni, hanem azért teremtett minket, mert azt akarja, hogy boldogok legyünk. Ő a mi Atyánk, és ha nekünk itt és most nem olyan életet kell élnünk, amilyet ő nekünk akart, akkor Jézus biztosít minket arról, hogy Isten maga munkálkodik megmentésünkön. Azon dolgozik, hogy megmentsen minket.

Hisszük és tudjuk, hogy nem a halálé és a gyűlöleté az utolsó szó az emberi létezés „példázata” felett. A keresztény lét új távlatot nyit elénk: reményteli kilátásunk van! Vannak, akik azt hiszik, hogy az élet összes boldogsága a fiatalkorhoz és a múlthoz kötődik, és hogy az élet egy lassú hanyatlás. Mások azt gondolják, hogy örömeink csak pillanatnyiak, átmenetiek, és az ember életéhez szükségszerűen hozzátartozik az értelmetlenség. Azokról van szó, akik a sorscsapások láttán azt mondják: „Az életnek semmi értelme! Utunk nem más, mint értelmetlenség.” Mi, keresztények viszont nem ezt hisszük! Hanem azt hisszük, hogy az ember látóhatárán van egy örökké világító nap. Azt hisszük, hogy legszebb napjaink még előttünk állnak. Inkább a tavasz, mint az ősz emberei vagyunk. Szívesen megkérdezném most tőletek – mindenki a szívében válaszoljon, magában, de válaszoljon –: „A tavasz vagy az ősz embere vagyok-e? A tavaszt vagy az őszt hordozó férfi, nő vagyok-e? A lelkem tavaszban vagy őszben van-e?” Mindenki válaszoljon! Mi inkább egy új világ hajtásait vesszük észre, semmint a sárguló leveleket az ágakon. Mi nem nosztalgiázunk, nem panaszkodunk és nem siránkozunk, mert tudjuk: Isten azt akarja, hogy ígéretének örökösei legyünk, fáradhatatlanul álmodjunk és tervezzünk. Ne felejtsétek el a kérdést: „A tavasz vagy az ősz embere vagyok-e? A tavaszé-e, aki várja a virágzást, aki várja a termést, aki várja a napot, aki Jézus Krisztus, vagy pedig az őszé, aki mindig lógó orral jár, és – amint mondtam már párszor – savanyú uborka arcú?”
A keresztény ember tudja, hogy Isten országa, az ő szereteturalma úgy növekszik, mint egy nagy búzamező, még ha konkoly van is benne. Mindig vannak nehézségek, vannak pletykák, vannak háborúk, vannak betegségek… vannak problémák. De a mag növekszik, és a rossznak vége lesz. A jövőt még nem ismerjük, de tudjuk, hogy az élet legnagyobb kegyelme Jézus Krisztus: ő Isten ölelése, aki utunk végén vár ránk, de aki már most kísér és vigasztal minket utunkon. Ő elvezet minket Isten nagy „sátrához” (vö. Jel 21,3), ahol Isten együtt van az emberekkel, számos fivérünkkel és nővérünkkel, mi pedig elvisszük Istenhez az itt e földön megélt napjaink emlékét. Abban a pillanatban jó lesz felfedezni, hogy semmi sem veszett el, egyetlen mosoly és egyetlen könnycsepp sem! Bármilyen hosszú volt is életünk, úgy tűnik majd, hogy csak egy leheletnyit éltünk. És hogy a teremtés nem fejeződött be a hatodik napon – ahogy a Teremtés könyvében olvassuk –, hanem fáradhatatlanul folyt tovább, mert Isten mindig törődött velünk. Egészen addig a napig, amikor minden beteljesedik, azon a reggelen, amikor már nem hullnak könnyeink, abban a pillanatban, amikor Isten kimondja utolsó áldó szavát: „Íme – mondja az Úr –, újjáteremtek mindent!” (Jel 21,5). Igen, a mi Atyánk az újdonságok és a meglepetések Istene. És azon napon valóban boldogok leszünk, és sírni fogunk. Igen, de örömünkben fogunk sírni!


Limai Szent Róza



Limai Szent Róza
 szűz   
   
A csodálatos Gondviselés! Augusztus hónapban a teljes értékű emberélethez gyönyörű programokat ad felnőtteknek, miközben számba veszi a jövő generációjának alapvető gondjait is. Mivel az ilyen átfogó elemzéseket még nem értik meg, nekünk, felnőtteknek, adja a lehetőségeket, hogy felépítsük a jövő programjait. Nem kell félnünk, hogy tudományos dolgokkal foglalkozók kenyerét vesszük el, ha a hitünk alapján látunk tervezéshez, nem keresztezzük a tudomány józannak és modernnek ítélt törekvéseit. Nincs kontárkodás a részünkről, ha okosan fogjuk fel a gondviselés adta lehetőségeinket.
Augusztus 14. István, akinek sorsát, mint minden emberét a mindenható és jóságos Isten fogalmazta meg, haldoklik. Az Úrtól kapott egyéni kegyelmek, sok ezer éves nemzet vezetőinek szellemi, lelki öröksége, negyven éves felelősségteljes uralkodása lehetővé tette a reformok véghezvitelét. Mód nyílt a letűnt vándor-korszak, mások munkájának gyümölcsét erőszakkal elvevő pogány szemlélet helyett új, keresztény, munkán és szereteten alapuló társadalmi életszemlélet bevezetése. Ezer átélt esztendő igazolja, hogy helyes volt minden, amit tett. Még akkor is, ha ezer év múlva akadnak kerékkötők, akik kifogásolják, hogy az élet-törvények végére a pontot kemény kézzel tette oda.
Augusztus 15. Mária mennybevétele Fia mellé, aki a világmindenség Királya. Megérdemelt Királynéi rang. A koronázási eskükereszten ez olvasható: „a mennyország Királynéja Magyarország Pátrónája.” Mivel ezt maga ajánlotta fel, Szent Istvánnal együtt örömmel Királynőnknek fogadjuk ma is. XII. Pius pápa óta augusztus 22. a Boldogságos Szűz Mária királynő ünnepe.
Augusztus 23. Limai Szent Róza szűz emléknapja. Colombo Christofero 1492.X.12-én kötött ki az amerikai Bahama szigetek Watling szigetén. Az újonnan felfedezett kontinensre Utána mentek papok, de még inkább kereskedők. Aranyat kerestek, pusztították az indiánokat. 1586-ban a perui Limában született Rosa, akit halála után Limai Szent Rózának ismer az emberiség. Húsz évesen öltötte fel Szent Domonkos harmadik rendjének ruháját, és kereste a szent életet bűnbánat és misztikus elmélkedések útján. Egyik látomásában Jézus felemelte szavát: „Tudja meg mindenki, hogy csak a gyötrelem után következik a kegyelem; értse meg mindenki, hogy a csapások terhe nélkül nem lehet eljutni a kegyelem csúcsára; tudja meg mindenki, hogy a karizmák mértéke csak az elviselt szenvedések arányában gyarapszik. Vigyázzanak az emberek, nehogy tévedésbe essenek, és nehogy elbukjanak! Ez az egyedül igazi paradicsomi lépcső, és kereszt nélkül nincs út, amelyen a mennybe feljuthatnánk”. (Beviárium IV.k.1162) Rosa e szavakat meghallva úgy érezte az embereknek sokszor el kell mondani Jézus tanítását. Mostanában az emberek többsége inkább tagadja az üdvösség igéit. A felnövő korosztályokat neveljük arra, hogy Istenatyánk nem szenvedtetni akar minket, hanem a szenvedésekért járó hatalmas, igazi örömöket kínálja fel.