2018. április 24., kedd

Thomas Collins kanadai bíboros, érsek nyilatkozata a torontói gázolásos merényletről



Thomas Collins kanadai bíboros, érsek nyilatkozata a torontói gázolásos merényletről


A kanadai nagyvárosban április 23-án délután gázolásos merénylet történt, melynek során egy kisteherautó a város főutcáján, a Yonge Streeten halálra gázolt tíz járókelőt és sokakat megsebesített. A tragikus eset kapcsán Thomas Collins bíboros, Torontó érseke nyilatkozatot tett közzé még aznap este.


A főpásztor arra kéri egyházmegyéje híveit, hogy imádkozzanak vele együtt azokért, akik ebben az erőszakos balesetben meghaltak és megsebesültek.
„A torontói érsekség mind a 225 plébániáját arra kérem, hogy különleges szándékokat ajánljanak fel a hét során azokért, akik az eset miatt szenvednek.” Thomas Collins azt is kéri, hogy a hívek imádkozzanak vele együtt azért, hogy lelki segítséget tudjanak nyújtani azoknak, akik most erre különösen is rászorulnak.
A város katolikus családi tanácsadó testülete éppen az érintett Yonge Streeten székel, és kész arra, hogy lelki segítséget nyújtson e tragikus órákban a fájdalomtól sújtott embereknek.
A kanadai rendőrség nem sokkal a gázolás után, a helyszíntől alig egy kilométernyire elfogta a merénylőt, Alek Minassian 25 éves örmény származású fiatalembert, aki súlyos személyiségzavarokkal küzd, és neve ismert volt már a rendőrség előtt. A magyar külügyminisztérium jelentése szerint nincs magyar áldozata a merényletnek, melynek helyszínétől nem messze, a Sheppard Avenue-n fekszik az Árpád-házi Szent Erzsébet magyar plébánia, ahol az ottani magyar közösséget Forrai Tamás jezsuita atya vezeti.


Ferenc pápa: Az Egyház olyan, mint a kerékpár



Ferenc pápa: Az Egyház olyan, mint a kerékpár


Az emberi történelemben mindig lesz ellenállás a Szentlélekkel szemben, lesznek olyanok, akik nem fogadják el az újdonságot és a változást. Ám Isten gyermekei szabadok, és képesek rá, hogy a Szentlelket állítsák a középpontba – mondta a pápa április 24-én a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén.


János evangéliumának napi szakasza (Jn 10,22–30) a törvénytudók elzárkózására irányítja a figyelmet, mely merevségbe torkollik – mutatott rá a Szentatya. Kifejtette: Ezek az emberek csak saját magukat képesek a középpontba állítani; közömbösek a Szentlélek működése iránt, és érzéketlenek az újdonságokra. Főként azonban képtelenek értelmezni az idők jeleit, a szavak és az elméletek foglyai. Ugyanahhoz a kérdéshez térnek vissza minduntalan, képtelenek kilépni zárt világukból, az eszmék foglyai. Megkapták a törvényt, mely élet volt, de ők „desztillálták”, ideológiává alakították. Körbe-körbe járnak – képtelenek kilépni ebből, minden újdonságot fenyegetőnek éreznek.
Merőben más értéket képviselnek Isten gyermekei, akik – bár kezdetben esetleg hallgatnak, mégis – szabadok, és képesek rá, hogy a Szentlelket állítsák a középpontba. Az első tanítványok példája a mai szentleckéből (ApCsel 11,19–26) jól mutatja nyitottságukat az újdonságra, és arra, hogy Isten szavát készek a megszokottaktól eltérően is terjeszteni, nem a „mindig így csináltuk” modellt követik – hangsúlyozta Ferenc pápa. – Engedelmesek voltak a Szentléleknek, hogy valami olyat csináljanak, ami több, mint forradalom. Erőteljes változást vittek végbe, melynek közepén a Szentlélek állt: nem a törvény, hanem a Szentlélek.
Az Egyház mozgásban lévő egyház volt, amelyik túllépett önmagán; nem kiváltságosok zárt csoportja, hanem missziós egyház. Azt is mondhatnánk, hogy az Egyház egyensúlya éppen a mozgásban keresendő, a Szentlélekhez való hűségben. Valaki azt mondta, hogy az Egyház egyensúlya a kerékpár egyensúlyához hasonlít: akkor működik jól, ha mozgásban van. Ha hagyod leállni, eldől. Jó példa – szögezte le a pápa.
Bezárkózás és nyitás: ez a két ellentétes pólus jellemzi az emberi viselkedést a Szentlélek sugallatával szemben. A nyitás a tanítványok, az apostolok sajátja. A kezdeti ellenállás nem pusztán emberi dolog, hanem biztosíték arra, hogy nem hagyják megtéveszteni magukat mindentől, aztán az imádság és a megkülönböztetés révén megtalálják az utat. Mindig lesz ellenállás a Szentlélekkel szemben, mindig, a világ végezetéig – figyelmeztetett a Szentatya.
Az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy ellen tudjunk állni annak, aminek ellen kell állni, vagyis a gonosztól jövő dolgoknak, aki elveszi a szabadságunkat; és képesek legyünk megnyílni az újdonságok előtt, de csak ha Istentől jönnek, a Szentlélek erejével! Az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy értelmezni tudjuk az idők jeleit, és meghozzuk azokat a döntéseket, melyeket abban a pillanatban meg kell hoznunk! – buzdított homíliája végén Ferenc pápa.


Húsvét negyedik hét keddje



Húsvét negyedik hét keddje


A templomszentelés ünnepén részt vevő zsidók azt kérik Jézustól, hogy mondja meg nyíltan és egyértelműen, ha ő a Messiás, és bizonyítsa is ezt be valamilyen jellel. Ő azt válaszolja nekik, hogy korábban már többször is tanúságot tett erről, valamint cselekedetei is ezt bizonyítják, de sem korábban, sem most nem hisznek neki a vallási vezetők. Miért teszik fel ismételten ezt a kérdést neki? Kétségtelen, hogy Jézus korában igen erős volt a messiás-várás. Az eljövendő messiásról szóló elképzelések azonban eltérőek voltak. A farizeusok olyan király vagy uralkodó fellépését várták a messiási időkben, aki katonai és politikai hatalommal rendelkezik, és felszabadítja a zsidóságot a római fennhatóság alól.
Ettől lényegesen eltér az a messiás-kép, amiről Jézus beszél, s amely nem illett bele a farizeusok elképzelésébe. A nép körében sokan hisznek Jézusban és megértik, hogy az Isten országának örömhíre és a megtérés megszabadítja az embert a bűntől. Ezt az örömhírt és szabadulást a Messiás hozza el mindenkinek. Jézus a lelki szabadulást hirdeti, cselekedetei szintén erről tanúskodnak. Azért jött a világba, hogy üdvözítsen minden embert. A zsidók újabb bizonyítékokat és csodákat akarnak, de az Úr nem teljesíti kérésüket. Mindazok a jelek, amelyeket véghezvisz, elegendőek bárki számára, hogy eljusson a hitre. Ne követeljünk újabb bizonyítékokat, hanem engedelmeskedjünk hittel az Úrnak!
© Horváth István Sándor

Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! Ha előítéletekkel vagy hitetlenséggel közelednénk feléd, félreismernénk téged. Te közülünk való valóságos ember és közénk jött valóságos Isten vagy. Emberként élted földi életed, emberként viselted el a szenvedéseket és a halált, megmutatva számunkra, hogy miként kell emberként élnünk. Jöjj, taníts bennünket az igazságra és vezess minket az örök életre! Taníts minket a hitre, hogy hitetlenségünk ne akadályozza, hogy közöttünk is csodát tegyél! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!


2018. április 23., hétfő

Lejtényi Emánuel: Otthon lenni a hivatásunkban, otthon lenni az életünkben



Lejtényi Emánuel: Otthon lenni a hivatásunkban, otthon lenni az életünkben


Húsvét negyedik vasárnapja, a Jó Pásztor vasárnapja a papi és szerzetesi hivatások ünnepe. Lejtényi Emánuel atyával, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye ifjúsági referensével hivatás és küldetés viszonyáról, útkeresésről és önismeretről, kiégésről és megújulásról beszélgettünk.


– Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye ifjúsági referenseként hogyan találkozik a fiatalok hivatással kapcsolatos küzdelmeivel?
– Leginkább magánbeszélgetések alkalmával jönnek elő ilyen kérdések. Az engem fölkeresőkkel elbeszélgetek, s olyankor kiderül, hol is tartanak az útjukon. Legtöbbször van már valamiféle elképzelésük a hivatásukról, csak az kétséges számukra, hogy mi is legyen a következő lépés. Előfordul, hogy pusztán bátorításra van szükségük, de akadnak olyanok is, akik teljes bizonytalansággal küzdenek. A mi egyházmegyénkben hivatásreferens is működik, így tudom, szükség esetén hová irányítsam az érdeklődő fiatalt.
– Sokan vannak, akik nem lelik az útjukat?
– A gimnazista korosztály esetében, illetve azok között, akik már egyetemre készülnek, gyakran tapasztalom, hogy bár csinálnak valamit, nem érzik a hivatásukat. A kettő nem ugyanaz, és erre a jelenségre kell velük együtt rátekintenünk ahhoz, hogy dönteni tudjanak. Azok esetében, akiknek egyáltalán semmiféle elképzelésük nincs, és nem látnak célt maguk előtt, lehet, hogy egy önismereti beszélgetésre van szükség.
– Ön hogyan vehet részt a hivatásgondozásban?
– Ez minden papnak feladata, sőt, minden olyan embernek is, akit már meghívott az Isten. Úgy kell tanúságot tennünk, hogy az életünk és a hivatásunk mások számára is vonzó legyen, és megkönnyítse azt a felismerést, hogy őket is hívja valamire az Úr. Láthatóvá kell válnia rajtunk, hogy a Jóisten olyan célt ad az ember lelkébe, amelyen keresztül meglelheti a boldogságát.

– Léteznek hivatástisztázó lelkigyakorlatok, elmélkedések, imaórák. Előfordul, hogy valaki egy ilyen alkalommal ismeri fel a hivatását? Vagy ehhez azért több idő kell?
– Én úgy látom, ez jórészt azon múlik, hogyan érkezünk a lelkigyakorlatra. Ha már él bennünk egy kép, és Isten kegyelmét kérjük ahhoz, hogy az letisztuljon, akkor három nap is elegendő lehet erre. Olyan fiatal is akad, aki csak egy rövid elcsendesülésen vesz részt, és ott kap világos útmutatást. Aki azonban úgy érkezik, hogy még semmiféle irányt nem talált a szívében, és azt mondja: Uram, én a hivatásomat keresem, mondd meg, mi az, ott egy-két alkalom ritkán elegendő. Ugyanakkor a teljes ürességnek is meglehet a maga ajándéka, a Szentlélek mindig képes meglepetéseket okozni. Az viszont kétségtelenül jó, ha egy konkrét céllal vagy kérdéssel érkezem egy ilyen lelkigyakorlatra. Például segít, ha azt tudom mondani: Istenem, én emberekkel szeretnék foglalkozni, de bizonytalan vagyok abban, hogy tanítsak vagy segítő foglalkozást válasszak, és azt sem látom tisztán, hogy melyik korosztály az, amelyhez küldesz engem. Ha már van bennem egyfajta irány, akkor egyszerűbb a helyére tenni a dolgokat. Olyan ez, mint a rendrakás egy helyiségben. Ha már tudom, hogy azt konyhának vagy nappalinak akarom berendezni, akkor könnyebb eldönteni, milyen bútorokra van szükség, és hova tegyem azokat. De ha nincs elképzelésem, akkor a mosogatógép a kanapé mellé kerül, az étkészlet meg az íróasztalra, s így nehezebb lesz tisztán látni.
– Ha hivatásról beszélünk, gyakran az ifjúságra gondolunk először. Ugyanakkor találkozunk olyan felnőttekkel is, akik még nem találták meg a helyüket. Sőt az is gyakori, hogy az életútja közepén valaki irányt vált, és nagy lendülettel belekezd valami újba. Lehetséges „hivatást cserélni”?
– Gyakran eszembe jut Teréz anya, aki azt mondta, „hívást kapott a hivatáson belül”. Ez szerintem azt jelenti, hogy ha Isten meghív valamire, és azon az úton haladok, akkor élni kezdem a hivatásomat. És ezen belül adhat a Jóisten egy bizonyos feladatot, egyszer csak azt mondhatja, hogy jól van, most fordulj ebbe az irányba. Ha valaki évtizedekig egy irodában dolgozott, majd negyvenöt évesen felfedezi, mennyire érdekli őt az ikonfestés, aztán kitanulja a mesterséget és csodálatos képeket kezd készíteni, az nem áll ellentétben a korábbi munkájával. Az ikonfestés része lehet az útjának, akár úgy is, hogy egy, az irodája falán elhelyezett szép ikon megérinti majd az oda belépő emberek lelkét. Ugyanígy a papi hivatáson belül is előfordulhat, hogy egy plébánián szolgálok, ellátom az ezzel járó feladatokat, majd egyszer csak azt kezdem érezni, különös elhívásom van arra, hogy a betegekkel vagy a hajléktalanokkal foglalkozzam. Pap maradok, mégis új útra lépek. Így én nem hivatásváltásról beszélnék, hanem inkább arról, hogy a Jóisten állít egyet a váltón, miközben ugyanaz a jármű halad tovább a síneken.
– Hogyan ismerhetjük fel, ha megérkezett a bizonyosság és rátaláltunk a hivatásunkra?
– Ilyenkor azt tudjuk mondani: otthon vagyok. Ha valaki otthon van a hivatásában, az életében van otthon: bármerre is jár, könnyebb tájékozódnia. Ám ez az otthonlét nem azt jelenti, hogy ne találkozna nehézségekkel, vagy ne érezhetné, hogy elfáradt. Egyszerűen azt jelenti, hogy önmaga lehet. Ha ez az érzés megvan bennünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a hivatásunkat éljük.

– A hivatás és a küldetés szó formáját és tartalmát tekintve is hasonlít egymásra: az egyik a hív, a másik a küld igében gyökerezik. Mi a különbség a kettő között?
– Tulajdonképpen lépcsőfokokat jeleznek. A Szentírásban is azt látjuk, hogy Jézus először meghívta az apostolokat. Ez volt az ismerkedés fázisa: én meghívtalak, te válaszoltál. Ha ez a válasz megérik, akkor következik a küldetés: amikor az apostolok már valóban tudják, ki is Jézus, akkor kapják a küldetésüket. A családos embereknél is megfigyelhető ez a két fokozat: a hivatás az, hogy az ember ott van a párja mellett, szereti, ahogy csak tőle telik, elköteleződik mellette. Ebből fakad az, hogy később mi lesz az ember küldetése a családján és az adott közösségen belül. Például küldetés lehet tanúságot tenni mindarról, amin a hivatásomban, a családommal együtt átküzdöttem magam.
– Minden hivatás magában foglalja a szolgálatot?
– Igen, ez nagyon is egyértelmű. Bár ha jól meggondoljuk, nehéz olyan tevékenységet mondani, amellyel ne lehetne valamiképpen szolgálni másokat. Legyen valaki kukás vagy újságszerkesztő, a munkájával szolgálatot lát el. Ha választ keresünk arra a kérdésre, hogy a hivatásunkat éljük-e, jó támpont lehet, ha megvizsgáljuk, munkának érezzük-e, amivel foglalkozunk, vagy szolgálatképpen éljük meg azt. Láttam már nagyon vidám kukásokat, akik a reggeli napsütésnek örülve, sok év elteltével is lelkesen végezték a munkájukat. Olyan is előfordul, hogy valaki – akár kényszerből, akár más okból – nem a munkájában, hanem amellett éli meg a hivatását. Például postáskisasszonyként dolgozik, de a családja, a gyerekei jelentik számára a szolgálatot, a hivatást, amiért él. Ebben az esetben a munkája arra való, hogy a családot tudja szolgálni vele. Ám ha valakinek csak munkája van, de hivatása nincs, akkor számítania kell arra, hogy könnyebben kiéghet, hiszen kényszerből látja el a feladatát, s nincs benne növekedés. Ennek következménye lehet az önbecsülés csökkenése is.
– A hivatás elköteleződés, amely alázatot és rugalmasságot is követel az embertől. Hogyan lehet folyamatosan megújulni benne? Miként kerülhető el a kiégés, az, hogy megfogyatkozzon a kezdeti lelkesedés?
– A saját korosztályomat és a környezetemet látva azt mondom, hogy ezt nem lehet elkerülni, de időben észre lehet venni. Amikor felismerem, hogy már nem örömmel kelek fel reggel, hanem gombóccal a torkomban, ha azt érzem, hogy jaj, már megint csöngettek, vagy hogy ezt a telefont most inkább nem veszem fel, akkor ideje elgondolkodnom azon, hogy miben kellene növekednem. Magam is átéltem ezt, és remélem, hogy időben észrevettem a problémát. Szerencsére volt lehetőségem beszélgetni olyanokkal, akik segítettek megtalálni, mi az, ami hiányzik, és miben nem növekedtem eléggé. Amikor Jézus elhívta az apostolokat, ők minden mást hátrahagytak. Ez nagyon megfogott engem. Mi viszont a mai világban gyakran a zsebünkhöz kapunk: jaj, mit is hagytunk hátra? Jézus bölcs, tudatosan újra és újra elbeszélget erről az apostolokkal, hogy tudják, mire hívta meg őket. A tanításokat is többször, többféleképpen mondja el nekik, éppen azért, hogy megértsék a hivatásukat és a küldetésüket, azt, hogy mit kell továbbvinniük. Ha én csak a zsebemhez kapkodok, de nem tudok rátekinteni arra, hogy miért is követem Jézust, akkor tényleg ki fogok égni. Ám ha, bár észreveszem, hogy üres a zsebem, nem a hiányra, hanem Jézusra tekintek, akkor fölfedezhetem, hogy mégis megvan mindenem.

– Hogyan segíthet egy szerető kívülálló – mondjuk egy szülő vagy egy pedagógus – abban, hogy a fiatal rátaláljon a hivatására?
– Rámutathat arra, amiben a gyerek jó. Fontos, hogy megdicsérjük, ha valaki ügyesen rajzol, figyelmes szemlélődő vagy gyorsan vág az esze. Így megerősödhet valamiben, ami alapján el tud indulni a hivatása felé. Ha elsőre nem találunk olyat, amit megdicsérhetnénk, akkor érdemes a fiatalokat új helyzetekbe hozni, megkérni őket, hogy segítsenek különböző tevékenységekben, és közben figyelni rájuk: ott kinyílhatnak, megmutatkozhat belőlük valami.
– Mit tehetünk azért, hogy nőjön a papi és szerzetesi hivatások száma?
– Ennek érdekében csak személyesen lehet cselekedni. Nem várható intézményektől, egyházmegyéktől, hogy egy csapásra megoldjanak egy ilyen nehéz kérdést. Ha én papként úgy élem meg a hivatásomat, hogy más se féljen kimondani rá az igent, én is és ő is fölfedezzük, micsoda öröm van ebben, akkor növekedni fog a hivatások száma. Ugyanez a hívek feladata is: ha látszik rajtuk, hogy minden vasárnap haza tudnak vinni valamit a Jóisten örömhíréből és tovább is adják azt, akkor egyre többen merik majd Istennek szentelni az életüket, mert látják, hogy ez jó.
– Mi a helyzet azokkal, akik nem látnak maguk előtt semmilyen példát, mert nem vallásos családba születnek?
– Ez szinte teljes mértékben Isten titka, ott ő teszi a csodát. Az ilyen megtérés olyan, mint Pál apostolé. A nem hívő közegből származók esetében biztos, hogy nagyon könnyen felismerhető és egyértelmű a Jóisten hívása. Aki viszont vallásgyakorló közegben nevelkedik, az könnyebben elbizonytalanodhat a hivatását illetően. Főleg akkor, ha azt látja, hogy a családjában csak a szavak szintjén kerül Isten az első helyre. Ha valakinek a nagymamája például úgy imádkozik, hogy Istenem, kérlek, adj hivatásokat, csak az én unokám ne legyen pap, akkor ott valami baj van.

– A lelkipásztorok előtt Jézus példája áll. De hogyan vehet példát Krisztusról az, aki másban találta meg a hivatását? Az orvos, a tanár, az édesanya, a tudós, a mérnök?
– Jézus cselekedetei nagyon is megmutatták, hogy miről szól a keresztény hivatás. Az ő életét szemlélve mindenki megtalálhatja, hogy mit kell tennie. Jézus tetteiben a mi feladatunk is megmutatkozik. Ott van például abban, ha észreveszem a beteg embert, és meg akarom gyógyítani a baját (orvos), ha azt tanítom, ami igaz (tanár), ha ácsként, halászként az embertársaimért dolgozom (kétkezi munkások), ha másokért élek és gondoskodom róluk (családosok, szülők). És azt is érdemes megfigyelni, milyen fontos volt Jézus számára a csapatmunka. Bárki bármilyen hivatást él, benne megtalálhatja a követendő példát.